A harmadik szem lírája

KRITIKA

Filip Tamás Kő, papír, olló című verseskötete szemérmesen, az anyagi világ mögé pillantva boncolja saját múltjának és mindannyiunk jelenének fontos kérdéseit.

A harmadik szem lírája

„Legyen a mű gond”. Filip Tamás az Inkább kimaradok című versében megfogalmazott állítása kötelező érvényűnek tűnik a Kő, papír, olló verseskötet egészére nézve. Komolyan veszi a verset, nem ismer megalkuvást, sem a „futottak még” kategóriáját. Világszemlélete homogén, figyelme viszont szerteágazó, egységes egészet alkotó világát pedig sokféle színnel árnyalja. Apró, filmkockaszerű mozzanatokból rakja össze költeményeit, egymást követő mozdulatsorokból és mítosztöredékekből.

A hétköznapi létforma élet- és gondolkodásmódja rémiszti. Kényelmes, szalonképes önbecsapást lát benne, és keresetlen egyszerűséggel rendszerint le is leplezi. Nem vérben forgó szemű forradalmárként, „jól odamondó kultúr-betyárként” teszi ezt, hanem nyugodt, magabiztos úriemberként, akinek szavai mögött tudás, tapasztalat és megvesztegethetetlen éleslátás található.

A kötet tizenkét ciklusból épül fel, a versek elosztása eklektikus. Az első, Szövetminták című versfüzérben például csak négy költemény található, míg a Sík tranziton túl tizenötöt tartalmaz. A Sík tranziton túl hangja talán a legszemérmesebben lírai, mert több versben is olyan világokba tekint vissza, melyeket meghitt emlékei között hordoz, vagy kínos, ügyes-bajos jelenetekre, melyek a mindennapok szükségszerű részei. Szabatos, szikár szavakkal ír erről a témáról is:

„Láttam nagyapámat holtan, havas február volt. Halála megzavart az olvasásban” – jegyzi le 1969 című művében, majd a Vizsgatételben: „Kéri az indexemet; tudom, mit ír bele. Szégyellem magam, hogy most se a tételemről beszéltem.” A ciklus Ügyelet című művében pedig: „A rácson át egy néma gyógyszerész. Tőlem is csak egy biccentésre futja, ahogy az életmentőt átveszem.”

Alázata lehetővé teszi a finom szövegkezelést. Nem töri kerékbe a magyar nyelvet, nem boncolja fel a szavakat, a szórendet. Titokzatos megérzéssel, intuícióval színezi mondanivalóját, mely így életre kel. 

A pátoszt kerüli, annál is inkább, mert felismerte, hogy a pusztulásnak, a romlásnak van alávetve minden, az apró történések és a hangulatok is.  A működésképtelenség, az erózió át- és átjárja a létezést. Filip hangot is ad félelmének, mely érzékelhető, és főleg azt tematizálja, hogy az ősi, igazi tudás elvész az információs áramlatok tömegében. A nyitás, a párbeszéd önmagába hullik vissza, és monoton monológgá válhat: „Az égen tompán csillog a velünk keringő űrszemét, és lecsap rám Isten botjának boldogabbik vége. Én rejtve kapcsolódom hozzátok. És nem tudni, én mondom-e, vagy nekem súgja valaki. Mintha egy barlang belülről lenne eltorlaszolva, és hiába próbálnánk átbeszélni a sziklán”.

A Gyöngykavics és a Mostantól szonettet írok ciklusok különlegessége, hogy az előbbi csupán haikukat, az utóbbi pedig csak szonetteket foglal magában. Rákos Sándor emlékére egy külön ciklust állított össze. Alkotásaiban nem csak az Újhold tárgyiasságra törekvő, minél egyszerűbbre csupaszított szövegkezelése figyelhető meg, hanem számos kortárs költő alkotásai is hatással vannak műveire. Budapest-verseit olvasva például Payer Imre nagyvárosi menetelése juthat eszünkbe.

Az Álmokfutás című versben felbukkanó szójátékai, elmés és önkényes nyelvújításai pedig Papp Tibor, Zalán Tibor és Vass Tibor költészetének is szerves részét alkotják. Szómágiája viszont „Filip Tamásos” visszafogottsággal és mértéktartással csak egy-egy betűt hagy el, ír át, tol félre. Lírájának őszintesége, konkrétsága talán úgy foglalható össze: kopog, mielőtt belépne az ajtón, és ez nemhogy elvenne hitelességéből és testességéből: sőt, inkább kiteljesíti.

Az Így múlik és a Sodrás című versekben Pilinszky líráját idéző, a helyszíneket lecsupaszított egyszerűséggel, elfogulatlan realizmussal láttatja: „elhagyott mosodába jutsz”; „a sík tranziton túl”; „szennyes bálán”; „Egyetlen szobája van, egy szék, egy ágy, egy asztal.” S engedi megszólalni a lélekre kívülről tekintő, már-már kínosan mindennapi tapasztalatokat: „mindenki maga elé mered”; „nem mered megkérdezni”. 

