Gueth Péter: A megkerülhetetlenről – útirajzok Yogyakartából (9)

Három nap telt el a Naplemente partján és nem történt semmi. Igaz, nem is várták, hogy történjen bármi rendkívüli. Nem ők tehettek róla, hanem az a hajóroncs, amit sehogy se lehetett kikerülni.

Ha az egyik reggeli után, nyakában a Pentaxával fényképezni indult a parton, folyton úgy látta, hogy bármilyen nézőpontot is választana, az a roncs mindenképp belelóg a képbe. Ha meg nem lóg bele, akkor olyan mélységes hiányérzete támad tőle az embernek, hogy egyszerűen képtelen lenyomni az exponáló gombot. Valami lemarad és az egész legfeljebb egy szép képeslapra lenne elég. Nem mintha bármi baj lenne a képeslapokkal, csak most félreértés adódna belőle. 

Hasonlóan volt a másik is. Fel-alá téblábolt a jegyzeteivel, hogy valamilyen formában összegezze a korábbi napok, hetek történéseit. Hogy végre nekiálljon az új elbeszélés vázlatának, amit már nagyon ideje lenne elküldeni a szerkesztőnek. Ennek érdekében elment a központi pavilonhoz, és kért egy kávét, vagy teát, vagy egy üveg arrackot, és ezzel a kávéval, teával vagy arrackkal letelepedett a függőágyba. Rágyújtott, de rögtön azzal a nehézséggel találta magát szemben, hogy bármerre is indítaná a képzeletét, az minduntalan vissza akar kanyarodni, és vissza is kanyarodik ahhoz a félig megdőlt rozsdás roncshoz ott a sekély vízben. És ha az kimarad, ha arról nincsen szó, akkor az egész függőágyas, bambuszkunyhós, cigarettázós henyélés olyan tartalmatlan és sekélyes, hogy már pusztán az említése is ízléstelen. És ebből az ízléstelenségből csak olyan történetek kerekednének, amelyekből hiányzik valami. Mondhatni, a lényeg lenne elhallgatva, és nem úgy, hogy ebből az elhallgatásból az olvasó megsejthetné ezt a lényeget, hanem pont, hogy ezáltal félre lenne vezetve és be lenne csapva.

Könnyen lehet – gondolták mindketten, hogy Alexa is így volt ezzel, amikor itt járt. Hogy nem tudott kitérni, csak ő másképp döntött. Eltüntette a hajóroncs oldalán tátongó rést, szépen kifestette és visszahelyezte a vízre. És ez a visszahelyezés, ez a korrekció a valóságon a lehető legnagyobb árulás. És nem attól az, hogy megváltoztatja a valóságot, mert hát megváltoztatja egy fénykép is, a szövegről nem is beszélve.

Alexa korrekciója attól árulás, hogy azt az egyetlen pontot érinti, amit itt a Naplementén semmilyen körülmények között sem lehet megváltoztatni. És ha valaki mégis megteszi, akkor egy olyan űrt hoz létre, amit csak hazugságokkal lehet kitölteni. Az egyik vonja maga után a másikat, és nem lehet tudni, hogy hol a határ.

Nekem a szomszéd utcai zöld mecset müezzinje ugrik be erről – mondta az egyik, bár az ő helyzete valamelyest eltérő. Arra az emberre gondolok, aki minden kedden és csütörtökön, napi ötször próbálja elénekelni az imádságot, és nem az a gond, hogy nem tud arabul, mert a müezzinek nagy többsége így van ezzel Indonéziában, és csak fonetikusan átírva, szó szerint nem is értve, a legtöbbször imitálva, vagy még jobb, hogy azt mondjuk, improvizálva éneklik az énekelnivalójukat. De az a müezzin minden héten két nap úgy visít bele a mikrofonba, hogy majd szétreped a hangszóró. 

Vagyis azt hiszi, ha ordít, nem lesz hallható, ahogy csúszkál a hangja, mert majd a hangerő megoldja? – kérdezte a másik.

Pontosan, de ezzel még nem jutunk el a Naplementéhez, és Alexa festményéhez. A kulcs nem a hangerőben van, mert az csak következmény. Szerintem a lényeg a túlzott intonáció.

Arra gondolsz, hogy a hamis csúszkálást úgy próbálja elleplezni, hogy a dallam díszítésének tünteti fel? És persze ettől végig bizonytalan marad, és ezért vonít?

Ezért hát. A különbség kettejük között talán az, hogy a müezzin csak hozzákölt az alapdallamhoz, míg Alexa magát a dallamot változtatja meg. Vagyis nem azért festi vissza a roncsot a vízre, mert ezzel szeretne kifejezni valamit, hanem mert nem hiszi el, hogy annak a roncsnak éppen ott, és éppen úgy lenne szerepe. Nem bízik magában és cserébe az, amit megfest, giccses lesz, amiről ő is pontosan érzi, hogy nem stimmel.

