„Inkább könnyedén olvasmányos, mint színvonalasan olvashatatlan”

Egy korábbi interjúban úgy nyilatkoztál: keveset és megszállottan írsz, egyre inkább az a meggyőződésed, hogy nem kell mindenáron és mindent megírni, néha egy baráti körben jól elmondott sztori többet ér, mint három nagyregény. Mi dönti el Nálad, hogy egy izgalmas karakterből, történelmi témából, családi történetből könyv lesz vagy sem?

Abban a pillanatban, amikor megismerem, meghallom, megtapasztalom, még semmi. Később, többnyire önkéntelenül, megesik, hogy önálló történetté változik, vagy egy írás alkotóelemévé – miután átesik a teremtő fantázia alkímiáján. Óriási szerencsémnek tartom, hogy sok színes, fantáziában, humorban, ismeretekben gazdag ember, barát vesz körül: ez talán a legfontosabb az alkotó ember számára, hiszen így folyamatosan „edzésben van”. És igen: tényleg nem kell mindenáron írni. Sőt, igazából csak akkor kellene, ha valóban mondanivalónk van, esetleg nagyobb körben szeretnénk szórakoztatni. Nem hiszek az öncélú, önmagukért való alkotásokban.

György Attila stand up comedy közben (Fotó: Szentes Zágon, transindex.ro)

Legutóbbi beszélgetésünk óta három új köteted jelent meg: Tájképek, harcosokkal (2011), Áetriuxa avagy Macskakalauz haladóknak (2012) és a Bestiarium Siculorum (2013). Az előbb elmondottakból következik, hogy mindhárom „könnyedebb műfajú”, már-már lektűr?

Számomra a lektűr amúgy nem pejoratív jelző, ennyire sznob azért nem vagyok. Inkább legyen valami könnyedén olvasmányos, mint színvonalasan olvashatatlan, az utóbbira éppen elég példa van kortárs irodalmunkban is.

A harcosok, a történelmi, mitológiai témák visszaköszönnek a kötetben. A világ ötödik összetevő elemének viszont a fantáziát tartod. Könyveidben miként viszonyul egymáshoz valóság és fantázia?

A történelem, a mitológia régi, és talán legnagyobb szerelmem. Számomra nem elvont, lecsengett történetek ezek, bizonyos értelemben én ezekben a korokban, történetekben élek párhuzamos életet. A fantázia egyértelműen a világ egyik lényeges összetevője. A fantázia vagy a hit nélkül nem létezne társadalom, emberi világ. Egy százlejes bankjegy attól annyi, mert elhiszed, hogy annyi, és mindenki elhiszi. Megálmodsz valamit, a vezeték nélküli távírót, vagy hogy a babfőzelékbe babérlevelet kell tenni, és megcsinálod: megvalósul, fizikailag testet ölt a fantázia.

A történelmi hitelességet persze fontosnak tartom. Mármint a történet keretéül szolgáló „valóságot”. Ugyanakkor nem Isten ellen való, ha egy szépirodalmi műben nem ragaszkodunk aggályosan ahhoz, hogy például Nyakigláb Edwárdnak 42-es vagy 44-es lába volt.

Most beszéljünk a macskákról, illetve a macskák természetéről szóló könyvedről!  Miért az áetriuxa címet kapta? Valóban a macskád gyalogolt át a billentyűzeten és ekképp keletkezett a cím?

Igen, valóban így történt. Persze, akkor első reakcióm az volt, hogy lepofoztam a billentyűzetről, de utána azonnal rájöttem, ez lesz a legjobb cím, olyan macskásan hangzik... Ezért van a kötet borítóján szerzőként feltüntetve Bacilus macskám: hiszen minden íróember tudja, mennyire fontos a cím. A többi már csak adalék, ezt egy hozzám hasonló társszerző is megírhatja.

„A macskák a természet remekmívei, biológiailag, mérnökileg és érzelmileg csodák. Olyan egyéniségek, amelyek csak az emberhez foghatók” – írod. Viszont a Macskakalauzban az ember mindig alulmarad, a macska sokkal életrevalóbbnak, okosabbnak, a természet számára hasznosabb lénynek bizonyul…

Hát, távol álljon tőlem mindenféle elvetemült ökoterrorizmus, vagy zöld-liberó világkép, de abban alighanem egyetértünk, hogy a természet számára a macska mindenképp hasznosabb. Legalábbis nem tesz annyi kárt benne, mint az ember. Ami az életrevalóságát illeti: erős a gyanúm, a macskák kialakulásában szerepet játszott Chuck Norris is valamilyen szinten, abszolút túlélők.

Világéletemben kedveltem, szerettem a macskákat. Nem amolyan babusgatós szeretettel, inkább egyféle ámulattal vegyes tisztelettel kezelem őket, nyilván ez nem akadályoz meg benne, hogy például oldalba hajítsam a papucsommal, ha már túlságosan elszemtelenedik. Márpedig elszemtelenednek, legalább naponta harmincszor... ilyenek ők, és kész. A macskák lényegét feltérképezni – bármi is legyen az – mindenképp megért számomra egy misét, izé, könyvet.

