A regényírás Tarantinója

KritX

Cserna-Szabó András első regényében is kiszolgálja az Olvasót. Egy kis western, egy kis horror és egy kis pornó várja a lapokon. Kedves Olvasó, Szíved helyén épül már a Halálcsillag.

A regényírás Tarantinója

Ha az Olvasónak szerencséje van ismerni Cserna-Szabó András írásait, akkor valószínűleg feltétlen és mihamarabb szeretné elolvasni a számára eddig ismeretleneket is. Hiszen a szerző meggyőzte őt a Fehér Bélával közösen írt gasztrozófiai esszégyűjteményével (Ede a levesben), amely az evésről, vagy a Darida Benedekkel közösen írt gasztrozófiai esszégyűjteményével (Jaj a legyőzötteknek / A nagy Macskajaj könyv), amely az ivásról szól. Esetleg majdnem fél tucat novellásgyűjteményének valamelyikével találta telibe a szívét, de az is lehet, hogy az irodalmi tárgyú esszéitől lett az író feltétlen híve. Ha nő az Olvasó nagy eséllyel bármikor hozzámenne feleségül. Az Olvasónak valóban szerencséje van ismerni Csernát, mert a kortárs magyar irodalomban ugyan nem Cserna-Szabó András az egyetlen, aki figyel rá, mármint az Olvasóra, aki kifejezetten neki ír, aki az ő kegyét keresi, de azért valljuk be, furcsa, ritka példánya ennek a fajnak.

Eddig a rövidebb, úgynevezett kisműfajok (novella, esszé, tárca) biztos kezű mesterembereként szerette az olvasóközönség, most először regénnyel jelentkezett. Az Olvasó gondolkodni kezd, vajon mi vitte rá kedvelt íróját erre a lépésre. Hiszen több helyütt hangoztatta, hogy akár az argentin vak könyvtáros, Borges, ő is a novellában hisz igazán. Abban a műfajban, ahol majdnem mindegyik szónak súlya, jelentése, oka van és nem csak a mű szerkezetét adják, vagy a cselekményt lendítik tovább. Ahol az üresjárat és a háj megbocsáthatatlan, mert a felesleg egyből szemet szúr.

„Vedd meg ezt a könyvet, különben lelövöm a poénodat!” – üzeni a szerző a Facebookon

Van rá magyarázat: „A novella halott, senki nem olvas novellát. Az olvasók valamiért a vastag könyveket veszik, azokat, amelyekre szép nagy betűkkel ráírják: REGÉNY” – nyilatkozta az író. Az Olvasó zavarba jön. Ezek szerint ő furcsa, mert nem szereti a vastag könyveket, illetve mindegy neki ez, nem ez alapján olvas, inkább csak, hogy legyen jó. És közben arra is rájön, Cserna-Szabó András előző, 2007-es Pusziboltjában mi zavarta (miközben egyik legkedvesebb könyve). Mégpedig az, hogy az amúgy többnyire jó humorral, néhol gyönyörűen, alapvetően mesterien megírt novellafüzért a kiadó látványos erőfeszítései ellenére sem tudta regényként olvasni. Hiába játszódik nagyjából egy helyen az összes novella, hiába a novellákon átjáró szereplők, vagy épp az erős témaválasztás, mely mindegyik novellának közös magját képezi – nevezetesen hogy akit anya szült, az keresi a boldogságot, és hogy ez mennyire lehetetlen vállalkozás. Valahogy mégis csak túlságosan csattanósak, kerekek, blikkfangosak voltak azok a regényfejezetek regényfejezeteknek. Novellaként működtek inkább, viszon úgy nagyon.

A különös című, Szíved helyén épül már a Halálcsillag az első regénye az írónak, az első olyan regény, amely érezhetően annak is íródott. Az Olvasó minden gyanúját (bírja-e vajon egy echte rövidtávfutó a maratonit) félresöpri a borító, a tálalás. Étvágyat csinál. A könyv megnyerő külsejéért Baranyai András felelős, a borító a stilizált halálcsillaggal, a hetvenes évek nőcijeivel és az Albatrosz-sorozatot idéző előkoptatott ponyva-dizájnnal telitalálat. A papírborítót is jó fogni. Jó birtokolni ilyen könyvet.

A regény első szintjén, a felszínen Emlék Bundás egyes szám első személyben mesél életéről, boldogságkereséséről és regényírásáról. Emlék Bundás az író alteregójaként is felfogható. Emlék szereti a hasát, szeret inni, szeret régi recepteket tanlmányozni, miközben Slayert vagy Bachot hallgat, a Király utcában él, huzamosabb ideig Erdélybe költözik (eddig minden stimmel az íróra), író, novellista, kinek a kiadó kezdeményezésére regényt kell írnia, mert muszáj – hosszasan lehetne sorolni a Halálcsillag írója és főszereplőjének kapcsolódási pontjait. Azonban valószínűleg Csernára az már nem áll, hogy évekig küszködik egy Motörhead-koncertbeszámolóval, vagy hogy kedvenc törzshelye idegesítőbb törzsvendégeinek, ha úgy adódik kedve, leharapja a fülét.

