A halk szavú, „közéletiző” költő

KritX

Kemény István A királynál című kötete főként közéleti verseket tartalmaz. A tematika végül mégis a családi tűzhely felé mozdul el. Kántás Balázs mutatja be az odavezető utat.

Kapcsolódó: Boldog Zoltán írása a kötetről

A halk szavú, „közéletiző” költő

Kemény István legújabb kötete, A királynál figyelemre méltó fordulat a költő lírájában. Az eddig alapvetően szelíd, halk szavú, többnyire elvont költői képekben gondolkodó szerző nem egy forradalmár vehemenciájával ugyan, de a mostanában reneszánszát élő, és ugyanakkor heves viták övezte politikai-közéleti költészet felé fordul.  

Az első egység, a Mert meguntam, hogy hallgat mindössze három versből áll össze, s ebben a blokkban olvashatjuk a könyv címadó darabját is. A közéleti regiszter egy látszólagos történelmi szerepvers erejéig már itt is erősen megjelenik. A lírai én egy fiktív, talán mindenkori uralkodón kéri számon az aktuális közállapotokat, sérelmezve, hogy kérdéseire nemhogy a király, akinek konkrét személyét legfeljebb sejtheti az olvasó (az aktuális vezető, a mindenkori politikai elit?), de még az Isten sem válaszol.  A zárósorokban a következőket olvashatjuk: 

„csak jöttem megkérdezni tőled, hogy
üzensz-e valamit a Legszélére,
mert én oda tartok éppen, hogy
átszóljak vagy átkiabáljak onnan,
mert meguntam, hogy hallgat az Isten.”

A második, De még így is majdnem című egységben főként vallomásos versekkel találkozhatunk. Ezekből egy családtörténet váza is kirajzolódik, ám már e látszólag privát szférát érintő szövegekben, melyek megszólítottja számos esetben a költő felesége és/vagy lánya lehet (például A mi napunk, a Midlife Crisis, vagy A huszadik évünk című versekben), megjelennek a közéleti tematika elemei is. Például a kissé ironikus hangvételű Szélsőséges dalocskában, melyben a versbeli lány egy sematikus fasiszta figurát rajzol a falra. Ez az ábrázolás már-már bájos módon hasonlít magára az apára, aki a játékosság mögött megbúvó komolysággal jelenti ki: itt és most ezt a rajzot, az általa képviselt eszmét nem képes ilyen gyermeki körülmények között megtagadni, hiszen mi lesz akkor, ha komolyra fordul a helyzet. Ezt akár utalásként is értelmezhetjük az országban egyre nagyobb teret nyerő szélsőséges politikai eszmékre és azok esetleges veszélyeire. Kemény István itt már nem csupán ironizál, figyelmeztet is:

„Most várod, hogy megtagadjam,
meg is tagadnám, hogyne,
ha nem múlna semmi rajtam.
Most várod, hogy megtagadjam,
a műved, szívem, na jó, de
majd mit tagadok, ha baj van?
Ha nem múlna semmi rajtam,
komolyan venném, hogyne.”

A kötet harmadik, Az egyiptomi csürhe című ciklusában jelennek meg a legegyértelműbb történelmi reflexiók, itt bontakozik ki a közéleti tartalom, és ezek az alkotások adják a kötet súlypontját. Itt kapott helyet a korábban publikált és széles körű irodalmi vitát kiváltó, számos kritikus, valamint a kötet fülszövege szerint is a magyar közéleti költészet hagyományát megújító Búcsúlevél is:

„Az én teám közben elforr,
nem vagyok az már, ki voltam egykor,
az életem nagy happy end nélkül is
véget érhet, mint egy verssor.

Azt játszod, hogy nem is hallasz,
túl nagy énfölöttem a hatalmad.
Hozzád öregszem és belehalok, ha
most téged el nem hagylak.

Amíg élek, úton leszek:
Használni akarom a szívemet.
A fejemben szólal majd meg, ha csengetsz,
édes hazám, szerettelek.”

