Kocsik András: Sávok és csillagok között – I. rész

Romániában nőttem fel a Ceausescu-korszak (diktatúra) legsötétebb utolsó tizenhét évében. 50 km-re születtem a magyar határtól Aradon, és nehéz pillanataimban este az ágyban arra gondoltam, hogy milyen szerencsétlen helyen jöttem a világra. Ha csak egy kicsit arrébb láttam volna meg a napvilágot, milyen boldog gyerek is lennék, ábrándoztam, mivel akkor nekem ez a csokit, rágót, farmernadrágot és menő tornacipők birtoklását jelentette. – Kocsik András útirajzából hét részletet adunk folytatásokban és a szerző fotóival közzé.

Kocsik András

Sávok és csillagok között

Amerikai útirajz a 90-es évekből

Első rész
 

Romániában ekkor az alap-élelmiszereket is csak jegyre lehetett beszerezni a hónap elején. Az apám kis határ-átlépőjébe bevezette az öcsém és az én nevemet is, így mi abban a privilégiumban részesülhettünk, hogy havonta egyszer biciklin átmehettünk „magyarba”, a makói piacra, ahol poharakat, bundabugyikat, műbőr kabátokat árultunk, majd bevásároltunk élelmiszerekből és hazatekertünk – néha havas esőben az országúton, szembeszélben. Magyarország már Nyugatnak tűnt: kivilágított utcák, megrakott boltok. Rokonaink éltek Nyugat-Németországban és Kanadában is. Úgy képzeltem, hogy ők biztos a mennyországban élnek. A tízes éveim közepén pár haverral elkezdtük „komolyan” tervezgetni az országból való szökést. Ez benne volt a levegőben. Román állampolgárnak nem volt útlevele, de ha lett is volna, Nyugat-Európába nem engedtek volna be, így a zöldhatár-megoldásban tudtunk gondolkozni csakúgy, mint mindenki más. Keringett elég történet olyanokról, akiknek sikerült, de volt elég olyan is, amelyben a főhőst lelőtték, vagy agyonverték.

Szerencsére az 1989-es nem várt fordulat, a diktatúra bukása, lehetővé tette számomra, hogy az elsők között szerezzek útlevelet, amellyel a következő napon már mentem is Magyarországra. Micsoda szabadságérzés fogott el! Leszakadtak a diktatúra láncai és Szegedre mentem az akkori József Attila Tudományegyetem angol szakára.

Egyik amerikai tanárnőm férje a Vermont állambeli gyerektáborban dolgozott, és hozott jelentkezési űrlapot nyári munkára. Az egyetemen tanult is pár amerikai diák, akik az oregoni egyetemről érkeztek cserediákként. Bekerültem ebbe a társaságba, és ott Pandorával közelebbi kapcsolatba is kerültem. 1993 júniusában sikerült megszerezni a számomra hihetetlennek tűnő amerikai vízumot, és még aznap vasmadárra szálltam London, majd New York irányába.

Életem első repülési élménye volt. Mellettem két idős angol nő ült, akik, mire elindult a gép, már el is szenderültek. Hogy lehet ilyen fontos pillanatot átaludni? – gondoltam. Biztos már régi repülősök. A repülő beindult és mikor a pilóta felrántotta a kormányt és a levegőbe emelkedtünk, a boldogság hormonjai addig talán ismeretlen intenzitással árasztották el egész testemet és hatalmas vigyor kúszott fel a két fülemig. Félelemre nem is gondoltam. Nyomás Amerika, a kaland. Ekkorra már jártam egy nyugat-európai körúton vonattal és a csillogó kirakatok bámulása rövid időn belül meggyőzött arról, hogy ez semmit sem ad számomra és a vágy tárgyainak szemlélésétől csak a fejem zúgását kaphatom. Mire Amerikába mentem, már rég nem terveztem azt, hogy nekem Nyugaton kell élnem, ha azt akarom, hogy jó életem legyen. Nem gondoltam, hogy zsákszámra fogom majd a hazahozni a dollárokat, vagy ott élni, mint Marci Hevesen. „Csak” tapasztalni, tanulni akartam. Fél éves vízumot kaptam, de éppen befejeztem a harmadéves szigorlatot és a következő év szeptemberétől akartam folytatni tanulmányaimat, így 1 év 3 hónapra terveztem a kint tartózkodást. Reméltem, hogy majd ott megkapom a vízum- és repülőjegy-hosszabbítást.

