Sötétkapu 10. (Mielőtt lőni kezd az ávó)
Ekkor a tér megmozdult, talán egy elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé vezettem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 10.
14. Mielőtt lőni kezd az ávó
Nem fogtam fel a munkástüntetést. Nem fogtam fel semmit, csak Annát, gondolja a férfi. Őszintén megvallva nem is érdekelt semmi egyéb. Reggeli közben már bújtam volna vissza az ágyba, de Anna nógatott, nézzük meg, mi van a kollégiumában, hátha találkozik falubelivel, és hazaüzen.
Nézzük meg, mi van a városban, mondta, a Széchenyi téri asztalost is meg akarod keresni, gondolja a férfi. Ez döntött végül, a rohadt asztalos. A hiányzó ágy. Munkásököl, vasököl, odacsap, ahova köll, gondolja a férfi, és keresi a hegyoldalon a gyilokjáró levezető lépcsőjét, indul a Dunával párhuzamos útra.
Félúton tart, amikor eszébe jut a bérelt sofőr, hogy szólni kellene neki, mert halálra aggódja magát. Rosszkedvűen előhalássza a telefont, odaszól a sofőrnek, hogy lemegy a Dunához, a partra, jöjjön utána az Erzsébet parkba, ott találkozzanak.
Igen, uram, válaszolja a sofőr.
Péntek délelőtt munkásgyűlések mindenütt, gondolja a férfi, a bátyám azért maradt bent, talán szervez a nagy szervező, vagy ki tudja ma már. Azután a gyárakból a tömeg a Széchenyi tér felé masíroz.
Együtt érkezünk néhány kisebb munkáscsoporttal, de nem velük, hanem csak, mint csámborgó, nézelődő szerelmes párocska. Nyomatékosan kérem Annát, hogy soha, egyetlen percre el ne engedje a kezem, vagy a karom. Ha sodródnánk, kapaszkodjon két kézzel, ugorjon rám, másszon fel a nyakamba, bármi történik, nem szakadhatunk el egymástól.
A tömeg félelmetes. Öröme is félelmetes. Láttam már focimeccs után örömtől vagy csalódástól bevadult tömeget, mit művel. Féltem. Bizonytalan voltam. Haza akartam vinni Annát, legalább a konyha biztonságába, négy fal közé, mert ha körülnéztem, idegen arcokat, idegen érzelmeket, haragot, üvöltést láttam. Ökölbe szorított kezek erdejét, széles vállú, nagydarab, borostás férfiakat, vastag, fekete kabátokban, köztük az én kicsi asszonyom az ötven kilójával, vékony, színes kiskabátban. Mindenki megnézte, mindenki odanézett a közelünkből.
Sugárzott róla a boldogság.
Sütött boldogsága a felbolydult, erejétől, hatalmától őrült tömegben. Dörrentek, zengtek, zúgtak a jelszavak, reszketett a levegő, én közben nem tudtam másra gondolni, hogy Annának valami baja esik, mi lesz akkor, mi lesz velünk, mi lesz velem nélküle.
Aztán egy fiatal férfi elszavalta a Nemzeti dalt. Elnémult a tér. Az addig őrjöngve üvöltő férfiak, jelszavakat sikoltozó nők lélegzetvisszafojtva figyeltek az előadóra, gondolja a férfi.
Az utolsó strófáig bírták a feszültséget, az utolsó strófát egy emberként bömbölte a tömeg:
Hol sírjaink domborulnak,
Unokáink leborulnak,
És áldó imádság mellett
Mondják el szent neveinket.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Onnan, hogy a magyarok istenére esküszünk, esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk, sírva üvöltöttek a körülöttünk állók. Az emberek, a hatalmas darab borostás férfiak sírva üvöltötték, hogy rabok tovább nem leszünk, én meg rettegve öleltem magamhoz Annát, gyomrom egy csomóban, hányinger kerülgetett a félelemtől.
Ezek meg akarnak halni, hősként akarnak meghalni.
– Menjünk haza, Anna – súgtam a fülébe, gondolja a férfi.
– Miért, kedves? – nézett csodálkozva.
– Mert baj lesz.
– Nem lehet baj, nem lesz semmi, ne aggódj.
– Úgy érzem, baj lesz.
És ekkor mondott valamit, gondolja a férfi, ekkor kellett volna kirángatnom, hazavonszolnom. Azt mondta mosolyogva, odahajolva a fülemhez, mert a jelszavaktól az ember a saját szavait nem értette:
– Nem lehet baj, kicsim, ez a tér – karjával körbemutatott a Széchenyi téren, – mi vagyunk, érted?
