A vajdasági Héraklész
Anélkül, hogy elmélyednénk az irodalomtörténet állóvizében, jegyezzük meg: a mai pályakezdő vajdasági magyar írók, költők egy olyan hagyományba „születtek” bele, amely legmostohább pillanataiban komoly traumáknak volt kitéve. Értsd és mondd: óvatos becslések szerint például a kilencvenes években a vajdasági írótársadalom bő fele az emigrációban látta a kiutat, ám mégsem vált le egészen a térség irodalmi gyökereiről, ezáltal megújítva azt. S rámutatva ezzel a vajdasági irodalom – a fogalom hidrához hasonlítása már-már kézenfekvő – hagyományának az egyik legfontosabb jegyére, ami a kezdetektől napjainkig a folytonos megújulásban, az állandó útkeresésben jelölhető ki. E nyúlfarknyi és töredékes történetiséghez adjunk hozzá még egy kis Kormányeltörésbent, azúrkék eget és tengert, meg egy pannóniai Jánost, és meg is érkeztünk a nagybetűs – és a még nagyobb betűvel szedett, a széles (?) magyarországi irodalmi élet körében is ismert – vajdasági magyar irodalmi (azon belül pedig a költészeti) kánonhoz.
E ponton adódik a kérdés: mégis mit tud kezdeni a fentiekkel egy a húszas éveibe épphogy csak belépett vajdasági magyar költő? A válasz: verset ír Lerné mocsarában, és mindent megtesz azért, hogy igazi Héraklészként le tudja csapni a vajdasági magyar irodalom hidrájának az összes fejét – magától értetődően a fentebb vázolt folytonos megújulás gesztusát magáénak mondó alakulástörténet szellemében.
Antalovics Péter túl van az első – és mindenképp a legnehezebb – próbatételen: az idén jelent meg az újvidéki Forum Könyvkiadó gondozásában Örökszoba című verseskötete, amely a kiadó által a fiatal alkotók számára kiírt 2012-es kéziratpályázat díjnyertes munkája. Szerzőnk irodalom szakos hallgató Újvidéken, kötetének fülszövegére hivatkozva időnként előfordul, hogy csak egyes szám harmadik személyben tud írni önmagáról, saját bevallása szerint a lírával és a versírással online versoldalak szerkesztésén keresztül ismerkedett meg. Íme, egy megható szerelem története, a szerelemgyerek pedig hónapok óta az Irodalmi Jelen TOP 10-es listáján tanyázik.
A vajdasági magyar irodalom legfiatalabbjai között épp a most taglalt kötet az egyik legjobb példa a folytonosan és határozottan műfaji kérdéseket boncolgató, magára a versre és a vers miértjére/mikéntjére rákérdező költészetre, a versnek mint létezőnek és szabályainak következetes újraértelmezésére. Természetesen ez erős leegyszerűsítése Antalovics Péter első kötetének, az Örökszobának, ám a részletekre is adó versolvasóknak feltűnhet, hány költemény érint ilyen témát – kezdve a bevezető vers problémafelvetésétől és válaszlehetőségeitől a szonett műfajjelölő cikluscímen át az exit című záróversig, amely szerint a vers egy cinikus valami. Cinikus vagy cifra szolga – nézőpont kérdése. Ami azonban bizonyosnak tűnik: a költő az úr.
Antalovics Péter költészetében kiemelt szerepet tulajdoníthatunk a térbeli jelöléseknek és területi behatárolásoknak, valamint – ahogy például az előbb említett versben – azok elhagyásának, kiiktatásának, a konkrét hely nélküli verstér jelentéstani hozadékainak. Kevés, az olvasó számára beazonosítható helyet, konkrét térábrázolást emel be verseibe, s azok sem túlmagyarázottak, hanem a lírai sejtetésnek hála szabadon értelmezhetők. Mi az az örökszoba, és hol van? Újvidék-e a lassú hullám Újvidéke? (Szerintem közel sem.) Hogyan tudunk találkozni valakivel a tükörben, amelyről tudjuk, hogy hely nélküli hely, vagyis az utópia egyik formája? E kérdésekre nincsenek válaszok, és nem is kellenek – a túlmagyarázások helyére a felfejthetetlen utalás, illetve magának a hely kérdésének a kendőzése kerül: „profán szoba, örökszoba. minden / átlátszó, csak maguk a falak / nem”.
