Sziasztok, Ádám vagyok Magyarországról, mondta az ember, és leült. Ibu Manit nagyot köhintett, mire a lányok felpattanva, egyszerre kezdték ordítani, hogy: „Weeelcome to ouuuur schoooool!” Aztán fél percnyi néma csönd következett.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni.

Az ember leheveredik, hamar elnyomja az álom. Most máshol van. Úton két világ között. Az egyiknek a vége talán ott lesz majd Yogyakartánál, ahogy még az Úristen mondta Budapesten.

„Elég furcsa érzés töltött el, hogy ott állok a karton-mása előtt annak, akivel fél órája még együtt voltam, de nem tudtam, hogy kicsoda. Végül is mindegy. Nem olvastam egy könyvét sem, úgyhogy számomra nem volt olyan nagy kunszt” – Kocsik András útirajzából azt a részletet olvashatják, amikor az utazó lestoppolja Stephen Kinget.

Romániában nőttem fel a Ceausescu-korszak (diktatúra) legsötétebb utolsó tizenhét évében. 50 km-re születtem a magyar határtól Aradon, és nehéz pillanataimban este az ágyban arra gondoltam, hogy milyen szerencsétlen helyen jöttem a világra. Ha csak egy kicsit arrébb láttam volna meg a napvilágot, milyen boldog gyerek is lennék, ábrándoztam, mivel akkor nekem ez a csokit, rágót, farmernadrágot és menő tornacipők birtoklását jelentette. – Kocsik András útirajzából hét részletet adunk folytatásokban és a szerző fotóival közzé.