Emlék tehát regényt ír, westernt méghozzá, amelyet mi is olvashatunk (regény a regényben), és amelyben egy bankrabló banda, a Mocskos Tizenegyek Bandájának sorsát követhetjük nyomon. Azon belül is James Lee-ét, aki a Mocskos Tizenegyek Bandájának vezére. És akit bankrablás helyett szerelmes lesz. Emlék és James Lee itt találkozik, sorsuk annyiban közös (eleinte), hogy mindketten szenvednek egy nő miatt. James Lee egy svéd kurvába szeret bele, aki (szó szerint is) megvakítja, ami miatt képtelen a bankrablásra, Emlék szívét pedig egy Léna nevű, román femme fatale zabálja két marokkal.

Az Olvasó hálásan pörgeti a Halálcsillag lapjait egész sokáig. Meglepve tapasztalja, hogy ez bizony regény, tényleg, nem csak az akar lenni, mint ahgy a Pusziboltnál tapasztalta. Társadalmi tabló, több szálon futó cselekmény, igazi főhős, barátból ellenség, ellenségből barát, meg minden. Néha egy-egy történet ugyan novellisztikusan kerek, és egy idő után kicsit talán aggasztónak találja a sok gasztro-elmefuttatást, várostörténeti kitekintést, popkulturális ismeretterjesztést, de alapvetően drukkol Emléknek, a szerethetően okoskodó boldogtalan flótásnak, hogy legyen neki végre jó. Az Olvasónak eszébe jutnak más regények, ahol a főhős ilyen purgatóriumi helyzetben van, bűnhődik a köztesben, keresi a boldogságot, sodródik az árral szomorúan, mint faág a Dunán, kicsit Pop, csajok satöbbisen, kicsit krúdysan szindbádosan, kicsit nagy lebowskisen, de felmerül bennünk a gyanú, hogy Cserna előtt a Louie nevű sorozat sem ismeretlen. (Persze, adódik még párhuzam bőven: Horváth László Imre szenvedéstörténetet feldolgozó kisregénye, Orosdy Dániel mágikus realista burleszkje jut hirtelen eszünkbe, hogy az Olvasó csak közeli haverjait említse meg.) Ráadásul az ember tényleg bajban van, ha ugyan karneváli sokadalom veszi körbe, mint hősünket is, de az egyetlen igaz társa mégis csak egy kis sárga műanyag kacsa.

A regény Szálinger Balázs vécéjében (Forrás: Facebook)

Szóval szorítunk.

Egy idő után viszont a regény véget ér, ami nagyjából törvényszerű is volna, csak az a baj, hogy a Halálcsillag épp a felénél ér véget. Olyannyira, hogy meg is jelenik a nyomozó (mert van benne egy nyomozó is, bizonyos Huba), megvan a kötelező utolsó beszélgetés gyanúsított és hekus között, az ügy végére pontot is teszünk és itt  nagyjából le is zárulhatna a cselekmény. De nem zárul le. Ettől aztán olyan érzése van az Olvasónak, mintha végigevett volna egy többfogásos vacsorát, majd a kávé után nem a számlát hoznák, hanem megint a húslevest. És kezdődik minden elölről. Ugyanott vagyunk. Emlék sorsa egy helyben topog. És már nem csak a kelleténél kissé bővebb lére eresztett gasztroesszék és filozófiai kitérők zavarják, vagy az, hogy a karakterek alapvetően ugyanazon a hangon szólalnak meg, mert bármelyikük képes esszéisztikus fejtegetésekre a Drakuláról éppúgy, mint Spinozáról (ami minimum gyanús), hanem gyakorlatilag minden. Az Olvasó csalódott lesz és elveszti a hitét – hajszálpontosan a könyv felénél – abban, hogy egyszer csak kifut ez az egész valahova. Rájön, hogy Cserna valójában nem egy, hanem három regényt akart megírni egyszerre (ha beleszámoljuk a westernt is). Sőt, nem is csak akart, de meg is írt.

