Mobiltelefonra cserélni baltát és mézet – Primož Čučnik Versek nem fogadott hívásokra című kötetéről

Komolyan venne egy költőt, aki verseket ír nem fogadott hívásokra? Egyáltalán eléri-e az olvasót a fiatal szlovén költő poétikai kísérlete? A fordítás csak egy téves hívás (félretárcsázás) eredménye? – Lénárt Ádám írásából megtudhatják

Mobiltelefonra cserélni baltát és mézet

– Primož Čučnik Versek nem fogadott hívásokra című kötetéről

   A Versek nem fogadott hívásokra című válogatáskötet a szlovén szerző, Primož Čučnik, illetve a két hazai fordító, Lanczkor Gábor és Orcsik Roland ízlésvilágának keveredéseképp látott napvilágot. Amíg azonban a vonal egyik végén a fülszöveg a szlovén mondatok borotvaélen egyensúlyozó magyar verssorokká alakulását hangoztatná, addig a vonal másik végén – a recsegő-ropogó kagylóban – az irodalmian csengő hívások hallgatása telefonbetyárkodásnak tűnhet a gyanútlan olvasó számára.

   Pedig szó nincs szándékolt átverésről. Čučnik képzelt világokat alkot, miközben rendre a fikció létrejöttére, az irodalmi művek befogadására reflektál. A Versek nem fogadott hívásokra cím – túl a metafikción – óhatatlanul is az egységkeresés olvasási stratégiájaként kezd működni, jóllehet a költemények tematikus, illetve motivikus összefonódásához a könyv címe már csak hajszálvékony szálakkal kötődik.

Primož Čučnik

   A versek témája elsősorban a mértékletesség megtalálása, egyben kikezdése, vagyis a határvonal meghúzása a még nem túl sok, de már nem túl kevés között. Ismerős idegen terep ez: a jelölő jelöltje után kutat, az állítmány alanyáért ácsingózik, a csendet és a zajt még a fény és a sötétség keretezi, de az óra járása ellenére az idő áll, az öregek pedig már fiatalabban halnak meg. Valami mindenütt kettétört. A szerelem minden pillanat számlálója az ürességben, ezért beszél hát Čučnik folyton a névvel fényképezés reményéről (Hajók), a fotózás élvezetéről és főként a megnevezés kényszeréről (Amikor ausztráliai képeslapot kaptam): empirikus nevezőt keres transzcendens számlálójához – csakhogy ebben a fonák töredezettségben semmi sem garantálja a közös nevezőre hozás sikerét.

    A költemények többsége – a cet gyomrában gubbasztó Jónástól a gazdaságos kenyérszaporításon át egészen a pusztító, özönvízszerű esőzésig – bibliai történeteken keresztül utal egymásra. Isten még odafenn van, és utánunk nyomoz, de a halhatatlanság lehetőségét már hallhatatlan sóhaja oszlatja szét (Falak). Hiába, a tű foka helyett a szerelem olajozott kulcslyukán keresztül manapság már bárki számára elérhető az üdvösség (Nem arról). Halhatatlanság és hallhatatlanság ellentéte persze – finoman megágyazva a kötetcím metafikciós törekvésének – egyúttal a költészet, az irodalom tétjét is megfogalmazza: maradandót alkotni vagy érdektelenné válni egyfelől, felvenni a telefont vagy elutasítani a hívást másfelől. „A szó kín és adomány. Segítség és vereség. / Az egy és a fölösleg.” [11.]

   Čučnik azonban nemcsak beszél az érthetőség, közvetíthetőség nehézségeiről, hanem – ebből a szempontból cseppet sem tudatos – poétikája részeként meg is valósítja azt. „A legtöbb verset nem értem. Még a sajátjaimat is csak félig, / és csak néha az egészet.” [9.] – fogalmaz a költő a Levél legelején, de az irónia cinkosságát hamarosan a részvét írja felül, hiszen az olvasó is csak ritkán, bizonytalanul érti a szövegeket, így Čučnik merész asszociációi, sejtelmes képei és gondolatritmust idéző, letisztult nyelvezete miatt a legtöbb esetben maguk a versek válnak nem fogadott hívásokká.

   Ennek ellenére a könyv a végéhez közeledve tartogat némi meglepetést. A legutolsó vers címe ugyanis Az első költemény, az azt követő utószóból pedig kiderül, hogy a fordítók zárógondolatai helyett eredetileg Čučnik írt volna előszót a kötethez. Ez azért érdekes, mert hátulról, visszafelé – tehát az utó-előszó és Az első költemény sorrendiségében – olvasva a kötetet a Versek nem fogadott hívásokra egészen más megvilágításba kerül.

   „Čučnik szlovén nyelve gyakran az idegen, a másik jegyeit viseli magán. Ebből a szempontból Čučnik magyar fordítása erre a problémára reflektál, hiszen a szerző költészete éppen a másikkal, az idegennel való kommunikációt keresi az európai hagyományon belül (a szövegközi utalásokkal is).” [89.] Tehát a magyar fordítás következtében a versek túlnyomó többségében éppen az eredeti szövegek célkitűzése, azaz a hatékony kommunikáció, az egyszerűbb, érthetőbb kifejezésmód poétikája vall kudarcot.

