Latin-amerikai erőszaktörténetek – avagy a kívülre tett részvét

KRITIKA

A jövő nem a miénk fiatal kortárs latin-amerikai elbeszélők írásait tartalmazza. A magyar olvasók gyakran ráncolhatják a szemöldöküket a meglepő történeteket olvasva. Lássuk, miért!

 Kapcsolódó anyag: a kötetről készült prezentáció

Latin-amerikai erőszaktörténetek

– avagy a kívülre tett részvét

„Egy vadászruhába öltözött ember bukkant föl, egy velociraptorral a vállán.” Országhatárokat nem ismerve egy egész generációt köt össze ez a mondat – legalább a Jurassic Park miatt. A sor egyébként a mában hangzik el, nem sokkal az után, hogy az elbeszélő megállapítja: „[e]z egy időgép”. Az egész popkultúra mozgásba lendül, s bár kevés paleontológus akad az olvasók között, az biztos, hogy egy velociraptor nem akasztja meg a befogadó belső filmjét, ahogyan egy időgép sem. Sokszínű, üdítő, merész, ízig vérig XXI. századi, must read-kötet A jövő nem a miénk. Cinkos összekacsintás és a jelen cinikus, hűvös számbavétele egyszerre, a magyar fülnek szokatlan hangokkal.

Az antológia a JAK Világirodalmi Sorozatában jelent meg 2011-ben. Fiatal, 1970 és 1980 között született, már publikáló latin-amerikai írók novelláit tartalmazza. A hiánypótló válogatás Kertes Gábor ötletéből született, aki a fülszöveg szerint „kortárs latin-amerikai írók műveinek népszerűsítésével foglalkozik”, s egyben az egész kötet fordítója is. Remek, informatív írások keretezik az elbeszéléseket. A szerkesztő, Diego Trelles Paz izgalmas és lelkesítő előszava, illetve a Balázs Eszter Anna által jegyzett utószó a főbb irányvonalak mentén vázolja a latin-amerikai irodalom alakulását az úgynevezett újpróza képviselőitől (García Márquez, Borges, Vargas Llosa) kezdve. A rövid történeti áttekintések kitűnően érzékeltetik, milyen terhet jelentett a fiatalabb nemzedék számára a latin-amerikai irodalomhoz társított – s az olvasóközönség által igen kedvelt – „mágikus realista” írásmód. A jövő nem a miénk szerzői ugyanakkor nem megoldandó problémaként viszonyulnak az irodalmi múlthoz, mára a folytatás és az elhatárolódás kérdése is elvesztette a létjogosultságát.

„Nem kötnek minket sem gyökereink, sem a hagyományok, még kevésbé olyan idejétmúlt fogalmak, mint a nemzetiség vagy a szülőhaza…” – írja Trelles Paz. S valóban – az elbeszélések tere nem korlátozódik a „hazára”, de még a földrészre sem. Legyen szó bármiről, mintha azt a meggyőződést erősítenék a novellák, hogy a generáció, amely az internet, a „kulturális keveredés” korszakában él, ha akarja, ha nem, valamely módon összetartozik. Ha van is társadalomkritika, az sosem telepszik rá a történetekre; némely esetben az a legnyomasztóbb, hogy azonosíthatatlan, mégis melyik társadalomról van szó.

A Préda című novella elbeszélője egy férfi, aki véletlenül szemtanúja lesz, ahogyan két másik férfi megerőszakol egy kislányt. Megvédhetné, de nem teszi. Félelme akár érthető is, hiszen a férfiak túlerőben vannak, ám az értelmezői irány félrevezető. Miután a két férfi otthagyja a lányt, az elbeszélő szintén megerőszakolja őt. A reményt, kiutat jelentő szereplők sorra elbuknak, a kilátástalanság, a jelenkor kíméletlensége végig ott lüktet a novellák hátterében. Kudarcot vall az apa A családfában, mert nem bír ellenállni a kislánya közeledésének, ahogy a Vízzel teli sivatagban a család szolgálatában álló férfiről is kiderül, hogy éppen ő az, aki a reményt elveszi.

Ha a cselekmény nem is ültethető át a valóságba, az életérzés, amelyből a novellák születnek, a felvillantott torzság, hiba, keretbe foglalhatatlanság nyomasztó jelenléte nagyon is ismerős. A pusztán című novella látszólag kilóg a sorból, a pszicho-thrillerre emlékeztető megvalósítás jól ismert feszültséget teremt, amely nemcsak a kimondatlanság, a vágyott lény alaktalanságának eredménye. A vendéglátók kétarcú viselkedése növeli a hatást: kívülről mindenki elbűvülő, de egy percig sem kérdéses, hogy bármikor előkerülhet egy kés. A megidézett bizonytalanság, a támasznélküliség és a fenyegetettség érzése mégiscsak rokonságot hoz létre a többi elbeszéléssel; távolabbról, de felismerhető benne a minket körülvevő világ.

