Tasnádi-Sáhy Péter: Nem szabad a ház mögött a földre rottyantani
A totyogó csöppségek egytől egyig rémülten sírva fakadtak, amikor megláttak, Kancsannak kellett ölben közel hozniuk hozzám, megmutatva, hogy nem vagyok kártékony. Nem biztos, hogy túl jót tettünk nekik, ha ezt az összes fehér emberre általánosítják. Szóval hallgatólagosan abban maradtunk, hogy egy félresikeredett indiai-szerűség vagyok, fehér bőrrel és korlátozott nyelvi képességekkel.
Tasnádi-Sáhy Péter
Nem szabad a ház mögött a földre rottyantani
Úgy látszik, a szövegszerkesztő nem kifejezetten energiaigényes jószág, az akkumulátor még mindig tartja magát, én azt hiszem, előbb fogok lemerülni. Azért minden esetre próbálok gyorsan írni. Az előzőekből sejthető, hogy nem jutottunk vissza a városba, itt ragadtunk a tegnap esti bungalóban. Az éjszaka békésen telt, viszont erőszakos ért véget, Kanchan ébresztett vidáman pítör-szőrözve, kezében csésze forró teával (ha az ember nem akar sértődést, átlag nyolcat kell meginnia egy nap), hogy mindjárt érkezik a kocsi. Persze ez csak két és fél óra múlva történt meg, de nem baj, mert hasznos tapasztalattal gazdagodtam. Mivel Kancsan elhagyta valahol a fogkeféjét, az egyik őr elment vágni neki egy hajtást a kert végében álló hatalmas nim-fáról. Természetesen én is kértem. Állítólag jó az ínynek, a bőrnek, és a vért is tisztítja, bármit is jelentsen ez. Szét kell rágni a végét – kicsit kesernyés, de nagyon kellemesen hűsít- aztán a szétcincált rostokkal megtisztogatni a fogakat. Hát így.
Mikor végre megérkezett a dzsip, elmentünk a környező dzsungelbe megnézni a falvakat. Egyébként tartozom egy magyarázattal, mármint a dzsungelt illetőleg. A szó maga a hindiből ered, és erdőt jelent, viszont messze nem csak olyan értelemben, mint ahogy mi gondolunk rá. Itt Jabalpur környékén leginkább erdős puszta, ami – a folyópartok kivételével – száraz évszak lévén lehangoló. A legtöbb fa csupaszon áll.
Első utunk a Kalka Mata istennőnek szentelt mandírba vezetett, hogy beszélgessünk a helyi viszonyokról a pandittal, aki amolyan szent ember féle tudós férfiú. Ez onnan is látszik, hogy a kicsiny templomban lakik, ami nagyjából az egyetlen hely a környéken, ahol – ki tudja mi okból – hűvös szellő fújdogál, míg mindenhol rekkenő a hőség. Eddig még csak turistalátványosságok közelében találkoztam hozzá hasonló emberekkel, és nagyon más kép alakult ki bennem róluk, mivel mindegyik csak egy csomó pénzt akart kicsikarni belőlem mindenféle hókuszpókuszokért cserébe.
Ő csak a lábunkat akarja megérinteni, és jelet festeni a homlokunkra, és mantrákat mormolva harangozni értünk, hogy sikerrel segíthessünk a népének. Elmondása alapján nagy szükségük van rá. Munkalehetőség nincs, mezőgazdaság nincs, csak az erdő, ami állami tulajdon, tehát az onnan eszközölt beszerzés lopásnak minősül. Viszont oktatással és munkahelyteremtéssel még ezen a kilátástalannak tűnő helyzeten is lehetne változtatni. Valahonnan ismerősnek tűnik a szituáció. Hiába a lehangoló téma, a pandit egész lénye mégis valami földöntúli egyensúlyról tanúskodik. Ahogy ott ülök vele és hallgatom a törzsi dialektussal kevert nyugodt hindi beszédet, arra gondolok, hogy milyen jó lenne azt mondani a többieknek, hogy én itt befejeztem. Ledobni a túranadrágot, a koszos, piros pólót, magam köré tekerni egy, az övéhez hasonló lebernyeget és ottmaradni a kis templomban. Éppen csak tető van a feje fölött, meg naponta egy tál egyszerű étele, és mégis a világ legboldogabb emberének tűnik. Minek nekem a folytonos küzdelem abban a sokkal alattomosabb Európa nevű dzsungelben? Persze nem teszem, ez a hajó már elúszott, túl sok ígéret köt az úgymond világhoz, nincs más lehetőségem, mint – Prashant dzsi szavaival élve „játszani tovább a játékot”.
Délre vissza kellett menni a bungalóhoz , előadást tartani a helyieknek a „total sanitation” program keretében, aminek az lenne a célja, hogy rábeszélje őket a vécéhasználatra, meg a kézmosásra. Merthogy itt mindenki az erdőre jár. Bennünket is megkértek, hogy segítsünk a győzködésben.
