Olyan hihetetlen volt, hogy ez valóban vele történik! Bárcsak visszacsinálhatta volna! Bárcsak ne állt volna meg, hogy segítsen, bárcsak észre se vette volna azt a lányt!

Elment…

– Ne! Várj! – loholt utána, kétségbeesetten kiabálva, de rá se hederített. Futott, ahogy a lába bírta, csak rohant, de hiába. Nem volt elég gyors. Zihálva, zakatoló szívvel, reményvesztetten állt meg, és csak nézett hosszan utána, karját még mindig görcsösen nyújtva felé, még, ha el már nem is érhette.
Tudta! Tudta, hogy nem lett volna szabad megállnia, beszélgetni azzal a lánnyal. Nem akart tőle semmit, csak hát csinos volt, érdeklődött, merre van a Pitypang utca, ő pedig útba igazította. Tényleg csak ennyi volt, semmit több, és most mégis… Elszúrta! Most már csak nézhetett egyre távolodó alakja után, tehetetlenül. Szeme sarkában könny reszketett, szája is megremegett egy pillanatra. Nem tudta, hogyan tovább.  A tehetetlenség, a keserűség és a düh elegyétől szíve szerint zokogva üvöltött volna fel, de annál azért büszkébb volt. Elmorzsolta a könnycseppet szeméből, vetett utána még egy fájdalommal telt pillantást, és hatalmasat sóhajtott. Szíve még mindig vadul dübörgött. Talán a futástól, talán… Olyan hihetetlen volt, hogy ez valóban vele történik! Bárcsak visszacsinálhatta volna! Bárcsak ne állt volna meg, hogy segítsen, bárcsak észre se vette volna azt a lányt! Persze utólag már olyan átkozottul könnyű okosnak lenni. Tudhatta volna már akkor is, hogy ez lesz a vége. Olyan szerencsétlennek érezte magát, és egy pillanatra meggyűlölte az egész világot.
Tétován körbenézett, még mindig a száját biggyesztve, majd egy újabb sóhaj kíséretében az órájára pillantott. Végül úgy döntött, leül, és megvárja a következő buszt.