Miben hasonlít az erdélyi ember és a macska, hiszen erről is tesz említést a könyv egyik fejezete?

Egyszerű: mindkettő a helyhez, és nem annyira az emberhez ragaszkodik. Bár ellenkezőjére is van példa, de az csak kivétel, ami erősíti a szabályt. Az erdélyi ember is így van ezzel, még akkor is, ha emigrál. De hát a macskák is szeretnek csavarogni.

Elmondható, hogy a Macskakalauz tulajdonképpen két korábbi, nagyon népszerű köteted, a Boszorkányok feltámadása és a Harcosok könyve folytatása, mivel egy olyan állatról írsz, amely harcos jellem, ugyanakkor hízelgő, a kényelmet, kényeztetést igénylő és féltékeny?

Bocsáss meg a rövid válaszért: igen.

A macska simulékony, ha beszélni tudna, nagyon sokat hazudna. Úgy vélem, hogy bizonyos tulajdonsága a jelenkori politikusokéval rokon. Jól látom ezt a burkolt üzenetet?

Tökéletesen. Őszinte meggyőződésem, hogy minden sikeres vagy jelentős politikus magán viseli ezeket a macskajegyeket. Egy jó politikusnak tudnia kell a cél érdekében hazudni, kompromisszumot kötni, simulni, de ugyanakkor könyörtelennek is tudnia kell lenni. Az üzenet nem is burkolt, azt hiszem, a hasonlat a politikusok számára megtisztelő, a macskákra nézve enyhén dehonesztáló, de majd ezt is túlélik.

Ha minden macska nőies és minden nő macskás, a férfit melyik állathoz hasonlítanád leginkább?

Azt nem állítanám, hogy minden nő macskás, ismertem én már vízilovakat és kanárikat is. Ahogyan a férfiakat sem lehet egy kalap alá venni. Azt hiszem, a férfi egyszerűen csak férfi, lett légyen alapvetően igahúzó, barom, disznó vagy oroszlán.

„A nő és a macska képtelen egyedül a barátságra” – mit szólnak ehhez női olvasóid?

Nem én mondtam, ha jól emlékszem, Nietzsche mondta, én csak idéztem.

Azt hiszem, a nők számára más prioritások vannak, mint a mindenekfeletti barátság, lehet, igazuk is van. Szerelem, a fészek védelme, a gyerekek, a család. A női olvasók véleményét ez ügyben nem ismerem, eddig még egyetlenegy sem karmolt le.

Hogyan határolnád be műfajilag a köteted? Várhatunk-e Tőled a közeljövőben hasonló témájú könyvet?

Ugyanúgy traktátusként határoznám meg, mint a „Boszorkányok....”-at. És hát, valószínű, hasonló keretű, tálalású, hozzáállású könyveim még lesznek. Hogy mennyire a közeli vagy távoli jövőben, na, az aztán tényleg megmondhatatlan.

Legújabb műved, a Bestiarium Siculorum, amely idén nyáron jelent meg, ugyancsak „állatfajokkal” foglalkozik, de ezek nem annyira kedves lények, mint a macskák. Miért ez a 24 állat került be a könyvbe, milyen kritériumok alapján válogattál?

Nem nevezhetném kifejezetten válogatásnak, inkább egyfajta rapszodikus rácsudálkozás volt, amelyikkel éppen „találkoztam”. És hát eredetileg 33 állatfajtát akartam „katalogizálni”, de aztán „a lélek kész, a test erőtlen”, magyarán: lustasági alapon ennyit sikerült. De azt megígérhetem, lesz folytatása, tulajdonképpen már van is. Talán majd egy második kötetben vagy egy bővített kiadásban találkozhatni velük.

Miért maradt ki a kötetedből a székely kocsmáros állatfaja?

Mert bosszúálló természetű, és nem egészséges dolog a kocsmárosokkal haragban lenni.

Bár végig nevettem a könyv olvasása közben, úgy érzem, hogy társadalomkritikai éle is van, s célod nem csak az olvasó borongós délutánjainak felvidítása volt, ha csak a székely szekérutánfutó, a székely mintaférj, partianimál, torkosborz, picipanka fejezeteket nézzük.

Magától értetődik, hogy nem tudtam elvonatkoztatni, muszáj volt ezeket az amúgy is erősen antropomorf lényeket tablóba helyezni, összefüggéseiben nézni lényüket. A valósággal való minden hasonlatosság aligha a véletlen műve.

Egy székelyföldi olvasó számára teljesen természetesen hangzik a torkosborz, a nádi bika, a fába szorult féreg, a bankus, a rézfaszú bagoly, a kankós béka, a hájdermenkő, a rekegő, a jégcsürke. Nálunk ezeket az állatokat ismeri mindenki, ám mi történik, ha pesti olvasó kezébe kerül a könyv? Hogy látod a kötet magyarországi recepcióját?