Igen hamar értelmet nyer Trelles Paz azon megállapítása, miszerint az erőszak motívuma fűzi össze a novellákat, a különböző formában, különböző hangsúlyokkal felbukkanó erőszak bennük a közös. E szempontból a legsikerültebb írás az értelmetlen erőszak hétköznapiságát állítja a középpontba, amelyet az elbeszélő meghitt, közvetlen hangja hoz kínzó közelségbe. A bámészkodók című novellában a nézelődők meggyilkolják azt az embert, aki miatt a város közkedvelt, hősként számon tartott búvára a vízbe fullad. A búvár a remény, a „jövő képviselőjeként” jelenik meg, hiszen ő az, aki kimenti a folyóba esett embereket. Medellínben pedig mindenki úgy érzi, hogy a férfi léte szükséges a túléléshez: „Jelen volt bennünk a félelem és az a kósza bizonyosság, hogy a folyó és a mélye a jövőnk részét képezi”. És mihez kezd a tömeg, amikor a jövő eltűnni látszik? A férfi ellen fordul, aki a halottnak hitt feleségét keresi, s aki miatt Pajáro Solanónak merülnie kellett. Juan Gabriel Vásquez jól eltalált ritmusban adagolja a feszültséget, hogy végül eljusson a végkifejletig, ahol nincs feloldás vagy megkönnyebbülés.

A narrációs megoldások csak emelik az elbeszélések tétjét. A magyar irodalom morális kódja itt nem érvényesül, a szerzők bátorságát mutatja, hogy a már említett, erkölcsileg elítélendő szereplők egyes szám első személyben szólalnak meg. A szokatlan megvalósítás idegenül hat a magyar olvasónak, de az én hangja és az olvasó közti összeférhetetlenség, a pillanatnyi azonosulás, majd a teljes tagadás nagyon is hatásosnak bizonyul. Kísérletező, szerkezetileg komplexebb írásokat is találhatunk a kötetben, noha nem ez a jellemző. A Variáció Murakami és Cao Hszüe-Csin témáira című novellában, például, a (kínai) császár lányának álombeli énje elszakad a testétől, és ugyanazt a történetet olvashatjuk az álmodó énje, illetve álom-énje szemszögéből, természetesen számos ismétléssel. Egy modern Ariadné-történet is helyet kap a válogatásban, ahol a kábítószert áruló Ariadna szólama keveredik a főbérlő által felolvasott részekkel. A főbérlő a mítoszból hiányzó epizódokat meséli, majd az elmondottak átszivárognak, s nyomot hagynak a jelen eseményein. Érdekes és jól megvalósított ötletekről van szó, de mégis az egyszerűbb formában írt elbeszélések adják az élmezőnyt.

A Pszeudoefedrin a kötet egyik legjobb írása: a hétköznapi történetet markáns elbeszélői hang szervezi. „A legfontosabb összetevője a pszeudoefedrin volt, és figyelmeztettek, hogy éppúgy okozhat hányingert mint szédülést, szájszárazságot és fokozott nyáladzást, aluszékonyságot és alvászavart, súlyos allergiás reakciókat, szélsőséges esetben pedig halált. Jó lesz.” Ezzel választ az apa influenza elleni szert a gyerekek számára, mert a család a tengerre készül, de a gyerekek időközben megbetegednek. A banális alaphelyzet végül egy érzelmi libikókába ülteti az olvasót, hiszen a novella a kötet felénél található, s ekkorra már világossá válik, hogy ebből még tényleg bármi lehet. A mondatok közé illesztett számok mutatják a hőfokot, az olvasó pedig tehetetlenül figyeli, ahogy a gyerekek láza folyamatosan emelkedik. Mindeközben – s ennek ellenére – mégis jól szórakozik, mert a szülők komolytalan féltékenységi drámája a férfi szemszögéből íródik, így a tipikus vagy tipikusnak tartott férfi gondolkodásmód eleven működésébe kerülhetünk: „»Tahó módon viselkedtél Valterral.« Lehajtottam a fejem, beismertem. Abból állt a taktikám, hogy igazat adok neki, és szóba hozom, hogy aggódom a lányok állapota miatt.” A történet persze nem mozdul el a hétköznapi szintről, sőt, ez lesz a csattanója: a gyerekek lázcsillapítót kapnak, majd meggyógyulnak. A szándékolt hatás után mintha felcsendülne a kérdés az elégedettség mögött: mégis, mit hittél?

A novellák többsége mindig valaminek a végét meséli el, a remény végét, egy élettörténet végét, egy meghatározó eseményt, amelyet már nem követhet lázadás vagy küzdelem a változásért, csak az állandósult közöny. Trelles Paz több ízben is közönyként hivatkozik az elbeszélői hangok jellegzetes szenvtelenségére, de mintha nem is közönyről, hanem lehűtött érzékenységről lenne szó, a hárítás egy formájáról, amely a hitelesség kulcsa is egyben. A részvét egy különleges módja mutatkozik az írásokban, a moralizálás már nem merül fel lehetőségként, nincs semmi meg- és túlmagyarázva. S hogy kié a jövő, majd kiderül.

Diego Trelles Paz (szerk.): A jövő nem a miénk. Fiatal latin-amerikai elbeszélők, fordította: Kertes Gábor, József Attila Kör – L'Harmattan Kiadó, 2011.

Huszár Tamara