A „hím dög” és a szépség
Erotika, filozófia, szépségkultusz, férfitermészet és tiszta ég. E kulcsfogalmak társíthatók Noszlopi Botond legújabb, A szórakoztatás mesterfoka című kötetéhez.
A „hím dög” és a szépség
Noszlopi Botond második verseskötetének címe, A szórakoztatás mesterfoka könnyen megtévesztheti azt az olvasót, aki derűs kikapcsolódásra számít. A lírai én ugyanis ősszel, bánattal, haraggal teli, nyugtalan belső tájon jár körbe-körbe, mint valami labirintusban. Már a nyitó, Valse triste című verskeringő is arról elmélkedik, hogy „nincs értelme odaadni bármit, bármiért”, „az ember nem több, mint víz, szén, vajh milliárd atom”. A vers zárása pedig keretet alkot a rezignált felütéssel: „S kinek-kinek a maga módján loholva vagy ballagva épp, / Elérni oda, hol e sáros úthoz hozzábújik a tiszta ég.”
Az út, amelyen keresztül a lírai én a remélt tökéleteshez eljuthat, elsősorban a testi szerelmen és a vágyon át vezet, amelyet a Fémrúd és tükör, Nyílik a húspiac, Szerelem ábécé, Aspiráció című versek mutatnak be leginkább. Ám a testiség, a férfi-nő kapcsolat csupán pillanatnyi boldogság: „És elfeledtem lassan én Adélt. / Mint falevelek, hulltak a hónapok, / és nem találtam többé már magamra. / Ki e verset írja sem én vagyok”. A Határok, Fentről, Ismételhetetlen című költeményekben a költő kitágítja horizontját, a magánéletről az egyetemességre helyezi a hangsúlyt, amikor arról beszél: nincsenek országhatárok, csak egymásba nyúló városok, amelyeket az autók fényei kapcsolnak össze. Majd a „már nem vagyok otthon az égben” Kosztolányit idéző életérzése az odaföntre vágyó lírai ént vetíti elénk.
„Tombol bennem, űz vadabb vidékre / a hím dög. A nőstények dzsungele / széthajtja liánjait, az indák / kinyúlnak értem, és bevonszolnak / a hűs avar-éjbe” – írja a költő Vágyott undor című versében, amely a kötet első ciklusának vége fele olvasható, egyfajta bevezetésképp a pikánsabb Fémrúd és tükör darabjaihoz. Noszlopi az idézett versben körvonalazza a férfitermészet kettősségét: a női szépségnek ellenállni nem tudó ösztönlényt és a magasztosabb, mélyebb érzelmekre vágyó férfit. Ahogy a cím (Vágyott undor) is utal rá, bár a megszólaló ódzkodik az állandó kereséstől, a folytonos hódítási vágytól, mégis úton-útfélen ezzel szembesül, és tulajdonképpen jól érzi magát ebben az állapotban: „mulat egy keveset”.
A fémrúd és tükör verseinek zöme a fenti kettősséget ábrázolja, néhol pikáns, erotikus képekkel, sorokkal tűzdelve. E versek elítélik a sablonokat, a látszatboldogságot, a megalkuvást, az álérzelmeket: „Milyen különös ez a fajta szerelem, / s ezek a megjátszott, kellemetlen hadak’. / Még le sem hunyom a szemem és elárulsz, / és le sem hunyod, és elárultalak”. Noszlopi a „hím dög” szerepét legalább annyira egyedi módon ábrázolja, mint a filozófusét, valamint a vátesz-költőét. E szerepkörök jól megférnek, kiegészítik egymást.
Fejetlen hím dög a kötetet népszerűsítő egyik plakáton
A költészet Noszlopi értelmezésében egyfajta kegyelmi állapot, amelyben könnyebben megfejthető a világ. A szórakoztatás mesterfoka pedig azon költők feladata, akik az olvasót egy más tudatállapotba, extatikus szellemi kikapcsolódásba vezetik be. Vagyis a kötet címadó darabja ironikusan közelíti meg a szórakoztatás fogalmát: „a sors cirkuszba hívta vén bolondját / fürge majmok, hős oroszlánok közé / ráncába bíbort s hófehéret mázolt / s porondra lépett az unt népek elé”. Mindezt mesterfokon művelni Noszlopi szerint a líra és a filozófia egyvelege, itt-ott megfűszerezve egy kis erotikával, hogy a csábítás nagyobb legyen, s hogy úgy érezzük, valójában könnyed olvasmányt tartunk a kezünkben.
Noszlopi Botond új hangot próbál keresni az első, Csendrapszódia című kötetéhez képest. Már nem a formai játékokra támaszkodó, polgárpukkasztó, olykor a vulgaritástól sem ódzkodó, vágáns költőkre vagy a kilencvenes évek Orbán János Dénesére emlékeztető poétát látjuk, hanem egy más költői attitűdöt képviselő alkotót. Lírájának egyediségét elsősorban a bölcseleti jelleg biztosítja, amely egy ideális, talán nem is létező, éteri szépség keresésében nyilvánul meg. Ez a szépség gyakran kegyetlen a lírai énhez. A magány genealógiája sorai szerint teljesen alá kell vetnünk magunkat a bűvöletnek, és akkor talán esélyünk lehet valami másra is: „Ha a várakozásban minden örömed / s nem teljesíted követeléseit a szépnek, / ezzel a testtel kell maradnod, / míg a feledés gyümölcsei beérnek.”
A harmadik, Kiléptem a dobozból ciklus olvasása során azt érezhetjük, hogy egy újfajta kezdetet vetít elő a megszólaló, amelyben azt fogalmazza meg, milyen megalkuvások, kompromisszumok nélkül élni, mellőzve a kispolgári életet, az „öltönyös, fess”, látszatvalóságot. A Megalkuvás pszichológiájában az ideák aludni térnek, befejeződik a lázadás: „a világ olyan lesz, mint mindig, haladnunk kell a van-tól a nincs-ig”.
A kötet záródarabjában pedig Dante Isteni színjátékából a Pokol kezdő sorait görgeti tovább a költő. Az alvilág ugyanis Noszlopi verscíme szerint Kilépés az idill kapuján. Ha ez volt az idill, milyen lehet a Noszlopi-féle pokol? – kérdezheti az olvasó. Talán választ kapunk rá a költő következő kötetében.
Kérdés az is, hogy jövendő verseskönyvében Noszlopi elkerüli-e a mostani kínos rímeit, amelyek korábban nem voltak jellemzőek a kiváló formaérzékű költőre: „ánuszomba mar – de hamar”. És hogy az olyan, öncélú játéknak tűnő verseket is beválogatja-e majdani könyvébe, mint Szerenád egy égő házhoz, Édes élet. Vagy mindez szándékos költői fogás csupán, megengedve az olvasónak, hogy megpihenjen a tömör tartalmak, gondolatok között…
Noszlopi Botond: A szórakoztatás mesterfoka. Erdélyi Híradó Kiadó – Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, 2012.
Legjobb internetes ár: 2200 forint
Varga Melinda
