Az első MŰÚT-napok inspiratív és elegáns, mint a nagy Fermat-sejtés bizonyítása. Profi szervezés, átgondolt témaválasztás, okos szövegek, egyedül az érdeklődő közönség hiányzik - a tanácskozás gyakorlatilag nézők nélkül zajlik. A Jameson CineFest nemzetközi filmes fesztivál beépülő moduljaként üzemel a MŰÚT projektje, terítéken két kiállítás, irodalmi est a Hajtűkanyar csoport részvételével, és a fókuszban egy tudományos tanácskozás az esszéről két részben, összesen négy előadással, valamint a referátumokat követő élénk kerekasztal-beszélgetéssel. - Szabó Tibor Benjámin tudósítása

 

 

HAJTŰKANYAR (helyett) MŰÚTON - 

TANÁCSKOZÁS A MAGYAR ESSZÉIRODALOMRÓL

 

I. MŰÚT-napok, Miskolc, Művészetek Háza, 2010. szeptember 17-18.

 

 

Az irodalom körül pedig dübörög a filmes csinnadratta a Művészetek Házában: ingyen whisky, flitteres uniformisba bújtatott hostess lányok, extravagáns vizuális művészek tucatjával, Beat Dis és Budapest Bár koncert, a gálán Martin Scorsese (videóüzenetben; a CineFesten életműdíjas Jancsó Miklós művészetét méltatja röviden, de annál barátságosabban a hollywoodi mester). Ehhez a nívós körítéshez illeszkedik az irodalmi rendezvényeknél ma még szokatlan vendéglátási színvonal is: a szervezők a résztvevőknek egy szép, belvárosi hotelben foglalnak szobákat...

 

 

 

 

 

 

 

Sűrű szakmázás a Művészetek Háza színháztermében pénteken kettőtől. A színpadon Radics Viktória, Milián Orsolya, Dunajcsik Mátyás, Bazsányi Sándor, Vári György, Radnóti Sándor, Selyem Zsuzsa, Mészáros Sándor és Takáts József (utóbbi moderálja a tanácskozást).

 

 

 

 

A portrékon: Radnóti Sándor, Vári György és Radics Viktória 

 

Radnóti Sándor előadása. A szervezői szándékot (a téma az esszé elmúlt húsz éve lenne) nem „támogatja” ez a szöveg (sem); nem koncentrál a közelmúltra, inkább áttekintést ad az esszé történetéről, a műfaj lehetséges funkcióiról, az esszéista szereplehetőségeiről, a kiemelkedő esszé-teljesítményekről. Történetileg a Montaigne-Bacon-Hume-Walter Benjamin-Lukács ív rajzolódik (olyan izgalmas, ritkábban emlegetett mellékszálak kibontásával, mint például Lessing és Johann Melchior Goeze vitája a bizonyosságról, valamint Isten jobb és bal kezéről), Radnóti szemléletesen bemutatja a tudományos kutató és az esszéista szemléletmódjának lényegi különbségét (a kutató mindig tisztában van vele, hogy részterületet dolgoz ki, alrendszerekben rendezkedik be, egy jól körülhatárolt tárgyra vonatkozóan akar interszubjektíve egyértelmű és maximálisan érvényes állításokat megfogalmazni, az esszéista viszont "azzal a különös igénnyel áll elő, hogy tárgyát valamilyen értelemben nyitott egésznek tekinti, és legalábbis szimbolikus értelemben ki is akarja meríteni"). Az előadás részletező figyelmet szentel az esszé beszédmódjában megjelenő személyességnek, a magyar esszétörténetet áttekintő (szövegeit gyűjteményben közlő) kiadványoknak, a kritika és az esszé viszonyának (jó erősen megnyomva/argumentálva azt az állítást, hogy minden jó kritika esszéként működik), végül barátságos-elfogultan elemzi Báthori Csaba gazdag esszé-életművét.

Radnóti elképesztő autoritás a színpadon (talán Mészárost nem számítva, mindenki hozzá képest alakítja ki saját pozícióját), kiváló előadó, és a felolvasott szöveg is nyitott, gondos, alapos – még arra is ügyelt a szerző, hogy vitaindítóként is működnie kell a referátumnak: elhelyezett benne néhány meredekebb egyszerűsítést, hogy tudjanak mibe belekapaszkodni, mire rákapcsolódni a többiek.