   Kivételt képez ez alól a Hotel Transzilvánia, melyben egyaránt kifejeződik Čučnik líraisága, zeneisége, a csillagok poliszémiájára rájátszó játékossága, valamint koherenciára törekvő ambivalens látásmódjának érvényessége. „Nem szomorúbbakat a szépeknél, nem kegyetlenebbeket / a szemet-szemértnél, s annál, amit mondani / akarunk, mikor megnémulva ülünk, a fekete / dobozban, mely a kezdetektől fekete, s a fehér / oldalaira gondolunk, kettéválva, / eljátszadozunk a sehová sem tartó / utazásainkkal, a »most és mindörökké«-vel / teli szájjal, üres pénztárcákkal. / Bámuljuk a csillagokat, ám egyet sem engedhetünk / meg magunknak, csillagok nélküli / hotelban élünk.” [82.]

   A transzilvanizmus jegyében Čučnik a széthúzással szemben az összefogást, az egyéni sajátságokat megőrző kollektív összefonódást, valamint a kulturális és nyelvhasználati szempontból elkülönülő nemzetiségek közös nevezőre hozását sürgeti. Ráadásul nem egy újabb, kizárólag a közép-kelet-európai régióra jellemző problémáról, hanem a tágabb értelemben vett transzilvanizmus eszmeiségéről van szó, hiszen az ausztráliai képeslapon többek között ez olvasható: „[z]sidó, / olasz, mexikói, láttad-e már Porto Ricót, / Dublint, fekete vagy, lengyel, netán ellepnek / az oroszok, New York, hallottál-e már Ljubljanáról?” [34.]

   Ki írta a Hotel Transzilvániát, Primož Čučnik vagy Lanczkor Gábor és Orcsik Roland? Ez-e az igazi Čučnik, és a többi fordítás – közeledve a ferdítéshez – kevéssé sikerült, vagy pedig a többi az, ez pedig csak az átültetésnek köszönhető üde kivétel? Nyilvánvalóan demagóg leegyszerűsítéssel: a Versek nem fogadott hívásokra vagy rossz költő jó fordításának vagy jó költő rossz fordításának érzetét kelti.

   Az eredeti szövegek ismerete nélkül látszólag lehetetlennek tűnik a fordítás megítélése, pedig a halhatatlanság és a hallhatatlanság absztrakt, irodalmiságon átszűrt jelentéseinek új esztétikai minőséget kell létrehozniuk, hacsak nem szlovén nyelven is egyetlen hang helyesírási képe különbözteti meg a két kifejezést. Ugyanakkor egy másik apró momentum a fordítók alaposságát kérdőjelezi meg, hiszen A tea illata című vers záró sorai másként hangzanak a teljes költemény részeként: „Valami vékonyka minket összeköt. Fontos, hogy nyúljon, / és hogy ne szakadjon.” [8.]; és másként a szövegkörnyezetből kiemelve, az utószóba ágyazva: „Valami vékony köt össze minket. Fontos, hogy nyúljon, / És hogy ne szakadjon.” [90.]

   Márpedig a fordítás helyenként inkább szakad, semmint nyúlik, ráadásul erről maguk a fordítók rántják le a leplet. A kötet eredeti címe (Sekira v medu) ugyanis szó szerint azt jelenti, balta a mézben, „viszont a szlovén cím kettős, mert egy állandósult kifejezést is magában foglal. Magyarul ezt a következő módon lehetne visszaadni: megfogta az Isten lábát, malaca van stb. Ezek a címváltozatok viszont nem tartalmazzák az eredeti összetettségét: a favágó meséjére való utalást, a líraiságot és az iróniát. Ezért döntöttünk úgy, hogy nem egy lábjegyzetes címet választunk a magyar kötethez.” [88.] Egyrészt az eredeti terv, Balta a mézben, azért is lett volna szerencsésebb, mert a címadó vers szerepel a kötetben, így a könyv címének enigmatikus jellegét az azonos címet viselő vers, vagy ha minden kötél szakad, annak lábjegyzete – tehát nem a kötetcímé – oldhatta volna. Másrészt a Versek nem fogadott hívásokra cím sok mindenre alkalmas, csak éppen arra nem, amit a fordítók hangoztatnak: nem kínálja önnön átírhatóságának lehetőségét.

   Ha „[a] hiány tapasztalata lesz az a rés, ahol a műfordítás befejezetlen alkotássá válik” [90.], akkor a műfordítás viszont az a rés, ahol kettétörik a Versek nem fogadott hívásokra, ennek következtében pedig a kötet maga az a rés, amelybe az olvasók zömének beletörik a bicskája. Ennél azonban fontosabb, hogy egy szlovén költő keres minket, magyar olvasókat is, és lesznek közülünk, akik vissza fogják hívni.

Primož Čučnik: Versek nem fogadott hívásokra. Ford. Lanczkor Gábor és Orcsik Roland. Universitas Szeged Kiadó, 2011.

Lénárt Ádám

Kapcsolódó anyag:

Interjú Orcsik Rolanddal