Nemzetkritika másként – Kertész Imre „Mentés másként" című könyvének bemutatója a PIMben

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A kötetbemutató bevezetőjeként a Magvető Kiadó igazgatója, Morcsányi Géza kifejezte büszkeségét és örömét, hogy náluk jelent meg Kertész Imre új könyve. Továbbá elmondta, hogy a szerző betegségével küzd hősiesen, ezért nem lehet jelen. A bemutató előtt és után Bartis Attila olvasott fel a könyvből, kiváló érzékkel válogatva ki a részleteket.

Szegő János első kérdése, hogy mennyire fikciós napló a Mentés másként, csak látszólag volt elméleti. Ugyanis konkrétan arra utalt, hogy a könyv Kertész Imre azon éveit érinti, amikor megkapta a Nobel-díjat, de utólag, vagyis szerkesztve kapjuk meg akkori benyomásainak feljegyzését. Sándor Iván erre rögtön leszögezte, hogy ő másként olvasta ezt a naplót, mint ahogy korábban tette azt Thomas Manntól egészen Márai Sándorig. A könyvet egyszerre látja én-, korszak-, és műhelynaplónak. Szerinte „korszak-aknamezőn lépked huszárként – állandó robbanásveszélyben” a szerző. Kiemelte azokat a gondolatokat, amikor Kertész arról beszél, hogy „Auschwitz nem értékvesztés, hanem értékvisszavonás.” Ezzel szemben Dávidházi Péter kifejtette: ő elhiszi, hogy Kertész Imre ezeket a naplóbejegyzéseket nem publikálásra szánta. Egy irodalomtörténész – folytatta – a naplókat többnyire adatokért olvassa, ami egészen más, mint a szerzője által utólag megszerkesztett szöveg (lásd a Gályanaplót). Hangsúlyozta azonban, hogy itt azért nem az önfényezés dominál, hiszen a szerző kíméletlenül őszinte.

 

 

 

Selyem Zsuzsa Kertész Imrét olvasva élte át azt a revelációt, hogy meg tudta érteni a kommunizmusban megélt gyermekéveit. Szerinte naplót azért jó olvasni, mert láthatjuk, hogyan tudja a szubjektum kiterjeszteni valóságát, világát a szöveg által.

Ezt követően Szegő János a „Kertész Imre belső emigrációja” utáni időre kérdezett rá, amelyet előbb „külső emigrációnak” nevezett, de aztán a kevésbé terhelt jelentéstartalmú „kiköltözés” szóra finomított. Dávidházi az 1961-től 1991-ig tartó időszakot felölelő Gályanapló másságára hívta fel a figyelmet a belső emigráció kapcsán. Arra, hogy a Gályanapló ideje alatt írta meg Kertész Imre három – az irodalomtörténész számára – legfontosabb regényét: a Sorstalanságot, a Kudarcot és a Kaddist. Naplóiból kiderül, hogy viszolygott a beérkezettségtől, mert szerinte az a kreativitás vége. A Gályanaplóval ellentétben a Mentés másként csak három évet fog át, és keveset változtatott rajta a szerző. Ami dramaturgiája van, az inkább a sorsé, mintsem az író sajátja (gondolt itt elsősorban a betegségre és a kitüntetésre). Sándor Iván szerint nem tekinthetünk el attól, hogy a Gályanapló és a Mentés másként között jelent meg a Valaki más, hiszen a „valaki más” élménye a szerző új könyvében is visszatér. A jelenre irányította a beszélgetést Selyem Zsuzsának az a megjegyzése, hogy az író szinte minden 2001-ben leírt mondata érvényes 2011-ben is, igaz, Kertész erősen negatív és kemény marad.

Szegő János ezek után a megmenthetőségre és egyáltalán a könyv címére kérdezett rá: lehet-e másként menteni? Sándor Iván ebben Kertész Imre humorát érzékelte, s eszébe jutott, hogy régen mennyit látta nevetni az írót, s nevetésében ő valami egészen goetheit látott, bár sosem látta Goethe-t nevetni – jegyezte meg, amit a közönség derülten fogadott. Dávidházi Péter a filológiához való feltétlen hűségét bizonyítva emlékeztetett, hogy a szerző eredetileg „Titokfájl”-nak nevezte a Mentés másként című könyvét, amelyben kíméletlen önmagával, mindenkivel és mindennel szemben. Úgy érzi, hogy ezek a szövegek, akár „gyémánt az üveglapot – megkaristolják az embert”. Hozzátette, hogy „ettől a könyv sorsa még nem lesz könnyebb”. Selyem Zsuzsa itt emelte ki, hogy Kertész Imre a mai politikai helyzetet rendkívül találóan „szabadpiaci demokráciá”-nak hívja. Sándor Ivánnak ekkor Gombrowicz és Bernhardt naplóinak őszintesége rémlett fel, bár véleménye szerint míg ők néha bohócot csinálnak magukból, Kertész soha nem bohóckodik. Erre reagálva Selyem Zsuzsa azt fejtette ki, hogy a szerző, miközben kimondja a dolgokat, nem vonja ki magát az ítélet alól. De az elszemélytelenedő világgal szemben ő nem szeretne beavatni a privát szférába, hanem beemeli írói világába a különböző problémákat, eseményeket és „dolgozik rajtuk”. Végül Sándor Iván tette szóvá, hogy Szegő János nem kérdezett rá a könyv vezérmotívumára, amely szerinte a nemzetkritika. „Neki fognak esni, ki fognak ragadni belőle néhány mondatot és azon fognak csámcsogni” vélte, pedig beletartozik abba a sorba, amelyet Berzsenyi, Ady, Babits írásai alkotnak. Azokat, akik majd nem fogadják el, érdemes lesz emlékeztetni a görögöktől egészen az amerikai regényirodalomig terjedő nemzetkritikára.