 

 

 

 

 

Van egy sajátos nagyvonalúsága Radnóti minden megszólalásának, miközben, ha a gondolkodásmódján nem is, a citált példáin nagyon átüt a Budapesti Iskolából kinövő "Lukács-óvoda" vonalassága, szögletessége. Valószínűleg a lukácsi horizont az oka annak, hogy az esszé fejlődését összefoglalva, a tudományos értekező beszédmód és az esszéizálás viszonyát vizsgálva meg sem említi a Derrida/Barthes-féle fordulatot, miközben ennek direkt kimutatható, évtizedes hatása volt a magyar irodalomkutatásra (lásd például az Odorics Ferenc alapította deKON csoport munkáját). Inkább vicces, mint bosszantó, hogy bármiféle alátámasztás nélkül állítja: "ezt a formát [a politikai-filozófiai esszét] gyakorolja talán legnagyobb élő esszéistánk, Tamás Gáspár Miklós". Ez itt, így szerintem nem vehető komolyan. Nemcsak azért, mert Tamás Gáspár Miklós esszéiből éppen a Radnóti által is emlegetett kísérletezési hajlandóság, az esetlegesség hiányzik. (TGM írásai nagyon kiszámíthatóak, merevek, mindig mindenben biztos, nagyon erős bennük a kinyilatkoztatás, és nagyon gyenge a szerző belső bizonytalansága, hajlékonysága. De ezek az aránytalanságok körön belül maradnak, nem gyengítik, csak izgalmasabbá teszik a mester előadását. 
Van viszont egy elem, ami súlyos melléütés. Radnóti élesen kritizálja Falusi Márton egy, az esszéről szóló dolgozatát. Több ponton, többféle módon nekiesik (hol direktben, Falusi nevét is említve, hol fedetten, a Falusi-írás valamely állítását cáfolva), és akár igaza is lehet, a tartalmi minőségek ebből (és csak ebből) a szempontból indifferensek. Falusi Márton ugyanis nincs jelen, nem hívták meg.

Korreferátuma nyitásaként Vári György hálálkodik a MŰÚTnak, hogy most élőben, szervezett keretek között teheti azt, amit egyébként is szokott: vitatkozhat Radnóti Sándorral. És vitatkozik is végig, de annyira udvariasan, tapintatosan, jól becsomagolva mindent maximális kiterjesztésű kódokba, hogy ettől elvész a produkció ütőssége (az okossága nem). Ragyogó érvrendszerrel bizonyítja, hogy a kritikusi és az esszéírói tevékenység semmilyen módon nem keverhető, ugyanilyen pompásan levezeti, hogy az esszé termelte személyes ismeret miért, hogyan érdektelen az egyetemi/akadémiai tudástermelés számára, és nagyon határozottan korrigálja Radnóti Sándor Báthori-képét. A korreferátum és a szerző előadásmódja (a legkeményebb cáfolatokat a legszélesebb, legbarátságosabb mosollyal vezeti elő) ismét meggyőzhetett minden jelenlévőt arról, hogy Vári György a fiatal irodalmár generáció egyik legfelkészültebb és egyben (nem jó értelemben) legsimulékonyabb képviselője.

 

 

 

 

 

 

 

Dunajcsik Mátyás és Bazsányi Sándor

 

A két előadást követően laza vita. Dunajcsik Mátyás a blogot mint az esszé egyik új formáját mutatja be, Bazsányi Sándor a jó esszé nyelvi igényességét, meggyőző igényességét, és az esszében testesülő szabadság-dimenziót mint igényességet hangsúlyozza, Radics Viktória azt emeli ki, hogy az esszé nyelvében nem döntő a diszkurzivitás, Takáts József klasszifikációs kérdéseket vet fel (mi esszé, mi nem), a szerző és olvasó között létrejövő „műfaji szerződés” működését vizsgálja hozzászólásában, aztán valahogy felvetődik, hogy az esszé hatalmi ág-e, ha igen, hogyan, a szerzőnek ebben milyen szerepe, felelőssége van. És Mészáros Sándor megfogalmazza a nap legjobb mondatát. (Nádas egy korábbi esszéjét hozza példaként, amelyben a szerző a délszláv területeken végrehajtott amerikai bombázásokkal kapcsolatban foglal állást.) Mészáros a magyar esszétörténet legkínosabb történéseként írja le az univerzális kompetenciának ezt a végletes megnyilvánulását, és kimondja: hogy úgy tudjuk megtisztelni ezeket a kiváló szerzőket, „ha kimondjuk, hogy hülyeségeket beszélnek, amikor épp’ hülyeségeket beszélnek”.

