Ugrás a tartalomra

Jelige: Ezüst – Ezüstérem?

Nagypéntek volt. Délután három óra tájban a gyár melletti bozótban bújó bagoly torkából felhangzott a Requiem. Húsvétot követő kedden kora reggel iszonyatos látvány fogadta a munkásokat. Ott lógott Kalányos a marógépén, püffedt lila arccal, kifordult szemekkel. Kísértetiesen világított rá a gép fölötti lámpa.

 

 

 

 

Jelige: Ezüst

Ezüstérem?

 

– Van második hely – nyugtatgatta edzője egykoron. Azért nem lett országos bajnok, mert hagynia kellett magát a döntőben. Kisebbségi népcsoportból származó sportoló aranyérmes nem lehetett.
    – Az első három menetben nagyon kiegyensúlyozott volt a meccs. Mindketten adtunk és kaptunk. Tudtam, nagyon technikás és kitartó fickóval van dolgom, ezért tartalékolni próbáltam erőm. Csak akkor mozogtam, ha muszáj volt, engedtem, hogy körbetáncolja a ringet. Szúró ütésekkel próbálkozott, mintegy méregetve, hogyan reagálok, mennyire jók elhajlásaim. A negyedik menetnél éreztem először: javamra dől a mérleg. Kemény pofonokat kapott tőlem ellenfelem. Nem hallottam a közönség üdvrivalgását, csak gyalogoltam előre, mint egy orosz tank. Néha edzőmre pillantottam, aki gondterhelt arccal figyelt. – Meg ne próbáld kiütni! – súgta fülembe, miután megszólalt a szünetet jelző gong. Hosszú combú nő hordozta körbe előttem az ötödik menetet jelző táblát. Ki sem fújhattam magam, és újra talpra kellett állnom. Megráztam vállaim. A mérkőzés folytatódott. Láttam: ellenfelem jobb csapottat készít elő. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre. Amikor az ütés elindult, egyetlen szempillantás alatt hajoltam el, majd jobb- és balegyenessel válaszoltam, amitől nekiesett a köteleknek, aztán visszapattanva belém kapaszkodott, hogy időt nyerjen. Miután a bíró szétválasztott minket, szándékosan nem támadtam, csak vártam a gongot. Pihenés közben újra megakadtak szemeim a nő lábain; a hatodik menet következett. – Üsd ki! – ordította be valaki a nézőtérről. A bíró jelt adott. Összeszorítva fogaim fogtam vissza magam, hogy ne kezdeményezzek. Nem kellett sokáig várnom, a fiú rám rontott, ám kezei csak a levegőt csépelték. Kesztyűim mögé bújva hátráltam. A hetedik menetben padlóra küldtem egy balegyenessel. Rászámoltak. Edzőm intett: le kell állnom. Lábmunka közben szándékosan engedtem le kezeim, hogy üthessen. Jobb horogjától földre zuhantam. Alig tudtam fékezni magam, hogy ne ugorjak talpra, vártam, hogy a bíró felemelje kezét: a mérkőzésnek vége. Dühösen szálltam ki a kötelek közül. Gyorsan elhagytam a helyszínt, és egy közeli kocsmába siettem – mesélte Kis Tibornak, akit mellé osztottak be a gyárban.
Kalányos kálváriájának éppen ez a kocsma lett az oka. Egy alkalommal ugyanis összeszólalkozott szomszédjával, a csupa izom Pink Bélával, aki váratlanul odalépett az egykori ökölvívóhoz, és ütött. Kalányost ez annyira meglepte, hogy mire észbe kapott volna, Pink Béla jobb ökle már eltalálta állát, ettől behengeredett az asztal mögé. Nyakát ide-oda tekergetve tápászkodott fel. A lavina elindult. Nekirontott támadójának, az edzéseken jól begyakorolt sorozatokkal öklözve őt. Az emberek riadtan rebbentek szét, a kocsmáros elszörnyülködve meresztette szemeit a pult mögül. A lemenő nap beszűrődő fénye vörös volt, mint a nyáron erdőben megbújó farkas bőre. Pink Béla szenvedő alannyá vált, mielőtt bármit tehetett volna, ütések csattantak arcán és bordáin. Szemöldöke és szája felhasadt. A szétfröcskölő vér egyik cseppje épp a kocsmáros keze előtt heverő számlára esett. Az összegörnyedve nyögő férfi már alig tudott magáról, de Kalányost most sem a bíró, sem a vereséget parancsoló edző nem állíthatta volna meg. Jobb és bal horgokkal püfölte Pink Bélát. Minden feszültséget kiadott magából. Végül érkezett az, amit a legjobban tudott kivitelezni: a balegyenes… Pink Béla feje elcsavarodott, majd belevágódott a pult melletti fémoszlopba. A szerencsétlenül járt magas férfi csermelyként folyt le a padlóra. Kalányos csak ekkor engedte le kezeit. A jelenlévők nem mertek beleszólni a veréssé fajult verekedésbe, most azonban Pink Béla körül termettek.
–    Felakadt a szeme!
–    Nem lélegzik!
–    Nincs pulzusa!
Tizenöt évet kapott a bíróságtól. A külvilág hírei nemigen jutottak el a rabokhoz. Megpróbált alkalmazkodni a körülményekhez. Jó magaviseletéért hét év után amnesztiával szabadult. A börtönben eltöltött esztendőkről nem beszélt senkinek, néha jegyezte csak meg tréfálkozásnak szánva: különleges egyetemet végzett, ahol csak egyetlen student ütött erősebben nála. Főnökhelyettes volt a rabok között – akár a gyárban, ahol a csoportvezető távollétében rá volt bízva a munkafegyelem fenntartása.  A forradalom után sokan elhagyták a gyárat. Kalányos maradt. Nem érdekelte a változás. Se jót, se rosszat nem remélt. Tudta: sorsa már a fordulat előtt eldőlt. Családot nem alapított, magánvállalkozásba nem fogott, semmilyen pártba nem lépett be, munkaidő után is egykedvűen tett-vett marógépe körül, amely egyedüli társa volt. Már későre járt, amikor letakarította a marófejet az orsóval és az asztalt. Távozásakor az éjszakai szolgálatot átvevő kapus nagy tisztelettel köszönt neki. Másnaptól a munka szüneteiben rendszeresen bokszütéseket tanított a mellette dolgozó fiúnak. Nem szerette az ünnepeket. Ilyenkor mindig ő hagyta el utoljára az üzemet.
Nagypéntek volt. Délután három óra tájban a gyár melletti bozótban bújó bagoly torkából felhangzott a Requiem. Húsvétot követő kedden kora reggel iszonyatos látvány fogadta a munkásokat. Ott lógott Kalányos a marógépén, püffedt lila arccal, kifordult szemekkel. Kísértetiesen világított rá a gép fölötti lámpa. Pillanatok alatt vágták le a kötélről. Aki mellette dolgozott, egy apró cédulára lett figyelmes, amely a halott mellén lógott. Leszakította, és értetlenül olvasta fel a körülötte állóknak:
– Nincs második hely.

 

Irodalmi Jelen

Irodalmi Jelen

Az Irodalmi Jelen független online művészeti portál és folyóirat. Alapítva 2001-ben.

.