És ezért tekeri fel a hangerőt – mondta erre a másik. Vagyis a halászokból titkos beavatottakat és jövendőmondókat csinál, és hozzákölti azt a zagyva beavatós álmot, amiről mesélt. Mintha ez az ezoterikus köd kipótolná a keletkező űrt.

És ha ezt a gondolatot továbbviszed, akkor egy érdekes következtetésre juthatsz el. Ahhoz ugyanis, hogy Alexa, és nyilván még sokan mások azt gondolják, hogy a dolgok mögötti nagybetűs lényeg, ami rejtve van, és amit fel kell tárni, meg kell ismerni, az valami büdös nagy misztérium. És hogy a dolog, amelyet az ember szeme lát, eltakarja ezt a titkot, ezért föltétlenül félre kell tolni, és mögéje kell nézni. Az pedig nem jut eszükbe, hogy pont maga a dolog, itt nevezetesen ez a hajó lenne a titok.

De még mennyire. Itt küszködök és azt látom, ha nincs ez a roncs, ha valahogyan nem kerül bele a szövegbe, akkor az egész, amit írok, lényegtelen és nem érdekel. Ha pedig engem nem érdekel, hogy várhatom el az olvasótól, hogy majd őt fogja? Legföljebb az irigykedését válthatom ki, hogy milyen jó nekem itt a tengerparton, meg.

De vajon tényleg itt van ez a roncs? Vagy olyannyira üres minden, hogy nekem se egy kép, neked se egy mondat. És ezzel a beszélgetéssel csak elleplezzük ezt az ürességet, mert lássuk be, hogy nincs unalmasabb a fehér homokos tengerpartnál. És az egész cirkusz a hajóroncs körül csak arra kell, hogy valahogy eltereljük a figyelmet arról, hogy mi ezt az unalmas ürességet választottuk, és hogy már másodjára is elmenekültünk a világból, ami valahogyan élhetetlenné vált számunkra. Mert mindketten menekültünk, te Budapestről, én máshonnan, és sokáig azt hittük, hogy a yogyakartai reptér fehér vonalánál lesz az a határ, ahol a világ másik vége kezdődik majd. Aztán kiderült, hogy ott sincs más. Igaz, ehhez hónapok kellettek, meg egy jó indok, hogy újra tovább, aztán most úgy tűnik, innen már sehová se lehet. Vagy ha lehet is, nincs értelme.

Vagyis, ha jól értelek, vonjuk le az egyetlen levonható következtetést. Hogy a roncs nem a vízben van, hanem belül, és a világvége elől bárhová mehetünk, akkor se.

Ahogy mondod.

Csak akkor felmerül még egy kérdés. Hogy ez a beszélgetés, amit folytatunk Alexa képéről, a Naplemente partjáról, a hajóroncs megváltoztathatatlanságáról, hogy ez egyáltalán létezik-e? Vagy csak egy újabb kitaláció, egy újabb próbálkozás, hogy eltereljem a figyelmet az ürességről, ami körbevesz. Hogy ne kelljen se magamnak, se másnak bevalljam, hogy eljöttem ide, erre az első látásra édenkertnek tűnő szigetre, naphosszat henyélek, olvasgatok, sétálok, frissen szedett zöldkókusz levét szürcsölgetem, esténként a pavilonban kártyázunk azzal a pár ausztrállal, akiket még erre sodort a szél, és ez megy már napok óta, és pontosan tudom, hogy mindez csak menekülés, egy újabb kimerevített és elnyújtott pillanat, amikor azt hihetem, minden a helyére került, minden a nyugvópontjára jutott. Csak éppen erről a nyugvópontról nem lehet semmi érdemeset mondani.

Ezt te döntöd el. Hogy ez a beszélgetés, vagy úgy én magam egyáltalán nem is létezek és ezt te csak azért találtad ki, hogy valahogy zajt csapj, ne adj' Isten, értelmes zajt a körülötted és benned lévő ürességben.

Van egy ötletem. Nem én fogom. Vonja le más a következtetést, hogy én valóban itt ülök veled, már harmadik napja, orrunk előtt a hajóronccsal, amit sehogy se lehet, vagy ez az egész csak kitaláció. A történet szerint nekünk megadatott, hogy Alexát úgymond leellenőrizzük, hogy utánajárjunk a titkos partnak és a festmény történetének. Mindez itt, velem, szerencsére lehetetlennek tűnik. Még akkor is az, ha küldök pár képet a szöveg mellé, hiszen pálmafás tengerpartot bárhol lehet fotózni. Sőt, azt hiszem, hogy hajóroncsot is. Egyetlen dolog tűnik biztosnak: innen, a Naplemente partjáról ideje indulni. És mivel messzebb már nem lehet, vagy nincs értelme, ezért ez az út mindenképpen visszafelé vezet, az ürességből a világvége felé. De talán még az is jobb, mint ez. Főleg, ha az embert várja ott valaki. Még akkor is, ha pont őmiatta. És ha meg így áll, akkor vagy van roncs, vagy nincs roncs.