A terv, amely nem ment füstbe – Böszörményi Zoltán új kötetének bemutatója

HELYSZÍNI

Böszörményi Zoltán Könyvhétre megjelent, Füst című novelláskötete Lénárd Sándor brazíliai elbeszéléseiből kiindulva épít fel új világot. A történetekből sugárzó elbeszélői kedélyről, a mesélés öröméről beszélgetett a szerzővel Hudy Árpád, Mányoki Endre és Mészáros Sándor az Írók Boltjában.

A terv, amely nem ment füstbe

– Böszörményi Zoltán új kötetének

bemutatója

Roland Barthes híres mondatát idézte Mészáros Sándor bevezetésképp a Füst történeteiről szólva: „Az ember mesélő állat”. A kritikus-főszerkesztő annak alátámasztására idézte Barthes-ot, hogy miért nincs értelme a felfokozott lelkesedésnek, amellyel manapság fogadni szokták a „történetmondáshoz visszatérő” alkotásokat – a mű mindig történetmesélés. Mészáros inkább szükségszerű ellenhatásként értékelte a mai próza letisztultabb, a szóbeliség formáihoz visszatérő, egyszerűségre törekvő elbeszélői módszerét a közelmúltban túl bonyolulttá, túl reflektívvé váló irodalom megszólalási formáihoz képest.

Böszörményi Zoltán kötete arra is jó példa – folytatta Mészáros –, hogy minden könyv „beszélget” egy vagy több másik kötettel: a Füst Lénárd Sándor műveiben találta meg beszélgetőtársát. Két mű viszonyáról tanúskodnak e történetek, s e működő „melléírás” analógiájaként Mészáros több példát is említett a világirodalomból. A Füstben egy archaikus világ elemei elevenednek meg, de nem csak a Lénárd által rögzített brazíliai múltból merítve, hanem megformálva a szerző saját archaikus tapasztalatait is: e kettőből születik az az új egyszerűség, amely a Füst történeteit jellemzi.

Mészáros Sándor a "kedély"-t találta kulcsszónak az elbeszélések hangulatához

De ha minden történetben „utánzunk, kölcsönzünk, átírunk, akkor vajon mi benne az új?” – tette fel a kérdést Mészáros Sándor, és a Füst esetében egy 19. századi fogalomban, a kedélyben találta meg a választ. Nem más ez a kedély, mint az elbeszélő viszonya a világhoz, a mesélés öröme, amely áthatja Böszörményi novelláit. És ez az író legnagyobb találmánya: felismerte az archaikus világ sugározta életszeretetet, tudott egy olyan rokonszenves attitűdöt teremteni, amelyben élvezettel merül el az olvasó. Nem a hagyományos toposzok – élet, halál, szerelem – bírnak tehát újdonságértékkel, hanem ahogy elbeszéli őket Böszörményi. „Én személyesen azokat a történeteket kedvelem jobban, amelyek nyitva maradnak, és azokat a szerzőket szeretem, akik mernek könyvről könyvre kockáztatni” – mondta végezetül Mészáros, hozzátéve, hogy a Füst korántsem következett volna Böszörményi korábbi művéből, Az éj puha testéből.

A résztvevők nem burkolóztak füstbe

S mintegy megerősítve Mészáros szavait: „jól esett játszanom ezekkel” – mondta felszabadultan Böszörményi Zoltán, és beavatva a novelláskötet történetébe, elmesélte, hogy Hudy Árpád – az Irodalmi Jelen olvasószerkesztője – hívta fel a figyelmét Lénárd Sándor műveire, elsősorban a Völgy a világ végén című regényre. Brazília egyébként sem volt ismeretlen terep az írónak: sok évvel ezelőtt, amikor gyárat keresett megvételre, bejárta az egész országot északtól délig. Így Lénárd Sándor életműve igazi revelációként hatott számára. „Egy-egy mondat, egy-egy dialógusrészlet ragadott meg – mesélte Böszörményi –, amelyekben Lénárd elsiklott a sztorik fölött, mert a könyve célja nem ezek kidolgozása volt. Úgy éreztem, talán tudok új világot teremteni belőlük.” Végül Barbados és Enying, azaz Böszörményi Zoltán és Hudy Árpád között jöttek-mentek a novellák az éterben, amíg megszületett végső formája a kötetnek, a Hudy biztatására egyre letisztultabb, egyszerűbb, tömörebb prózanyelven.

"Jól esett játszanom ezekkel" - mondta a szerző

Hudy Árpád egy Dávila-idézettel egészítette ki az író szavait: „A művészet csúcsa a szavak segítségével visszaadni a gondolatnak az egyszerűséget, amelytől a szavak fosztják meg.” A Füst nagyon sokszólamú, mégis egységes mű – állapította meg Hudy, és tréfálkozva hozzátette, mennyire szerencsés, hogy a kötet is olyan keménykötésű, mint maga a szerző. Majd komolyabbra fordítva a szót, a jól sikerült címválasztást emelte ki: a szivarfüst egyfelől Böszörményi Zoltán „védjegye”, de a kötetben többször megjelenik a kemence, a pokol füstje, vagy épp mint a meghiúsult tervek szimbóluma.

Hudy Árpád kedves filozófusát idézte

A sokszólamúságot erősítette meg Mányoki Endre is, aki azt hangsúlyozta, hogy a huszonegy novellából nincs kettő, amelyik azonos módon lenne elmesélve, mindegyik egyedi hangon szólal meg. Mányoki a jó kisnovella ismérvei felől közelített a Füst történeteihez: kulcsfontosságú az első mondat (melyben Böszörményinél minden esetben valamely határozott cselekvés körvonalazódik), és a folytatás, mint egy elguruló üveggolyó, akkor működik jól, ha bejárja a maga útját. A minimálnovellák jellemzően füzérként teljesednek ki: a szerkesztő erre a Lovashadsereget és az Esti Kornél-novellákat hozta példának.

Mányoki Endre a novellafüzérek hagyományát emelte ki

A Füst füzérében van egy történet– osztotta meg a közönséggel Böszörményi Zoltán – amelynek ihlető részlete nem a Völgy a világ végén-ben található, hanem Lénárd egy másik kötetében. „Amikor Hudy Árpád elküldte nekem, azt mondtam, ebből lehetetlen novellát írni” – mesélte Böszörményi Zoltán a már-már újabb, élő novella izgalmával kecsegtető háttértörténetet. „Aludtam rá egyet, másnap újra elolvastam, és délután azt éreztem: megvan.” Így született meg a Smaragd fülbevaló című elbeszélés, amelyet a szerző előadásában meg is hallgathattunk. Az utolsó mondat után a levegőben maradó pillanatnyi csend azonban nem csak e novella, de a kötet egészének hatásáról is sokat elárult.

Szöveg és fotók: Laik Eszter

További képek az eseményről:

Egy írónak mindig jól jönne egy plusz kéz... - Dedikálás a bemutató után

Mandics György és Böszörményi Zoltán

A "sorvezető": Rónai Balázs Zoltán

Csak a szivarfüstöt hiányoltuk...

Kapcsolódó:

"Azokat a szerzőket kedvelem jobban, akik mernek könyvről könyvre kockáztatni"