Gyorsan Londonba értünk. Heathrow olyan volt, mint egy hatalmas város fényűző boltokkal, éttermekkel. A gépem késett, így volt legalább két órám, hogy minden csillogó boltot megbámuljak. De a legérdekesebb az ember-típusok kavalkádja volt. Nem tudtam, hogy még egyszer be kell csekkolnom, ezért majdnem megbüntetett a British Airways embere. Kisebb cécó után utolsónak szálltam fel a falu nagyságú Jumbo-elefántba az ablak mellé. Kaptunk takarót, zoknit, fülhallgatót a többsávos rádióhoz és tv-adásokhoz. A ferihegyi felszállás extázisa mostanra persze elvesztette eredeti varázsos erősségét, de azért még mindig nagyon tudtam örülni a felemelkedésnek. Milyen mások a felhők, mikor felettük siklik az ember. Olyan, mint a végeláthatatlan fehér paplan, amely megtartana, ha kiugornék rá. Egy tudományos magazinban láttam hatalmasra nagyított képet az ondóról. Na, erre hasonlított a legjobban számomra. Mindenféle szuper kaját kaptunk és annyi piát, amennyit az ember le tudott csúsztatni. Voltak emberek, akik órákon keresztül folyamatosan próbálták magukat elzsibbasztani. Úgy vettem észre, hogy a repülőn valahogy másként hat az alkohol: nem száll úgy a fejbe, mint a földön. Lassan azért elaludtam egy elég kényelmetlen pozícióban és mire eszméletem a kútból újra előbukkant és kinéztem az ablakon, tiszta csillagos égboltot láttam és lefelé nézve jó pár „hullócsillagot” is, melyek autók voltak.
Éjszaka 11 óra tájékában jártunk és engem elkapott a jófajta izgulás. Ez az! Itt vagyok Amerikában. Semmit sem vártam, mégis éreztem, hogy óriási élményekkel gazdagodhatok, melyek biztos nagy hatással lesznek majd rám. Próbáltam meglátni a Szabadság-szobrot, de sikertelenül. Tudtam, hogy az a tény, hogy megérkeztem és van vízumom, még nem garancia a belépésre. Itt izgultam a legjobban, mert hallottam olyan történeteket, amelyek szerint ha valami miatt nem tetszel a bevándorlási hivatalnoknak, rögtön tesznek az első Európába tartó gépre. Mielőtt rám került volna a sor, lefagyott a hivatalnok számítógépe. Eléggé fáradtnak és idegesnek tűnt, így jobbnak találtam meg sem szólalni. Végül csak annyit mormogott, hogy „Camp Councilor, eh?” (tábori felügyelő, ha?). Egy yeah válasz után útlevelembe gémkapcsozta a beutazási engedélyt, aminek a hosszúságát a vízumtól függetlenül ő akkor, helyben határozza meg. Átmentem a rostán, hurrá, itt vagyok. Nyomás a csomagért és már biztos kint vár a tanárnőm és a férje, hogy hazavigyenek. Ott álltam a körhinta mellett, addig, míg a több száz utas leszedegette a csomagját. Mikor már csak páran maradtunk, rá kellett döbbennem, hogy a csővázas román hátizsákom nincs a gép gyomrából kiengedett cuccok között. Na, ez jó érkezés – gondoltam. Nyomás az illetékes pulthoz. Teljesen nyugodtan mondták, hogy biztos Londonban maradt és a következő gépen már rajta is lesz, valószínűleg. Hát ez elég jó! A JFK-t még hatalmasabbnak gondoltam, mint a Heathrow-t, de ez a terminál nem volt nagyobb az átlagos buszpályaudvarnál. Kimentem, hogy találkozzak Krisztinával és Joe-val. Néztem, de sehol sem láttam őket, pedig már alig volt valaki a környéken. Ilyet nem csinálhatnak velem! A probléma az volt, hogy a naplóm, amelyben a manhattani címük figyelt, benne volt a zsákomban és éppen londoni raktárban pihent. Megérkeztem Amerikába ingben-gatyában.