Először egy helyi alapítvány vezetője beszélt arról, hogy Gandhi nem ilyen országot álmodott, és ezért nem szabad a ház mögé csak úgy a földre rottyantani, de a helyi erők – hogy stílszerű legyek – látszólag nagy ívben ejtenek a nagy ember álmaira. Aztán Mr. Prashant következett, aki valamitől az iskoláztatás fontosságáról kezdett beszélni, ami egyébként nagyon fontos téma – főleg itt, ahol a gyerekeket nem engedik el otthonról, mert akkor nincs ki dolgozzon a földeken – de nem sok köze van a higiéniához, aztán ügyesen átpasszolta nekem a szót, mint a téma avatott szakértőjének. Én nagy tudományosan elmondtam hogy „az európai orvosoknak van egy üvegük, ami mindent naggyá csinál, és megnézték vele azt is, amit ők kitesznek magukból a ház mögé, és sok láthatatlan élőlényt találtak benne, ami betegséget hoz”. Ez némileg felkeltette az érdeklődésüket, de nem tudom mennyire hatolt mélyre az információ. Egy próbálkozással mindenképpen tartoztam nekik a nyugati civilizáció nevében, mivel, mint láttam, a farmer és a kóla eljutott hozzájuk, akkor nem árt, ha megpróbálunk valami hasznosat is átadni. Aztán befejezésül az alapítvány vezetője vette vissza a szót, aki egy kis éneket adott elő, ami a korábban elhangzottakat összegezte megzenésítve. Na, ez volt az első alkalom, amikor felcsillant a szemük, boldogan kántálták sorról sorra ismételve, miközben vörösre tapsolták a tenyerüket.
A programnak annyi haszna mindenképpen volt, hogy találkoztunk egy politikus hölggyel (aki, mint később kiderült, azért viselkedett olyan kedvesen, mert azt hitte, ki van tömve dollárokkal a zsebem, és úgy gondolta, hogy az rajta keresztül jutna el leghatékonyabban a megfelelő helyekre), felajánlotta, elvisz minket egy teljesen elzárt, nyolcvan kilométerre fekvő településre (3 falu egymás mellett, összesen 2-3 ezer fő).
Az emberben idillikus kép él ezekről a világtól elzárt, törzsek lakta helyekről, ott az emberek bizonyára nagyon boldogok. Lehet, hogy ez valaha így volt, amíg nem kezdett el terjedni közöttük egy alattomos legenda (nagy valószínűséggel a szomszéd faluban hallották, ahova időnként orvoshoz vagy vásárra mennek), hogy némely embereknek van áramuk (mellesleg rejtélyes módon valamikor régen náluk is végighúztak a falun egy vezetéket, csak nem jön rajta semmi), tiszta vizük, és még egy csomó úri huncutság teszi kényelmessé az életüket. Érthetetlen módon, erről nem az jut először eszükbe, hogy mily nyomasztó is a fejlődés, és majd mennyire bemocskolja az ő irigylésre méltó ártatlan életmódjukat, hanem igenis szívesen megfürödnének a fertőben, mint ahogy ennek páran hangot adtak a bennünket kísérő politikushölggyel ordítozva.
Persze ezekről a kérdésekről már csak később tudtam elgondolkodni, mert ott helyben tökéletesen le voltam nyűgözve. Miután kikászálódtunk a kocsiból, nem telt el öt perc, és körülbelül száz ember állt körülöttem, és bámult leplezetlen érdeklődéssel. Ez a felnőttekre és a nagyobb gyerekekre értendő, mert a totyogó csöppségek egytől egyig rémülten sírva fakadtak, amikor megláttak, Kancsannak kellett ölben közel hozniuk hozzám, megmutatva, hogy nem vagyok kártékony. Nem biztos, hogy túl jót tettünk nekik, ha ezt az összes fehér emberre általánosítják. Mondjuk azt mondtuk, hogy én is Delhiből vagyok, mert arról sincs fogalmuk, hogy az hol van. Igazából, azt hiszem, a legközelebb lévő nagyvárosról sem, azt, hogy létezik más ország is Indián kívül, valószínűleg éppen csak sejtik. Szóval hallgatólagosan abban maradtunk, hogy egy félresikeredett indiai-szerűség vagyok, fehér bőrrel és korlátozott nyelvi képességekkel.
Miközben hatalmas murit csaptunk a fotózásból (a pokol akkor szabadult el, amikor rájöttek, a kijelzőn megjelenik a kép), kérdezgettük a gyerekeket, kik járnak iskolába. Azzal a négy-öttel, akik igennel válaszoltak, megpróbáltuk leíratni a nevét, de csak egynek sikerült. Az a helyzet, hogy a tanár is helyi, nincs túl sok remény.
Jó lenne segíteni, de kérdés, hogy miként lehet ezt úgy megtenni, hogy az ember közben nem okoz nagyobb kárt, mint amennyit használ.
Kapcsolódó:
Tasnádi-Sáhy Péter: Indiai módra papírból fészket rakunk a peronon