És akkor az Olvasó elkezd gondolkodni, hogy például azt milyen idegőrlő látni, hogy Emlék Bundás, harmincnégy éves író ugyan többször megtalálja a boldogságot – mert egyszer, például, az álmai nőjéhez vezeti egy démon valahova a főváros peremén, egyszer pedig sikerül Pécsett felszednie egy tökéletes nőt –, de minduntalan elmenekül előle. Mert a boldogság, ugye, unalmas. Miközben állandóan azon rinyál, hogy „boldogság, gyere haza”. Az is igaz, hogy olyan nagyon őszintén nem is rinyál, hiszen alapvetően tökéletesen jól elvan magával. Kedvesen, szerethetően, de a regény felétől már idegesítően átlátszóan rinyál. Még a maszturbálással sincs semmi baja – állítja (és az Olvasó el is hiszi ezt neki). De ha tulajdonképp ennyire nincs szüksége senkire, ennyire nem szenved a magánytól, kicsit logikátlan, hogy folyton Lénát keresi. Hogy hagyja, hogy Léna bármit megcsináljon vele.

Legjobban a célvesztés a zavaró a Halálcsillagban, ami valószínűleg abból is fakad, hogy ez az első Cserna-regény. Hogy az egyébként kiválóan megírt epizódokból összeállított, de kissé meder nélküli főtörténetnek a szerző olyan részeit domborította ki, amelyekre – habár ez persze ízlés dolga is – kevésbé volnánk kíváncsiak. Például Emlék legjobb barátja, az operettszínész Zafír nemváltása Zafírába és hempergése az aszott, öreg, perverz bölcsészprofesszorral, majd Zafíra átvedlése Dudu bohóccá. Olyan ziccernek tűnő problémák nincsenek eléggé kibeszélve, mint Emlék Bundás, Léna és Heller szerelmi háromszöge, ahol Heller a befutott író és Emlék nemezise, és ahol egy ponton Heller szamurájkarddal támad Emlékre a mindkettőjüket átverő cemende miatt. A Hellerrel kapcsolatos részek, az írói féltékenység, a Batman–Joker-viszony leírása talán a legérdekesebb része a könyvnek. És az igaz ugyan, hogy Léna körül mondjuk minden idegesítő, de a cselekménynek általa van motorja (ha nem is túl erős).

Aztán a regény utolsó pár fejezeténél már elfáradt az Olvasó. Ennek talán az is lehet az oka, hogy pár nap alatt olvasott el egy olyan regényt, amelyben nyüzsögnek az eltalált mellékszereplők és az ilyen mondatok: „Lelkem olyan üres volt, mint egy halott város általános iskolájának tornaterme éjjel”. Tehát az is meglehet, hogy ő nincs hozzászokva ahhoz, hogy regénymennyiségben olvas Cserna-novellákba, illetve esszékbe illő, néha lírai sűrűségű mondatokat.

Az is igaz, gondolkozik az Olvasó, hogy ha épp ezeket az utolsó fejezeteket idézi fel most, nem tudná azt mondani, hogy ezek nincsenek biztos kézzel megírva, hogy önmagukban rosszak lennének. Csak talán ebbe a regénybe már nem kellett volna beleerőszakolni őket. Az Olvasó, például, Mátyás Varjú Ernőre gondol, aki csak a regény utolsó nyolcadában bukkan fel, addig nyoma sem volt, Emlék Bundás közvetlen szomszédja és ugyanannak a beszédes nevű, Éden presszónak a törzsvendége, ahol Emlék is őslakos, egyike az odajáró „metafizikai csürhének”. Jelenlétét talán csak az indokolja, hogy ő az, aki kimondja az Olvasó gondolatait Emlékről. „Valóban, Emlék úr. Maga is kiütéses vereséget szenvedett az élettől. Még a nők is magába törlik a tűsarkú cipellőjüket. Ezért aztán úgynevezett elefántcsonttoronyba vonult. Ami valljuk be, nem más, mint egy szánalmas, szűk, sötét gödör. Maguk, bukott művészek, hogy költőien fogalmazzak, hátha úgy megérti, a világ szalmonellás tortájában a kukacok.”

Hogy ezeken a szavakon bólogatva gondolkozzon el azon, hogy vajon ez volt-e a cél? Hogy egyet kellene érteni Varjúval, vagy épp ellenkezőleg? Hogy Emlék végzetének végül is örülnie kellene, vagy sírnia?

Mindenképpen öröm egy-egy Cserna-írás felbukkanása, ahogy az is, hogy valaki megpróbál és sokáig sikerrel képes olvasható szépirodalmat gyúrni – Kárpát-medence Tarantinójaként – horrorból, pornóból, popból, mocsokból. De az biztos, hogy még szokni kell – az Olvasónak is – ezt a fajta hosszútávfutást és az is, hogy nem a szusszal volt baj.

Cserna-Szabó András: Szíved helyén épül már a Halálcsillag. Magvető, 2013. 368 oldal

Legkedvezőbb internetes ár: 2967 forint

Toroczkay András