Csak a dokumentumaim voltak nálam az övtáskában. Elmondtam a rendésznek, hogy mi is a kis problémám. Ő azt javasolta, hogy hívjuk fel a szegedi utazási irodát. De ők nem fogják tudni az ismerőseim New York-i telefonszámát. Nem, és a szüleim sem tudják. Patt. Nincs mit tenni. Ott meg kell várnom a következő vasmadarat Londonból, ami másnap dél körülre volt várható. Ilyen nincs! Valami nagyon nem akarja, hogy ez sikerüljön. Vagy csak a „minden kezdet nehéz” című vizsgáztatás történik? Miután átnéztem többször is a zsebeimet, a kockás ingem mellzsebében megleltem Joe névjegykártyáját. Nekem ez akkor félórás tanakodás és többszöri zseb-ellenőrzés után kisebb mirákulumként hatott, mivel nem emlékeztem, mikor tettem oda… Gyorsan felhívtam a számot és csodák csodájára a rögzítőn üzenet volt számomra, amiben exkuzálták magukat, hogy nem jöhettek ki és nincsenek is otthon, de ugorjak egy taxiba és jöjjek egyenesen hozzájuk, mert majd jön Joe nővére és beenged a lakásba. Életemben kb. kétszer ültem előtte taxiban. Mindig is pénzkidobásnak tartottam, meg nem is bíztam a hírhedt taxisokban, főleg nem a világ legnagyobb városában, kb. éjjel 1-kor. Nem volt mit tenni, taxit kellett találni a terminálom kívül. Az összes pénzem kb. 80 $-ra rúgott, aminek a nagy részére szükségem volt a táborba való buszozáshoz. Gondoltam, jó sokba fog kerülni e 25 milliós város széléről a központba behajtani, főleg ha még jól át is vernek. Arra mennek és annyit kérnek, amennyit a lelkiismeretük enged. Gondoltam, fogok egy vallásosnak kinéző taxist, azzal járhatok a legjobban. Ki is mentem az alagútba, ahol sorakoztak a filmekből ismert sárga taxik. Melyik legyen az? Itt ez a turbános, hosszú szakállú. Akkor azt hittem, hogy valami hard-core muszlim és odaléptem hozzá. Most már tudom, hogy indiai szik volt. Láttam, hogy minden taxi ajtajára rá van írva, hogy bárhová Manhattanbe elvisznek 20 $-ért. Nekem ez elég erős érvágásnak tűnt, főleg miután rutinból minden árat gyorsan átszámoltam Ft-ra. De ugyanakkor rájöttem arra is, hogy itt bele kell törődnöm a magas árakba és az itteni viszonyokhoz kell mérni az árakat, mert másképp minden dollár, ami tőlem elvándorol, keserűséggel fog eltölteni és ez elronthatja az általános közérzetemet. Beszálltam hátra, mivel elől csak a sofőr ülhet és az autó első és hátsó része erős fém ráccsal vagy golyóálló plexivel van elválasztva, érhető okok miatt. Próbáltam arra terelni a szót, hogy milyen szegény vagyok és milyen szerencsétlenül érkeztem meg, hogy nehogy eszébe jusson átverni. Meglepően kedves és intelligens ember volt. Jól ismerte úgy Magyarországot, mint Romániát, mert többször utazott keresztül rajtuk, mikor haza meg ide utazott. A New Yorki taxisok hírhedtek arról, hogy nem beszélnek angolul és nem ismerik a várost. Ez az első munka, amit nagyon sokan kapnak, mikor megérkeznek. Ő finoman, választékosan magyarázta, mit látok: itt jobbra Queens látható, és ez épp a Jamaica town része. Ide soha ne gyere, mert megölnek. Kb. háromnegyed óra múlva leértünk a Central Parkba, amiről megint áradozott, hogy mennyire veszélyes, főleg sötétedés után. Épp tegnap olvasta az újságban, hogy valakit agyonszúrtak. Befelé jövet teljesen olyan volt, mintha egy filmben mentünk volna: a fények, a hatalmas, zöld-fehér közlekedési táblák, olyanokkal, hogy Brooklyn Bridge, Manhattan, Queens, mind élőben, négerek hatalmas ócskavas hajókban, szélvédőrepesztő mélynyomókkal  ritmusra  bólogató piros szemű hajhálós fejekkel. Felbukkant a híres manhattani éjszakai felhőkarcolós panoráma. Mielőtt az aradi nagybátyám Nyugat-Németországba szakadt, a lakásukban egy ilyen egész falas tapéta volt, amelyet a Long Island-i rokontól kaptak. 4-5 évesen vágyakozva bámultam. Ugyanolyan lehetetlennek gondoltam azt, hogy majd az életemben ott fogok járni, mint azt, hogy a Csillagok Háborúja világába hús-vér lényként majd valaha is belekóstolhatok. A felhőkarcolók most is teljesen színházi díszletnek tűntek, amint a sötétben hatalmas kivilágított olajfúrótornyokra hasonlítottak. Minden nagyon izgalmas volt. Nemsokára megérkeztünk Joe Central Parkhoz közeli lakásához. Kellemes csalódásnak bizonyult az első taxis, így még borravalót is kapott. Becsengettem...

(Folyt. köv.)

Kocsik András Aradon született, 1972-ben. A Szegedi Tudományegyetemen tanult, majd Juhász Gyula főiskolán kezdett angolt tanítani. Jelenleg is angoltanár, két gyermek édesapja. Nem tartja magát írónak. Barátai sokkal inkább városi tanítónak mondják, bejárta a világ négy sarkát stoppal, autóval, ahogyan éppen tudta. Tapasztalatait csak az utóbbi időben kezdte rögzíteni. Ezek a kis részletek csak ízelítők az 1993-ban tett teljes amerikai utazását összefoglaló, „Sávok és csillagok között” című útirajzából.