Az élő ház – (Első rész)

A rendet kereste a rendszertelenségben, az eredetet a zavarodottságban. Ritkán sétált, holott régebben szokása volt, s most mintha újra ezt a régi hagyományt elevenítette volna fel. Hagyta, hogy a város kinyíljon előtte, hogy céljához ne a tudás, hanem az utcák és az utcákon hömpölygő véletlen vigye. Mindig figyelt az illatokra, amiket itt, a város sűrűjében csak nagy jóindulattal lehetett szagnak hívni. Szag, amely felhömpölyög a latrinákból, a dohos házak mélyéből, és a kapualjakból, ahol nincstelen csavargók egyszerre hálnak és végzik a dolgukat. Ha az ember itt nem akar belelépni és beleragadni az emberi mocsokba és sárba, akkor egy egészen különleges járást kell kidolgoznia, valamiféle imbolygó, a részegséghez hasonlatos józan kacifántosságot, amellyel még tiszta maradhat, és amely megóvja, hogy beleragadjon a lassan mindent beborító mocsokba. Az illatok – emlékeinek nagyobbik részében illatokat őrzött, olyan terek illatait, melyek messzi korokból maradtak tudatának e féltve őrzött szobácskáiban. Néha benyitott ezekbe a szobákba, amikor már nem bírta tovább a várost, nem bírta tovább a bűz diadalmas hadjáratát, s akkor megszűnt minden külső hatás, és előderengtek gyermekkora illatai. Egyszer csak érezte annak a selymes bőrű asszonynak illatát, vagy a kertvégi sárgabarackfa selymes simogatását, vagy egy érintés gyöngéd illatködét, mely az első kérdésre tovaillan. Mikor voltak ezek az illatok? Mi volt eredőjük? Mi volt az ősforrás, amely eregette világunkba a jóság és szépség színes illatködjeit? És e kérdések hatására bezárultak fejében a szobácskák, máris újra az eső utáni, hűvös, ázott és végtelenül büdös város szűk utcáin volt, mint mindig, most is alulöltözve, most is fázva, s kétségesnek tűnt, hogy e csontokba harapó, bűzös szél ellen menekvést jelenthetnek a ruhák.

A házhoz ért. Megállt előtte. Talán az egyik utolsó ház volt, ami megmaradt abból a régi korból, amelyről ma már történelemkönyvek se szólnak, senki se emlékszik rá, hogy miféle igényesség, miféle mívesség vitt rá egy kort s annak embereit, megrendelőtől építészeken át a kivitelezőkig, hogy ilyen épületet húzzanak fel. Lehetett száz-, de inkább százötven vagy kétszázéves a szomszédokhoz képest mára kicsinnyé lett, négyemeletes, szürke és lerobbant, ám valaha rendkívül szép ház.
Építész volt, feladata, hogy megindokolja és aláírja a ház lebontását elhatározó rendeletet. A lakókat tájékoztassa, jobbnál-jobb ajánlatokkal lássa el, rábeszélje őket a kiköltözésre, majd pedig a rombolást rábízza az erre hivatottakra. Remek fantáziája volt, fiatalon borászatokat és könyvtárakat tervezett. Az egyik borászata eredetileg évente kétszer egészen egyszerűen kettényílt. Szüretkor és az újbor ünnepén. A könyvtárban, ami az ő tervei alapján épült fel egy mára kanálissá degradálódott folyó partján, hullámzó polcok és a legkülönösebb térbeli szerkezetek keltették a tudás végtelenségének érzetét. Bármerre indult az olvasó, az a nyugtalanító érzés lett úrrá benne, hogy végére sosem is érhet. Miután többen öngyilkosak lettek a „Végtelenített Tudás Könyvtárában” – ahogy ő nevezte utolsó megvalósult művét – bezárták, tőle pedig soha többé nem rendeltek újabb munkát. Ezért vállalta hát el a régi házak gyilkosának hálátlan szerepét. Ilyenkor azonban megmaradt benne a tudat, hogy legalább utolsóként járhat olyan házakban, amelyeket olyan ember építettek egy elfelejtett múltban, akik talán megértették volna.

Ott állt a ház előtt. Négy emelet. Az első szinten kivert üvegek, rongyok, valaha valamilyen üzlet, vagy bank lehetett. Amióta a pénz teljesen megszűnt és csak a „Credit” létezik, amelyet a Világállam utal ki azon keveseknek, akik a polgárságukat valamilyen bizonyíthatóan hasznos tevékenységi körrel megváltották, nincsenek többé bankok. A tömeg egyébként rendkívül örült a bankok megszűnésének. Mint ahogy örült a bolygó egyesülésének, a közös nyelv bevezetésének, az alanyi jogon járó álomcsomagoknak, a korlátozott, de megnyugtató tudás-beültetésnek, és örült a psziché-stabilizátornak. A tömeg örült az egységes polgárjognak, az ember hasznosíthatóságának, a szerelem és a születésszabályozásnak, a genetikai szelekciónak. A tömeg örült a közös rendnek, melyben egyértelműen a tömeg érdekeit kívánták a tömegnek megfelelően kiszolgálni.

Ugyanakkor a tömeg nem értette, hogy miért lesznek az utcák egyre mocskosabbak? Miért lesz egyre több kívülálló? Miért lesz egyre több függő? Miért nem akarnak bizonyos csoportok bekapcsolódni a boldog és nagyszerű Világállamba? Miért veszik rossznéven, ha ezért előbb-utóbb lebombázzák vagy lelövik őket? Ugyan miért? Miért nem akarnak közös nyelvet és álomcsomagot, tudás-implantátumot és psziché-stabilizátort? Holott mindezeket már lehetővé teszi a technikai és a biológia fejlettségünk! Végképp nem értette a tömeg, hogy azok az egyének, akik mindenkitől függetlenül erre érthetetlen módon nemet mondtak, miért veszik zokon, ha a többiek érdekét figyelembe véve és a törvényi előírásokat követve egészen egyszerűen sterilizálják őket, vagy éppen bebörtönzik? Miért baj ez? Érthetetlen. Hiszen, aki nem tart lépést az emberiséggel az – ahogy az erre vonatkozó tanulmányok és tapasztalatok bizonyították – ön és közveszélyes. Olyan viselkedésmintákat követ, mely talán régebbi, az „Összeomlás” előtti korokban elfogadhatóak voltak, de a mai fejlett világunkban egészen egyszerűen megengedhetetlen kockázatot jelentenek. Mindezek a találmányok meggyorsítják a felépülést, a kilábalást, az emberi faj újraegyesítését, amely nélkülözhetetlen a szebb jövőhöz. Nem a mássággal van baj, jött rá a tömeg, hanem a másság forrásával és eredetével. Ezt az eredetet mindez ideáig nem sikerült teljesen lokalizálni, de abban a pillanatban, amint meg tudjuk mondani, hogy az ember melyik szervében és hol hordja az egyéniség eredetének újra és újra felbuggyanó forrását, egy új és szebb korszak virrad ránk. A tömeg így gondolta.

Ő – az építész – nem egészen. Részben élt csak a technika adta lehetőségekkel, mert félt, hogy örökre bezárulnak azok a kis szobácskák tudatában, amelyekben azokat a régi illatokat őrzi. Az első szint tehát kiégett és üres volt, ez már kívülről is látszott. A kapu csukva. Odalépett és benyitott a házba.

Kapcsolódó: Az élő ház - Második rész