A fent idézett szöveg átértelmezi a haza kiüresedett, frázissá degradált fogalmát, a mindenkori állampolgárt megvezető, vele mostohául bánó, megszemélyesített haza képét tárva az olvasók elé. De talán a kritikai recepció bizonyos álláspontjaival ellentétben nem ez a szándékosan egyszerű, kissé archaizáló nyelvezetben íródott, már-már népdalszerű vers fogalmazza meg A királynál legerősebb üzenetét. Közvetlenül a Búcsúlevelet követi a Nyakkendő című prózavers öt oldal terjedelemben, mely dikcióját tekintve szelíd és mérsékelt hangnemű, mégis leplezetlenül utal a rendszerváltás visszásságaira. Az alaptörténet egy látszólag jelentéktelen esemény: a költői fikció szerint érthetetlen okokból megsemmisült Magyarország egyik legutolsó miniszterelnöke jelenik meg a rendszerváltozáskor még ifjú, forradalmi lelkületű ellenzéki aktivistaként. Az ő nyakkendőjét egy, a kommunisták végső veresége előtti politikai összejövetelen megigazítja egy idősebb, nála mérsékeltebben gondolkodó politikus, a sugalmazás szerint minden bizonnyal a rendszerváltás utáni Magyarország első demokratikusan választott miniszterelnöke. A gesztust értelmezhetjük úgy, hogy az akkor ősz halántékú, bölcs miniszterelnök kijelölte majdani utódját, akinek kormányzása után már minden összeomlott, az ország pedig de facto megszűnt létezni. Nyers, mellbevágó ellenutópia ez, mely óhatatlanul felveti a kérdést: miért is sikerült Magyarországon ilyen rosszul a politikai-gazdasági rendszerváltozás? Mi az, ami idáig juttatott egy országot, és vajon van-e még mód rá, hogy elkerüljük a Kemény István versében körvonalazódó negatív utópiát?

„És mondják még azt is természetesen,
hogy mindez azért nem ilyen egyszerű –
de hát ezt meg mindenki rávágja azonnal
mindig mindenre, felelőtlenül”

Kemény István nem forradalomra buzdító váteszként szólal meg, nem véresszájúan kér számon, nem elszámoltat, csupán józan, humanista költőként kérdez, értetlenül állva a rendszerváltást követő folyamatok előtt. Fáradhatatlanul kérdez, és ha a megkérdezett személyek nem felelnek, akkor az Istenhez fordul válaszért, miként az a ciklus utolsó, mindössze háromsoros, haikuszerű verséből is kitűnik:

Elszámolás

Ezzel a zajjal fordultam hozzá:
– Az értelmét kérem az életemnek.
És ő ezzel a csönddel válaszolt:

A kettőspont után tehát maga a csönd következik.

A kötet negyedik ciklusa a Remény címet viseli – ez feltehetően ironikusan olvasandó. Miután a közéleti kérdésfelvetésekre a költő nem kap választ, és maga sem tud megoldást a felvetett problémákra, a reménykedés tűnik az egyetlen lehetőségnek. Például a vereség utáni talpra állásban az Öregedő király költeménye című szerepversben:

„a sorokat rendezem,
az ellenállást folytatom. Megadásról szó sem eshet,
                küzdök a legvégsőkig.”

A végsőkig küzdő öreg király lírai monológja után a verseket a befelé fordulás, a csendes ellenállással vegyes rezignáció hatja át. Talán már csak a magánszféra, a család, a szerelem az, mely egy ilyen felemás, visszás korban megnyugvást adhat. A költő, ha nem bukik is el, realistán értékeli a helyzetet: szavainak talán bizonyos körökben még súlya van, önmagukban azonban nem fogják megváltoztatni a világot, a társadalmat.

A kötetet a John Anderson éneke című, Robert Burns klasszikus versét megidéző költemény zárja. Itt már teljesen a magánszféra, a család és a szerelem a lehetséges megnyugvás. A sorokból a megfáradt, sok mindent megélt, a közéleti-politikai szférától átmenetileg visszavonulni vágyó költő hangja szólal meg, az alábbi sorokkal zárva a kötetet:

„és egyszer majd Burnst olvasol nekem,
de ha már most énekelni kezdünk,
nem lesz itt semmi sohasem.

És én is tudom, hogy így van rendjén,
de most már mégiscsak végigénekelném:
csinálok egy kis meleget, szívem.”

A királynál című kötet esztétikai színvonala magas, és újító erővel hat. A szerzőre jellemző szelídség és halkszavúság okán azonban hiányérzetünk is támadhat. A közéleti-politikai versekben megfogalmazott bírálatok nem elég határozottak, nem szólalnak meg elég hangosan és változásra buzdítóan. Kemény István nem visz végbe verbális forradalmat.

Kemény István: A királynál. Magvető, 2012.

Legjobb internetes ár: 1947 forint

Kántás Balázs