Tibor kényelmetlen pillantása zavaros kifejezést festett az arcára, s szánalmat sugárzott olyannyira, hogy feleségét felállította a székről s indulásra késztette. Kikerülni szándékozott a férfit,amikor az megfogta karját, könnyedén magához húzta, s átkarolta, szorította a testét.

Az idő nem orvosság

Három esztendeje és öt hónapja annak már, hogy Éva, az asztal mögül felnézett a férjére, aki furcsán rövid mondatokban társalgott valakivel telefonon. Tekintetük összeakadt. Tibor kényelmetlen pillantása zavaros kifejezést festett az arcára, s szánalmat sugárzott olyannyira, hogy feleségét felállította a székről s indulásra késztette. Kikerülni szándékozott a férfit,amikor az megfogta karját, könnyedén magához húzta, s átkarolta, szorította a testét.
– Na, mi ez az érzelmi kitörés? –próbált szabadulni az asszony, de a karok egyre szorosabban tartották. Még próbálkozott egy gyengébb eltolással, ám az ölelés határozott volt, már-már a biztonságérzet határát súrolta. Nem hadakozott, feladta a menekülést. A férfi szívének dobogása átütött a vékony ingen, szuszogásának ritmusa nyugtatóan dübörgött, hát átengedte magát az őszinte, magasztos kavalkádnak. Viszont ölelt. Kezét férje hátára simította, engedett az érzelemmel teli cselekedetnek. Szemét lehunyta. Elernyedt testében oly pontossággal talált bele a váratlan döfés, akár mennydörgés a vihar előtti csöndbe. Füle zúgni kezdett, hideg üresség táncolt körülötte, s a  fehérség némaságát minduntalan megtörte Tibor hangja:
–Meghalt édesapád!