 

 

 

 

 

A tanácskozást követően Zemlényi Attila megnyitja a MŰÚT művészi igényű címlapjaiból rendezett kiállítást a Művészetek Háza zsibongójában, k. kabai lóránt pedig lelkesen méltatja Lakatos István képregényalkotó kiállítását fent a kávézóban.

Szombaton kilenctől a tanácskozás második etapja, a résztvevők kiegészülnek Karádi Évával, ő moderálja a programot. Selyem Zsuzsa előadásával indulnak. Szó szerint kéne idézni, elejétől a végéig, az egészet, és nem csak ide. Az esszé kérdéseivel nem vagy csak érintőlegesen foglalkozik, ehelyett épít egy nagyon átgondolt, motivált, kiváló problémaérzékenységű kultúra- és civilizációkritikát. Témája a nyelvi romlás, az ízlésbeszűkülés, a diktatúrák okozta szellemi elváltozásokat vizsgáló zsarnokság-analízis. Jó képek, releváns példák, eredeti meglátások egymás után (a szöveg a februári MŰÚT-ban jelenik meg, kötelező olvasmány). Egyetlen, jellemző futamot mutatok: "...mert hiába jövök én Kanttal és kiskorúság-fogalmával, hiába az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatával, a jobbnál-jobb Nádas-, Kertész-, Sontag- vagy Jelinek-esszékkel, amelyek pontosan megrajzolják türannoszi hajlamaink természetrajzát, és azt is pontosan, hogy ez hova vezet, hiába: nem értik, hiába: unják. Mi meg nem tudjuk elképzelni, miért nem értik, mikor annyira egyszerű. Egyszerű: nekünk, akiknek nem kell minden este leinnunk magunkat/sorozatokat néznünk ahhoz, hogy a létfélelmünk csituljon, és végre aludni tudjunk. Hogy valami jó is legyen az életben, bazmeg. Mit mondhatok erre?" Ragyogó. Miközben (ez is igaz) nem erre a konferenciára való. Mert a tanácskozásnak nem ez a témája. Nem baj, az írás (nagyszerűségével) igazolja önmagát.

Ahogyan várható, nagyon nekimennek a többiek. Minden kultúrakritika törvényszerűen egyszerűsítő, általánosító, tipizáló, ráadásul jajgatásként, mantraként olvasódik, és ezek bizony föladják az ellen-kritika számára a magas labdát. Pluszban Selyem Zsuzsa nem csak megfesti a borús helyzetképet, de valami megoldást is próbál keresni, és ezt a civil közösségek mozgósításában látja. Így már sok. Zaklatott vita alakul ki az elit- és a tömegkultúra pozícióiról és oppozíciójáról. Bazsányi Sándor korreferátuma nyitja a támadást a Selyem-féle látásmód ellen, árnyalja a sötét képet is, és (főleg) az irodalmár kompetenciáját kivonja az ilyen általános közösségi problémák köréből; szerinte másfajta kérdéseket érdemes feltenni, differenciáltabban gondolkodni. Aztán Mészáros Sándor veszi át az irányítást, katasztrófista beszédnek nevezi Selyem előadását, és hangsúlyozza, hogy a művelt nép valószínűleg soha nem létezett a valóságban, nem is kell tízmillió magyarnak esszéket olvasni, különben a helyzet nem is annyira rossz, a tömegkultúrának sok izgalmas terméke is van, ennél többet meg ér meg ez a dolog, Babits is olvasott krimiket, nem lett tőle műveletlenebb. Bán Zoltán András (a nézőtérről) egyszerű összeesküvés-elméletnek mondja Selyem Zsuzsa meglátásait, és mintha ez lenne az általános vélemény a színpadon is. Ahogy igazuk is van. És mégsincs, persze. A Mészáros-féle magabiztosság azt kommunikálja, hogy a kulturális mémek hihetetlen mértékű, ütemű egyszerűsödése vagy nem létező jelenség, vagy nem releváns az értékes irodalom szempontjából. Pedig a Radics Viktória emlegette giccsnek látható hatásai vannak az irodalomra. Aligha közeleg katasztrófa, de annak a ténynek, hogy a Harry Potter típusú könyveket nem írják (alkotók), hanem fejlesztik (bizottságok), mint ahogyan a hollywoodi forgatókönyveket már évtizedek óta, és hogy az eddig alapvető szövegindukciós elvként működő (szerzői) üzenetalkotási késztetés helyét a fogyasztásmaximalizálás vette át, nos, ezeknek valószínűleg igenis vannak esztétikai következményei.

