Sötétkapu 15. (Bátyámba botlunk)
De nem úgy történt, gondolja a férfi.
Várunk néhány percet, amíg a bátyám eltűnik a fönti kanyarban, akkor aztán Anna feláll, utána. Jogunk és kötelességünk ott lenni – mondja megfellebbezhetetlenül.
Ezen nem volt mit vitatkozni, gondolja a férfi. Ha egyszerre jog és kötelesség, nincs mit szólni. Én is így éreztem ebben a percben, főleg, hogy az én okos bátyám ott van, intézi a dolgokat.
Onagy Zoltán
Sötétkapu 15.
24. Bátyámba botlunk
Az utcán három lépés után a bátyámba botlottunk, gondolja a férfi. Ide indult, bennünket keresett. Valaki látta, mondta neki, hol talál ránk. Fáradtan, nyúzottan, összecsatolt esőkabátban lépett elénk, mint egy látomás. Bármerre jártunk, végig őt kerestem. Karszalag volt rajta. Meglepett.
– Mi van? – kérdeztem, – szervező vagy? Nemzetőr?– Kell közéjük egy normális ember is, mert mindenki megbolondult, mondta magabiztosan.
Behúzódtunk a tanítóképző alsó kerítéséhez, leültünk a peremre, vártam, mondjon valami többet. Mi van itt, mi lesz, miféle hírek a világból, mi van Pesten, Amerika úton van–e már.
Nagy levegőt vett, és csak annyit mondott: – Ne menjetek föl a Sötétkapuhoz.
Előkotort egy Munkást, meggyújtotta.
– Megértetted? Nem mehettek fel! Megtiltom.
– Nem tudunk semmit – válaszoltam rosszkedvűen, – Anna az őrületbe kerget, mindenütt ott akar lenni, ahol történik a forradalom.
Ezt mondtam, pontosan így. A bátyám rám nézett, láttam a szemében, érti, mi a bajom. Mi soha nem beszéltünk. Nem apróztuk soha. Csak tudtuk, a másik mit tesz, miért. És az úgy jó volt.
Anna felé fordult, megismételte.
– Nem mehettek föl. A hír igaz, itt van Gerő, egy ávéhás szabadcsapat civilben, felfegyverkezve.
– De akkor mondd el, mi van, mi történik – kérte Anna.
– Nem érek rá, nekem ott kell lennem, csak miattatok rohantam vissza.
– Legyen ránk öt perced, és hazaindulunk.
– Nem érted, hogy nem lehet? – förmedt Annára a bátyám.
– Kérlek, bátyó – duruzsolta Anna.
– De megígéred, hogy hazamentek.
– Igen – ígérte Anna. – Ha elmondod, mi folyik a városban.
– A városban, az országban forradalom van. Felkelt a nép. Pesten nyírják a kommunistákat, az ávósokat.
– Éjszaka megérkeztek Táborba a Pestről menekülő ávósok. Hajnalban tovább jöttek a parancsnokságra. Reggel rendeltek öt tankot, abból előbb három, utána még a maradék felelindult. Az egyik a Duna-parton ment a Sötétkapuhoz, a másik kettő a főúton haladt. Ez a tank felszaladt a járda korlátjára az egyik kanyarban. Kiszabadult és folytatta ez is az útját a Sötétkapu felé. A lemaradó harmadik tankot megállítottuk a Lőrinc utcában, elfogtuk. Kockaköveket raktunk a lánctalpak közé, a harckocsi leállt. A vezető kiszállt, eldobta a pisztolyát és elmenekült. Rajta kívül még három katona volt a tankban. Kiskatonák.
Tíz óra körül már mindenki tudta, hogy pártvezetők, köztük Gerő Ernő bujkál a volt szeminárium épületében. Ekkor háromfős delegációt állítottunk, akiket bevezettek a laktanyába, s miután ők megbizonyosodtak arról, hogy ott nincsenek politikai foglyok, a tüntetők egy része elvonult. Persze nem vitték végig őket, csak az előcsarnokon, meg illetve néhány termen, amikor ez köztudott lett, a tömeg újra bedühödött. Itt tartunk – mondta a bátyám.
– És most rohanok. Ti pedig arra.
Állt, ez az utolsó képem róla, gondolja a férfi, karjával, kinyújtott ujjával mutatta az irányt, merre, mi merre tovább.
25. Az első lövések
De nem úgy történt, gondolja a férfi.
Várunk néhány percet, amíg a bátyám eltűnik a fönti kanyarban, akkor aztán Anna feláll, utána. Jogunk és kötelességünk ott lenni – mondja megfellebbezhetetlenül.
Ezen nem volt mit vitatkozni, gondolja a férfi. Ha egyszerre jog és kötelesség, nincs mit szólni. Én is így éreztem ebben a percben, főleg, hogy az én okos bátyám ott van, intézi a dolgokat.
– Már csak szalmát kell szereznünk valahol – mondtam, hogy legalább lassítsam, mert rohanva húzott fölfelé a tanítóképző előtti keskeny járdán.
Elhagyjuk a főbejárat lépcsőjét, tovább a díszes kovácsoltvas kerítés zárta udvar mellett, akkor kezdtek lőni. Hirtelen nem lehet bemérni, merről, kire, kik. A nagy épület és a Várhegy füves, fás oldala közt pattog a hang.
Visszarángatom Annát, gondolja a férfi, vissza a lépcsőbeugróba, mert Anna menne tovább, mint a süket, se lát, se hall, gondolja a férfi. Ettől komolyan megrémültem. Az első négy-öt lövésnél még nem, de a továbbiaknál bemérhető az irány, a hadosztály-parancsnokság, a Kanonoksor környékén lövöldöznek. Ágyúhang, tankágyú ekkor még nincs.
– Menjünk oda át – húz Anna magával, – látni akarom, mi történik.
Szeme fénylik, haja lobog.
Felmászunk a szemben lévő Várhegy bozótosába, onnan a Bazilika előterét határoló kőfalhoz, ahonnan rálátni a laktanyára. Ott térdelünk szemvonalig takarásban. Odalent katonák. Zárt, barna fakapu előtt harckocsi. A nyitott második emeleti ablakokban géppuskák és golyószórók.
– Oda nézz, föl – mutatom az ablaksort, gondolja a férfi.
Pillanatokon belül újra megszólalnak a fegyverek, és azonnal a harckocsi tankágyúja is eldördül.
************************************
Sötétkapu - Halottak napja - további részletek
A többit majd később - Kapcsolódó interjú
Kritikák a kötetről: Eposzi színezet nélkül -