Majd megismerik, ha eddig nem ismerték. Bár nem biztos, jól járnak vele, ezért is kezdődik minden cikkely azzal, hogy: „Ne tudd meg...” Magára vessen hát, aki bemerészkedik a székely dzsungelbe. Az eddigi visszajelzések szerint azonban élvezik a könyvet, szerintem egyféle kuriózumként is kezelik, akárcsak annak idején Sántha barátunk Székely szótárát.

A könyvet a Sétatér Kulturális Egyesület publikálta. Miért gondoltad fontosnak egy friss kiadó kezébe adni a köteted, és miként vélekedsz erről a kezdeményezésről?

Egyszerű a válasz: többek között tőlük is kaptam felkérést, szimpatikus kezdeményezés, látok benne jövőt, nem utolsósorban barátaim hozták létre, s én már csak ilyen régimódi vagyok, hogy szeretem az új dolgokat és a barátaimat is. Előző két könyvem is egy újabban induló kiadónál látott napvilágot, nem látok én ebben semmi rosszat, sőt.  És ha nem bíznék bennük, a szakértelmükben, a jóhiszeműségükben, akkor nyilván nem adtam volna oda a kéziratot...

Van-e igény új kiadókra, egyáltalában nyomtatott szépirodalmi kiadványokra, vagy az írók, költők gondolkodjanak inkább az online terek, elektronikus könyv adta lehetőségekben?

Egyértelműen van, és lesz igény. Az online publikálás kiegészíti, nem megöli a nyomtatott sajtót, könyvpiacot. Jól megfér egymás mellett a kettő. Egyébként a szép könyv, szép folyóirat bizonyos értelemben már most luxuscikk, de ez nem a szerzők, kiadók, irodalmi élet hibája: ezt a társadalom vásárlóereje hordozza. Vagyis az, ami most éppen nincs.

A Tilos Kávéházban és annak reklámpólójával (Fotó: szekelyhon.ro)

Beszéljünk a Tilos Kávéház újraindulásáról is picit. Nem szeretsz a terveidről beszámolni, de valószínűleg van néhány olyan kulturális programotok a közeljövőre nézve, amelyről szívesen tennél említést.

Hát, programokat egyelőre nem nevesítek, de számos könyvbemutató, irodalmi est, kisebb koncert, sőt kocsmaszínház is szerepel a programlistánkon. Ezek „természetesen” többnyire kiadást jelentenek, de nemcsak pénzben mérik egy helynek az értékét. A Tilos Kávéház mindig kulturális helyszínnek is számított, enélkül nem lenne érdemes csinálni az egészet, kocsmából van ezerszámra. Ezért is vágtam bele újra, négy év szünet után. Kell egy igényes „játszótér” a magunkfajtának is....

Az újraindulás mennyiben hozott új arculatot a kávéháznak és mennyiben tartotta meg a régit?

Természetesen a régi Tilos visszahozhatatlan, változott a világ, változtak a régi törzsvendégek, megérkeztek az újak. A folyamatosság valamelyes garanciája talán csak magam vagyok, és néhány kedves, régi vendégünk. De törekszünk arra a hangulatra, a nyugodt, beszélgetős, otthonos kávéházi miliő megteremtésére.

Milyen egy 21. századi irodalombéli harcos, egyáltalán harcosnak kell-e lenni az irodalomban?

Alkat kérdése. Nyilván semminek nem „kell” lenni az irodalomban: egyedül költőnek vagy írónak, alkotónak mindenképp.  Többször megfogalmaztam már: számomra harcosnak lenni azt jelenti, ragaszkodom az elveimhez, értékeimhez, barátaimhoz, szűkebb és tágabb életteremhez. Olyannyira, hogy ezért képletesen vagy fizikailag is érdemesnek, sőt kötelezőnek tartom harcolni. Ha valaki nem így érez, az ő szíve-joga: de én már csak így látom a világot.

Szerinted a véleményformálás és az irodalom mindig is elválaszthatatlanok voltak egymástól, esetedben sincs ez másként, hiszen nemcsak jó író, kiváló publicista is vagy. Az irodalom hogyan hathat a jelen politikai, társadalmi folyamatokra?

Köszönöm a jelzőt, bizonyos körökben nem fognak ezért téged szeretni. Állítom, hogy igényes kultúra, igényes, lelkiismeretes irodalom nélkül nincs élhető, emberi társadalmi berendezkedés. Bizonyos értelemben minden társadalmi rendszer tükrözi a társadalom pszichéjét: na és itt van az irodalom óriási szerepe, felelőssége. Költők és írók nélkül mi lenne a társadalomból?  Hogyan festenénk egy Petőfi, egy Márai, egy Shelley, egy Yeats nélkül? Dosztojevszki, Puskin nélkül? A kérdés nyilván költői... A „hogyan” kérdése az már bonyolultabb, és nagyon remélem, senki nem fogja felfedezni, konkrétan hogyan hat az irodalom a társadalomra: hiszen abban a pillanatban elejét vennék ennek derék politikusaink. De addig is hat. Formál. Gyarapít. Ha mást nem csinál, legalább megnevettet: és manapság erre is igen nagy szükségünk vagyon.

Varga Melinda