Sötétkapu 6. (Esztergomba Mindszentyt!)
Behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben. A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”
Onagy Zoltán
Sötétkapu 6.
9. Esztergomba Mindszentyt!
Csütörtöki nap, a hét közepe, gondolja a férfi. Délután kisétáltunk. A Széchenyi tér tele. A város tele. Katonák, rendőrök sehol. A népek ragyognak. Mi is ragyogunk. Az emberek boldogok, üvöltenek a boldogságtól. Mi csendben vagyunk. A népek mámorosak. Mi is mámorosak vagyunk.
A szónokok üvöltve szónokolnak, hogy támogatják mindazt, ami Budapesten történik, gondolja a férfi, az egész tér egy üvöltés, egy üvöltő mosolygás. Mindenki Nagy Imre mellett áll, azt akarják, hogy tüntessék el Rákosit a bandájával együtt. Na hiszen, mondtam akkor, és kinyomakodunk a tömegből. Nem könnyű.
Soha nem bírtam a tömeget, gondolja a férfi, mindig a magam útján. A tömegben nem te döntesz, sodor a nyáj.
Aztán jöttek a hellesek, a szakiskolából, valahonnan megjelentek a Kossuth Lajos utcán, éppen kijutottunk a Posta-közön. Zárt, katonás rendben. „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!” Nem szép, nincs méltósága, gondolja a férfi. Inkább gyerekes. Minden gyerekes, zavaros, kaotikus, zsibongó. Nem látszott, merre tart a nap, nekem meg az asztalos járt a fejemben. Az asztalos, meg az, hogy már csak hat nap van hátra, hogy átszabjam a szobát.
Sodródtunk, gondolja a férfi. "Aki magyar velünk tart!"
A Központi kávézónál kirángatom Annát a diákokat járdán követő tömegből, vissza a Széchenyi térre, ahol egyre sűrűbb a tömeg, hogy megnézzük a Széchenyi úton az egyik házat, a cukrász mellett, úgy emlékeztem, régebben asztalos működött.
Mindenütt, minden kisebb, minden nagyobb csoportosulásban Budapest. A pesti dolgok. Aztán behajt a térre egy vakmerő motoros, leállítja a Pannóniát, feláll az oszlop peremére, ordít, hogy „azonnal oszoljanak”! Elkurjantja vagy ötször. Dermedten bámulják. A tömeg, miután rájön, hogy ez nem idióta, nem viccel, ráveti magát. Két másodpercen múlik, hogy le nem tépik a fejét, meg azon, gondolja a férfi, hogy pöccenésre indul a motor, átvág egy ritkább résen, felugrat a járdára, eltűnik az üres Posta-közben.
A motoros bolondot emésztve új jelszó: „Menjünk zászlókért a városházára”. „Aki magyar velünk tart!”
Végig szorítom Anna kezét, vagy zsebre vágom a magaméval együtt. El ne vesszen a hangos, feszült, kiáltozó összevissza tömegben. Nem jutunk át a tér másik felére, hogy megnézzem a kaput, az asztalosét a cukrász fölött, amiért ide jöttünk.
El a Hősök terére. Közelinek tűnik. Nagyon közelinek, gondolja a férfi. Onnan át városon a Sobieski szoborhoz. Ez is közeli. Percek alatt. Rohan az idő.
Nem tudom, mit keresünk ott, gondolja a férfi. A tömeg beszív, elvarázsol. A közös hangzás, a ritmus, a Nemzeti Dal, a Himnusz, az, hogy az egészből a nők hangja is mélyen zeng, fájdalmasan, félelmetesen. A lányoké. Anna basszusa, hogy csodálkozom. A csiripelő, lányhangú Anna basszusa, de ha nem is basszus, legalább baritonon nyomja a dalt a karomról. Teli torokkal. A Himnuszt. Kipirult arccal.
A Sötétkapu sorompójánál fegyveres őrök. A katonák állnak, néznek. Ezer ember. Talán kétezer. Nem tudom, gondolja a férfi, lehet tízezer is. A tömegből nem látni ki. Én néhány megszeppent kiskatona. Sorkatona. "Le a csillaggal!" – üvölt a tömeg. Le a csillagokkal! A tiszthelyettesek és a katonák egy része leszedi a sapkajelvényt, kidobják a tömeg elé, gondolja a férfi. Tisztán hallatszik, ahogy peng a fém a kövön. A tetőcsillagot hanyatt buktatják. Vagy hasra, gondolja a férfi. Egyszer csak eltűnik a sarokról, nincs többé.
A katona, gondolja a férfi, árva, ha nem kap világos parancsot. Nem tudja, mit tegyen, merre forduljon, kire lőjön, melyik fegyverét használja. Fél. A katona csürhe parancs nélkül. Másnapra újra áll a tetőn a csillag, ismét felrakják a csillagos jelvényeket, a sapkacsillagokat. Később, amikor Nagy Imre felhívására a forradalom mellé állnak, újra leszedik. Szegények, gondolta a férfi. Sok tiszt őszülhet meg ezekben a napokban.
Így sötétedik, gondolja a férfi. Homályos, zsibongó képek, ködfoszlány, arcok egy-egy villanásra, sápadt katona arca, üvöltő, középkorú férfi a diákok között, kézzel kötött csíkos pulóverben. Két foga hiányzik középen a felső fogsorból. Ő a parancsnok. Vagy mi. Előénekes. Előénekelte a jelszavakat. „Ez a haza magyar haza, minden ruszki menjen haza!”, „Esztergomba Mindszentyt”. Nem tudom, ki a Mindszenty. Anna se tudja. Senki nem tudja a körzetben, de üvöltik, Esztergomba Mindszentyt!
És a másik, az öltönyös, tanárképű férfi, a diákok között. Akár egy tábornok. Vagy hajóskapitány a háborgó tengeren. Előtte a tanárképű az Hősök tere lánckerítése oszlopáról megpróbálja rávenni a tömeget, a városháza előtt mondják el a mondandójukat. De senki nem hall semmit. A tömeg nem mozdul. Aztán két diák megkerüli a tömeget, belekarol a zászlótartóba, átkísérik a város felőli oldalra. Új jelszó: „Kövessük a magyar zászlót!” Aztán újra a Széchenyi tér.
A magasban vörösen ragyogó megvilágított vörös csillaggal húsz árnyék birkózik, küzd a városháza, a Bottyán ház tetején. Halljuk a csattanásokat.
Én meg, gondolja a férfi, mert közel vagyunk, mert Anna reszket, mert én is reszketek, kisorolunk a menetelők közül, hazafelé vesszük az irányt.
Kövess engem, mondtam Annának, gondolja a férfi, kövess engem.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről:
