Bizonyos szerelmekre fel kell készülni

Demény Péter A lélek trolija című, új esszékötetének (Korunk-Komp-Press, Ariadné Könyvek-sorozat) szereplői közismert írók, költők, színházi emberek, képzőművészek, filmszínészek. A személyes hangvételű, hiteles írások szerzőjével Balázs Imre József  és Szabó Réka beszélgetett a kolozsvári Minerva Házban.

Bizonyos szerelmekre fel kell készülni

Tíz éve jelent meg Demény Péter A menyét lábnyoma című esszékötete, amely irodalmi témájú. Új könyvében viszont az irodalom mellett a színház, a film és a képzőművészet is helyet kap. Számos átfedés van a két könyv között: mindkettőben szerepel Karácsony Benő és Szilágyi István, Király László pedig csak  a terjedelmi korlátok miatt maradt ki – avatott be Balázs Imre József költő, irodalomtörténész, a kötet szerkesztője, aki elsőként ezekre a hasonlóságokra, illetve különbségekre volt kíváncsi.

Olyan ez, mint a szerelmeink története, vannak átfedések, van, akire mindig emlékezünk, van, aki csak halványabb nyomot hagy bennünk – magyarázta viccesen Demény Péter, aki szerint  a mű és alkotójának magánélete nem feltétlenül függ össze, például Villon, Verlaine, Dosztojevszkij vagy Caravaggio estében sem állt a kettő összhangban. Ennek ellenére a magyar kultúrában kívánalom, hogy aki tehetséges író, az egyben hűséges férj, jó családapa is legyen. Karácsony, Szilágyi és Király esetében a magánember és az alkotó szoros kapcsolatban áll egymással.

Szilágyi István kemény ember, és a szövege is  a szó legjobb értelmében vett „darabos” próza, már-már olyan, mintha szobrász faragta volna. Király László egy interjúban azt nyilatkozza: náluk a családban az volt  a szokás, hogy amibe az ember belevágott, azt illett befejezni – a  munka étosza a verseiben is tetten érhető. Karácsony Benő pedig pontosan olyan  huncut volt, mint egyik hőse, Felméri Kázmér.

A két kötet közti különbségekre kitérve a meghívott elmondta: az irodalomban tíz évvel ezelőtt is elég magabiztosnak érezte magát, míg a színházban, filmben és képzőművészetben tapasztalatra volt szüksége. „Bizonyos szerelmekre fel kell készülni” – tért vissza derűsen az előbbi hasonlatához.

Balázs Imre József  szerint a szerző A menyét lábnyomában  többször él stilisztikai, összehasonlító elemzésekkel, itt pedig mintha az ember, az emberi kapna hangsúlyosabb szerepet. Mennyire volt ez tudatos ? – tette fel a kérdést az irodalomtörténész. Demény válasza: nem volt tudatos, ő nem elméleti, jelenségelemző ember, sok mindent nem tud megmagyarázni, így ezt sem tudja megindokolni. Az esszé műfajában nagyon fontos számára a személyesség, a hiteles szubjektivitás.

Szabó Réka színikritikus szerint A lélek trolija mentén mintegy harminc év kolozsvári színháztörténete rajzolódik ki. Demény – mondhatni – a színházban cseperedett fel. Édesanyja és nagymamája sokat jártak a kolozsvári teátrumba, így a szerző már nagyon fiatalon megszerette ezt a világot. Gyakorta várta meg a primadonnákat és bonvivánokat egy-egy operettelőadás után autogramért, és mérhetetlenül boldog volt, ha kapott aláírást Csoma Máriától vagy Koncz Gábortól. „ Az ember egyszercsak elkezd arra figyelni, ami neki nagyon fontos” – tulajdonképpen   így születtek meg a kötet színházi szereplőiről szóló írások. Azért esszét és nem kritikát írt, mert az esszé  rugalmas műfaj, ha sok személyességet viszünk bele, nagyon jó tud lenni.

A lélek trolija olyan jelentős színházi emberekkel foglalkozik behatóan, mint Csiky András, Kézdi Imola, Panek Kati vagy Bíró József. Különleges, nagyon személyes színészi portréinak jó része a Látó felkérésére készült. Demény nem akart száraz, tényszerű dolgokkal előrukkolni, fontos volt számára az is, hogy milyen a színész magánemberként, hogyan kortyolgatja a konyakját beszélgetés közben és hasonlók. Mindegyik beszélgetés nagy élmény volt számára. Az, hogy a saját darabjában szereplő Kézdi Imola és Panek Kati is benne vannak  a kötetben, sorsszerű, a véletlen hozta úgy, hogy ők alakították a Bolero női szereplőit.

Demény e nemrég bemutatott első drámája kapcsán sok értékes színházi tapasztalatra tett szert, ezek birtokában bizonyára bele sem vágott volna a megírásába. Elmondása szerint pokoli élmény volt a próbákon, hogy a színpadon nem úgy mondanak valamit, mint ahogy azt leírta, elképzelte. Viszont szereti az új szellemi kalandokat,  most például névnapi köszöntőket ír a Facebookra, ami rendkívül szórakoztatja. Románul is gyakorta publikál a sajtóban, a saját blogján és kötete is jelent meg e nyelven. Előmozdítója lehet-e a magyar és román társulatok közötti kapcsolatoknak? – kérdezte erre Szabó Réka. A szerző ehhez nem tartja magát eléggé tapasztalt színházi embernek, azt viszont egyre inkább érzi, hogy valamiféle közvetítő szerepet tölt be a két kultúra között. Ennek gyakran meg is issza a levét: a nagy magyarok hazaárulónak tartják,  a nagy románok pedig ugyanvalóst furcsán néznek rá, hogy mit keres közöttük.

Végezetül Balázs Imre József arra volt kíváncsi, mennyit változott tíz év alatt az esszé műfaja. A Látó esszérovatának szerkesztője úgy látja: egyre kevesebben érdeklődnek a műfaj iránt, ösztökélni kell az embereket, hogy írjanak, ezzel szemben versből és prózából mindig van hónapokkal előre kéziratuk. Mindez a műfaj meghatározatlanságával, a műveltség átértékelődésével magyarázható. Aki blogot ír, nem biztos, hogy más megjelenési formát is szeretne. Az esszé szerepe minden bizonnyal megváltozott, ami nem föltétlen baj – összegezett Demény Péter, majd zárásként kisebb részletet olvasott föl a kötetből, és dedikált olvasóinak.

Varga Melinda