Filip Tamás költeményei sok esetben adnak hírt az úgynevezett „mátrixról”, és keresik azt, ami mögötte található. Tudósítanak arról, hogy csak a látszatvilág létezik, vagyis tulajdonképpen nincs. Alapállása érthető, szabad döntésből születik, nem akar a látszatéletbe belegyökerezni. Még ha az egzisztálás oda köti is, az értelem, a szellem kiléphet a nyitott, tágas térbe, és a „lírai alany” színe alatt megoszthatja felismeréseit.

Filip Tamás – ahogy egy kézőművész látja (Forrás: http://koltogeto.blog.hu)

A forma egzakt, pontos, érthető.  Az anyag viszont inkább a „harmadik szem” által látott képekből építkezik. A másik, A lejtő és a Mit tesz Isten verseket sorolhatjuk elsősorban ide. A „közös és egyetlen világot”, melyben minden mindennel összefügg, a férfi-értelem rendezőelve és a kategorikus leírás segítségével teszi átláthatóvá. Ezért nem kelt zavaros, terjengős hatást a múlt, jelen, jövő, genezis, a hétköznapok és a mitológia együttes jelenléte. Az Imakönny töredezettsége a budapesti körforgást, a fővárosi posztmodern parasztbibliát festi meg, csak be kell lépni a sorok közé, körbenézni, és ott sorjáznak mindennapjaink groteszk képei a falakon: „ragadványnevűek kiröhögik a bárdolatlan nyakú legénykét”, „egy andalúz elűz egy bőr alá mézet döfő méhet”; „babonás, standoló kasszírnők”.

A Minden belül van ciklusban olvasható az előbbihez hasonló Középkor című vers, melynek látásmódját egy nagyvárosi fotóművész perspektívájához hasonlíthatjuk, aki nyitott szemmel rója a körutat, és közben életképeket örökít meg. Aztán otthon, a számítógépén matt, barna, archív felvételek felhasználásával készít a képekből izgalmas montázsokat.  A töredezettség ma már közhely, de ebben valóban hasonlít a középkor kavalkádjához, ahol mutatványosok, koldusok, tolvajok, vezeklők, lovagok, csavargók kavarogtak a piactereken, s akárcsak ma, ha kilépünk a budapesti utcákra, mindenki kér valamit: időt, pénzt, figyelmet, cigarettát, útmutatást. S nem lehet tudni, akárcsak a babonás középkorban, hogy ki valódi, s ki csepűrágó: „A kolduló harangok közül tömött tárcámmal menekülök. A mutatványosok földig hajolnak előttem, ne lássam szájukon a gúnyos mosolyt”.

A Mindenek fölött című versben perspektívát vált, tudatosan fordul szembe az ego mindenhatóságával, a saját határait érző valóság megteremtése pedig még átélhetőbbé teszi a hangulatot: „karnyújtásnyira tőlünk cammog egy vonat, / minket fest Van Gogh, / és nem kéri, hogy maradjunk mozdulatlanok,/ engedi, hogy azt tegyük, amihez kedvünk van”.

A Sík tranziton túl ciklus utolsó verse, a Lenni, először ezzel szemben vallomásos, ars poétika-szerű alkotás. Angliába emigrált írónk, Szabó Zoltán használt az Amerikai jegyzetek című írásában hasonló terminusokat: „Lenni szórvány-költő, tömbön kívüli, másmilyen, mint a tömbben létező többi”.

Finom eleganciával és mértéktartással rejt el néhány versében hol szó szerinti, hol nem konkrét, de tartalmában felismerhető bibliai idézeteket többek között a Zsoltárok könyvéből, az Énekek énekéből, János Evangéliumából, és a Teremtés könyvéből: „Reszketni fog, ahogy a harckocsik végigdübörögnek rajta”; „és én abban ringatom magam, hogy erős, mint a halál” ; „mindjárt este lesz”; „fogd sírodat, és menekülj!”; „hunyorogva lép ki az ajtón, mint aki feltámadt, és visszaemlékszik Lázár barlang-álmaira”.

A kő, papír, olló egy, a véletlen szeszélyeinek kitett játék, melynek végkifejlete esetleges. A Kő, papír, olló című kötet viszont, noha játszva láttat, a szeszélyt és az esetlegességet feledve, a konkrét emlékeket és élményeket szublimálja. Az illékony, felejtésnek és félremagyarázásnak kitett gyermekkori gondolatokat, a pillanat törtrésze alatt elhamvadó hétköznapi mozdulatokat, a megilletődve rejtegetett látomásokat aranyművesként önti formába, s türelmesen kivárja, míg szilárd halmazállapotúvá válnak.

A kézzelfoghatóvá dermedt elemek pedig kimozdíthatatlanná válnak, pontosan illeszkednek a helyükre. A kötet verseinek illúzióktól, elvont filozófiai eszmefuttatásoktól mentes, gondosan szerkesztett textúrája a valóság megismételhetetlen, éppen ezért minden részletében értékes, meghitt és törvényszerű kvintesszenciáját kínálja az olvasónak.

Filip Tamás: Kő, papír, olló. Budapest, Írott Szó Alapítvány – Magyar Napló, 2012.

Csepcsányi Éva