Az utolsó időkről – Gueth Péter útirajzai Yogyakartából (4)

Az ezredik napján annak, hogy Mbah Maridjant, a Merapi őrzőjét imádkozás közben maga alá temette a vulkánból kitörő láva, az ember elővette a félbehajtott papírlapot, és kiült vele a teraszra. Alkonyodott éppen, és az ólomszínű felhőkből újra ömleni kezdett az eső. Már harmadik hete, hogy véget ért a száraz évszak, a rizsföldek újra kizöldültek, és arasznyi szöcskék lepték be az utakat.

A teraszon még ketten ültek. Teofil, a német történész és Eva, a lengyel fotográfus, aki már harmadik éve lakott Yogyakartában. Csípős nasi gorenget ettek, és hozzá sört ittak, amit még az ember hozott az egyik közeli warungból az égszakadás előtt. A beszélgetés arról folyt, hogy az itteniek szerint, Jáva a világ közepe, és akkor lesz vége mindennek, ha a szultán fiú utód nélkül marad. Ki fog törni a Merapi, majd sorra az összes vulkán, és elemésztik a világot és a végén nem marad semmi.

Teofil szerint ezt nehéz elképzelni, és különben is minden civilizáció saját magát gondolja a világ közepének, ha pedig így áll, akkor elég sok világvégével kellene számolni. Helyükön kell kezelni a dolgokat, mondta és rágyújtott egy kretekre. Eva még a csípős rizzsel küszködött, és csak bólogatott.

Az ember nem szólt semmit, forgatta a papírlapot, amit még a warungban nyomott a kezébe az öregasszony a három adag nasi gorenggel meg a két üveg sörrel együtt. Valamit magyarázott is a pult mögött, de bömbölt a tévé, és csak azt lehetett érteni, hogy: maaf banyak, vagyis nagyon sajnálom.

De hogy mit sajnálhatott a két sopronin, azt nehéz lenne megmondani. Ahogy azt is, hogy mit keresett két üveg magyar sör egy muszlim kifőzdében, és ha már ott voltak, miért adták ingyen a sült rizs mellé? De a helyükön kell kezelni a dolgokat, még ha látszólag nem is illenek oda. Ahogy az a két szó se, ami a papírra volt írva, meg az a hosszú piros ruha se, ami már három hete bent lógott a szobában a bambuszpolc sarkán.

A Merapi legutóbbi kitörése előtt pár héttel a yogyakartai szultán férjhez adta a harmadik lányát, és most nemrég a negyediket is. Fia nincs. Annak idején hiába imádkozott az őrző, a vulkán utalásképpen mégiscsak elvitt két falut. Vagy ki tudja. Azóta eltelt ezer nap. Eva szerint ettől még nem lehet vége a világnak, bár az biztos, hogy örökös nélkül valami végérvényesen megváltozik majd. Nagyot kortyolt az egyik üvegből és nézte az ismeretlen címkét. Teofil elnyomta a cigijét, és mondani készült valami, de ekkor sötétség borult az egész utcára.

A föld alig érezhetően remegett meg, és nem tartott tovább pár másodpercnél. Utána rögtön visszajött az áram is. Teofil az emberre nézett, aztán a fecnire a kezében. Az ember mutatta az írást, majd mondta, hogy azt jelenti: nagyon sajnálom. Innentől már csak az eső kopogását lehetett hallani a terasz bádogtetején. A víz szürkén hömpölygött a házak előtt. Pár perc múlva Eva állt fel elsőként. Hiába szakadt még, mindketten szabadkoztak, hogy már menniük kell.

Az ember kikísérte őket, aztán visszament a teraszra, hogy együtt legyen azokkal a furán odaillő dologgal. Nézte a papírlapot, rajta a két szóval: nagyon sajnálom. Magyarul volt, az öregasszony indonézül mondta. Még mondott mást is, csak hát a tévé. Biztosan az írhatta, aki a söröket is küldte, de hogy ki letett, azt csak az Úristen tudja. A piros ruhával már más a helyzet. Nagyon is világos, hogyan került a polc sarkára. Bár attól, hogy világos, még csöppet sem egyértelmű, hogy ott van.

Ha a civilizációk saját magukhoz mérik a világvégét, akkor mért ne tehetné ugyanezt mindenki egyénenként? Végtére az ember is azért jött ide a szultán városába, mert otthon látszólag már véget ért minden, és nem volt mit tenni. Igaz, akkor még nem gondolt arra, hogy teljesen véget majd csak azon az estén fog érni, amikor a piros ruha megjelenik az ajtóban, lába mellett a bőröndökkel. De hát így alakult.

Az ezredik nap estéjén megmozdult a föld. Talán a dolog ennyiben marad. Az eső kopogása lassan halkulni kezdett és valaki felnevetett a szomszéd ház teraszán. Az ember csöndben üldögélt, maradt még fél üveg sör. Majd felállt, beleszagolt a felfrissült levegőbe és arra gondolt, hogy egészen jól meg tudna lenni azzal a két szóval ott, a papíron. Mert ő is sajnálja. Főleg az utolsó, fájdalmas időket. Aztán hogy a piros ruhával, a bambuszpolc sarkán mi lesz, meg majd kiderül.