 

 

 

 

 

k. kabai lóránt "hajtűkanyarban"  

Négytől felolvasóest a Művészetek Háza kávézójában. A Hajtűkanyar nevű szerzői csoport négy tagját (Kupa Julcsit, Tallér Edinát, Palágyi Ildikó Brigittát, Zilahi Annát) k. kabai lóránt kérdezi életről, írásról, esztétikai törekvésekről. Jó a hely nagyon, atmoszférája van, a fellépők beülnek a sarokba, a hangosítás tiszta és diszkrét egyszerre, a program közben a CineFest trendi öltözködésű fiataljai jönnek-mennek a kávézóban, Jancsó Miklós dugja be a fejét az ablakon. Minden adott. Aztán mégis ez lesz a MŰÚT-napok egyetlen (hol bájosan, hol kínosan, de mindenképp) kudarcos produkciója. Kabai impulzív művész, már fiatalon legendás szerkesztő, rutinos fellépő, de ezúttal nagyon civil a pódiumon, motiválatlan is, felkészületlen is. Sem a csoport alakulásáról, sem céljairól nem képes egyikük sem összeszedetten beszélni, a nézőnek az lehet az érzése, hogy nem is gondolnak semmit se önmagukról, hogy nincs tartalom a projekt mögött. Miért pont Hajtűkanyar a név, kérdezi Kabai, és erre annyit tudnak válaszolni, hogy sokat gondolkodtak, mi legyen a nevük, végül megtetszett a hajtűkanyar szó. „Jelenti ez azt, hogy valami fordulatot szeretnének végrehajtani a kortárs irodalomban?” – teszi fel a moderátor az est egyetlen valóban teret nyitó kérdését, ám a lauf kihasználatlan marad, nem indukálódik értékelhető reakció.

Kár. A kortárs magyar irodalom meghatározó fiatal csoportjai mind kommunikáltak valami határozott üzenetet magukról. A Sárkányfű köre tíz évvel ezelőtt a beilleszkedési szándékot, kánonigényt ("nem akarunk apagyilkosok lenni"). A Telep meg éppen a Sárkányfüves költők képviselte esztétikával szemben határozta meg önmagát, és mindkét csapat okosan, ügyesen körbebeszélte saját tevékenységét. A Hajtűkanyar szerzői vagy nem képesek, vagy nem hajlandóak indokoltságot építeni a közösség léte köré, alá. Annyi derül ki, hogy a csoportot hat szerző alkotja, női baráti társaságként indultak, egymásnak mutogatták az írásaikat privát összejöveteleken, később írókat is meghívtak, az alkalmak ezzel publikussá váltak, az idei Volt Fesztiválon pedig már irodalmi sátrat vittek. Hogy hol publikálnak, mivel foglalkoznak, mit akarnak, rejtve marad.

 
Két körben olvasnak, mindannyian prózát, az összesen tíz hosszú szöveg, aránytalan az egész, követhetetlen szótenger. Egyébként az a legfurcsább, hogy a felolvasott művek alapján igenis létezik deal, amit követnek. Mindannyian E/1-ben üzemelő, konfessziós prózát gyártanak, mellérendelő jelenetezéssel, szenvtelen hangon előadva, metonimikusan. A fiatal nők jellemző élethelyzeteit tematizálják, és mindegyik szöveg nagyon széttartó, nem gömbölyödik novellává, parttalan elbeszélésfolyam.

 

A CineFest gáláján Zemlényi átadja a MŰÚT-díjakat (egy-egy művészi, feliratozott kockakövet). Szépirodalom kategóriában Bán Zoltán András, kritika kategóriában Dunajcsik Mátyás, képzőművészet kategóriában Seres László vehette át az elismerést. Az első MŰÚT-napok szervezésileg úgy üzemelt, olyan profizmussal, döccenéstelenül, mintha legalább a tizedik lenne. Jenei László és Zemlényi Attila körültekintő munkáját dicséri a programsorozat kompaktsága. A tanácskozás témája talán kicsúszott az eredetileg eltervezett keretből, de ami helyette kibomlott (a tanácskozás második napján), az fontos diskurzus volt a kortárs magyar irodalom állapotáról. 

 

 

 

 

 

 

És történt még valami. Az elutazás előtt közösen próbáltuk betolni Selyem Zsuzsa lerobbant kocsiját a kaptatós miskolci utcán, a szemerkélő őszi esőben. Nincsen veszve minden. Sőt.

 

Szabó Tibor Benjámin

A fotókat Csapody Kinga készítette