Ekkor már egy fekete hajú, petőfisen kihajtott fehér ingű fiatal férfi fekete kabátban az egyetemisták tizenhat pontját olvasta. Hangosan, ércesen kopogtak a követelések.
Az összes szovjet csapat kivonását követeljük.
Ruszkik haza, ez a magyar haza! Skandálta a tömeg. A szónok csendet intett. A második pont hosszú volt, valami választásokról szól, vezetőségcseréről, a hallgatóság nem rajongott, várta a harmadikat.
A harmadik ügyesen szövegezve, előbb kimondta Nagy Imre nevét, aztán ráerősített, hogy az összes bűnös sztálinista vezetőt azonnal váltsák le.
Bíróság elé a sztálinistákat, üvöltötte a tér.
Bíróság elé, gondoltam én akkor, gondolja a férfi, a bíróságok sztálinisták, csak nem ítélik el egymást, emberek, hogy gondoljátok ezt, holló a hollónak? Maradjunk a tegnapi változatnál, Dunába velük, gondoltam akkor, gondolja a férfi.
A negyedik pont, mintha érezné a tömeg reakcióját, megint a bírózott. Farkas Mihály, Rákosi. De nem bíróságot 
emlegetve, hanem a nép ítélőszékét elé állíttatta volna a két nevezett főelvtársat, gondolja a férfi. Ezen megakadtam akkor is egy kicsit. Tudtuk, gondolja a férfi, hogy mindenki párttag, ha egy ember valamit el akart érni, lakást szeretne, bármit, be kell lépnie, a gyerekeken és az öregeken kívül mindenki párttag volt, ki a nép ilyen esetben, miféle szerkezet az ő ítélőszéke?
emlegetve, hanem a nép ítélőszékét elé állíttatta volna a két nevezett főelvtársat, gondolja a férfi. Ezen megakadtam akkor is egy kicsit. Tudtuk, gondolja a férfi, hogy mindenki párttag, ha egy ember valamit el akart érni, lakást szeretne, bármit, be kell lépnie, a gyerekeken és az öregeken kívül mindenki párttag volt, ki a nép ilyen esetben, miféle szerkezet az ő ítélőszéke?Az ötödik pont első fele a titkos választásokkal elsikkad, a nép máris úgy érezte, hogy ítélkezik, harsogott a Rákosit a Dunába, Rákosit, Farkast a Dunába! De a pont végén elhangzó a sztrájkjogra a melósok felkapták a fejüket.
Sztrájkjogot, sztrájkjogot!
A sztrájkjog elvitte a hatodik tételt Jugoszláviával, az belügyekbe való be nem avatkozással egyetemben. A sztrájkjog a tér elevenébe tapintott.
Már a hetedik pontot olvasta a fekete fickó, még mindig fel-felharsant innen-onnan a sztrájkjog, így a tervgazdaságot elítélő passzusra sem reagált érdemben a hallgatóság.
Ekkor a tér megmozdult, talán egy elhúzódó munkásgyűlés későn induló csoportja nyomult a résbe, megbolygatva az addigi viszonylagos rendet. Kifelé cipelem Annát, a Posta előtti kisutcáig szerettem volna elérni, tudva, ha a tömeg megzavarodik, betonba tapossa a kisebbeket, a gyengéket.
Néhány pont kimarad a heroikus küzdelemben. A lépcső mellett ágaskodva látszik, a tér nem fogadott soha ekkora tömeget. Diákok, fiatal melósok, szakiskolások, középkorúak, fiúk, lányok, férfiak, nők. Összeér a válluk.
A Sztálin-szobor, a sajtószabadság, március 15-e, a címerügy, és a meghökkentő követelés, hogy legyen az egyetemistáknak nagy példányszámú napilapja, már elmegy a fülem mellett, gondolja a férfi, egyre koncentráltam, hogy lássak egy rést, amelyen keresztül elérjük a Postaközt, hogy kicsúszhassunk a tömegből, mielőtt a tizenhat pontnak vége, és elhömpölyögnek valamerre.
És mielőtt valahonnan lőni kezd az ávó, gondolja a férfi, immár leérve a Dunára. Ekkora tömegben képtelen vagyok megvédeni Annát.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről: Eposzi színezet nélkül