Mindenképp előnyére válik az Örökszoba című munkának az a tény, hogy mentes az erőltetett lírai pózoktól, a kezdő, szárnypróbálgató és/vagy a húszas éveik elején járó költők gümőkórjától: nincs benne szerelemtől csöpögő naplemente, a réten egymás felé futó szerelmesek és idilli tájkép tóval, csónakkal. Épp ellenkezőleg: kötetének olvasói nagyon erős, szuggesztív versnyelvre, a lírai személyesség szövegen átütő, karakán nyelvhasználatára ismerhetnek rá. Jó példa erre a címadó szöveg, amely valószínűleg a legkövetkezetesebben használja ki a csupasz, sallangoktól mentes versbeszéd poétikai jegyeit. A versek csupán vállalható adag terjengősséget tartalmaznak, de ezeknél a szöveghelyeknél az említett fogalmat jótékonyan felülírja az olvasó kíváncsisága, szóra vágyása, szomjas olvasó pedig – ezt mindannyian jól tudjuk – nem fanyalog. Íme egy idézet a személytelen versből: „sokkal kevesebb, aki nem tud elvonatkoztatni. / aki soha nem absztrahál. erőszakosan keres / valami ősit, mintha kés szegeznének a torkához”. Illetve egy hasonló szöveghely a subterranean homesick alien című poémából: „jó, persze ha véletlenül azt mondanám, hogy / egy hónapja nem csúsztattak be az ajtó- / nyíláson egy tál ételt, hazudnék”.
Ami miatt igazán nagyra értékelem Antalovics Péter kötetét, az a befelé forduló lírai én szólamainak finomhangolása. A zárkózottság, a magába fordulás szövegei ezek, a mások személyén átszűrt önismeret textusai. Figyeljük meg az önjellemzések hálózatának csomópontjait: a lírai énre vonatkozó ismeretek nem egy szenvelgő pózba fagyott szobrot állítanak elénk, hanem egy saját sebzettségében is határozott, a csalódottságát is átélő és megértő egyént: „precíz vagyok. precízen üres. / gondolkodóba ejt egy hang. / hang kintről, hang bentről. sétálgatok precíz vonalak mentén”. Akár egy letört, elnyomorított személy is szólhat(na) hozzánk, ám ha így is tekintünk rá, fel kell figyeljünk a személytelen önjellemzés gesztusára: a személyiségkép megrajzolása a külvilág felől halad az én legmélyebb rejtekeibe: „újvidék fényei arcomra égtek, s először / neveztem meg az ismeretlent”. Ez az a dimenzió, amely értékelésem szerint igazán sikerültté és a mai magyar lírát szeretők számára kötelező olvasmánnyá avatja Antalovics Péter költészetét.
Ám van azért néhány tényező, amely nem feltétlenül válik a kötet javára, tapintsunk hát rá – tudatos és következetes képzavarral élve – a vajdasági Héraklész Achilles-sarkára. Az első észrevétel puszta apróság a szó átvitt és konkrét értelmében is: a verseket egészen elképesztően kis betűvel szedték, megnehezítve ezzel a sokat látott, tapasztaltabb szemű olvasók dolgát. Emellett említést kell tenni a néhány – talán az egész kötetben 3-4 ilyen akad – kevéssé kiforrott versről. Az egyik ilyen a kisember című költemény, amely talán nem a legtalálóbb módon játszik rá az ismeretlentől való félelem érzésére, az éji világ borzalmat és rettegést szülő, elképzelt kreatúráira. A címben jelölt figura az irónia veszélyes vizeire téved, s belefullad a vers fölött összecsapó hullámokba, noha érzésem szerint itt nem feltétlenül ez volt az elsődleges szándék. Ez a vers is az álmok, az elképzelt, a valós létezés terétől elrugaszkodó költemény, viszont a kötet szinte összes többi poémájának hasonló gesztusával ellentétben ez az ugrás célt tévesztett.
Antalovics Péter a klasszicizálódás kikövezett útjának elején jár, de nem kell a delphoi jós segítségét kérnünk ahhoz, hogy sikeres jövőt vizionáljunk számára. Egy kérdés marad az utókornak: mindez mikor történik meg. Az eljövendő irodalomtörténetek lapjain fiatal költőnk együtt szerkeszt majd Sziverivel, belerondít az azúrba, esetleg újraszínezi azt, vagy talán az imaginárius Adria partmenti falvaiból és városaiból elindulva a vajdasági zenész gerillákkal elér egészen Gibraltár oszlopaiig.
Antalovics Péter: Örökszoba. Újvidék, Forum, 2014.
Patócs László
