Jelige: AK – Lezáratlan holokauszt

Jelige: AK

Lezáratlan holokauszt

A múlt század magyar történelmének Trianon mellett a legtragikusabb eseménye a 1944. március 19-et követő év volt. Bár a Teleki-politikának négy és fél évre sikerült kitolni az előbb-utóbb elkerülhetetlen hitleri megszállást, a vérkorszak nálunk is bekövetkezett. Az ország lakosságának (a visszatért részeket beleszámítva) félmilliósnál nagyobb tömege szenvedett kínhalált, hazánk területe hadszíntérré vált, fővárosunk romokban hevert, majd elkövetkezett a végső vereség és az új Trianon.

            Nem lehet kétséges, hogy ennek az esztendőnek legfontosabb mozzanata zsidó honfitársainknak kegyetlen deportálása volt, melyben magyarok tízezrei vettek részt. Eleinte holokausztnak csak a német megsemmisítő táborok tevékenységét nevezték. Most már beleszámítják ennek előkészítését is, egészen a deportáló vonatok célhoz érkezéséig. Valamint a még az ország területén végrehajtott tömeggyilkosságokat is, pl. a nyilas banditák által végrehajtott kivégzéseket a Duna-parton. És ne hagyjuk ki az emberirtást a munkaszolgálatosok közt sem.

            A magyar társadalomban máig nem alakult ki egységes megítélés erről a szörnyű nemzetcsonkosításról. A megmaradó zsidóságnál érthetően egy majdnem halálos seb traumája határozta meg az állásfoglalást. Nem zsidó honfitársaink pedig eddig képtelenek voltak feldolgozni a nemzettragédiát, és maguk előtt tisztázni a felelősség kérdését. Bennem is csak lassan formálódott meg néhány alapigazság.

            „A holokauszt a legszörnyűbb esemény, amely az emberiség létezése során valaha történ.” (Pontosan így fogalmazta meg nemrég Kristóf Attila is.)

            Emigrációmból való hazatérésem óta megdöbbenéssel fogadott rejtély volt számomra, hogy veszthették el társadalmunk széles rétegei józan ítélőképességüket – hogyan azonosíthatták a zsidó (és cigány) holokausztot az egyéb magyar emberveszteséggel, a háborúban elesettekkel, a bombázások áldozataival, a hadifoglyok közti halandósággal, stb. Hisz a háborús veszteségeket nem szokták gyilkosság áldozatának tekinteni, nem szólva arról, hogy ezeknek ellentétele a másik oldal vesztesége. (A szovjeteké 20 millió fölött volt.) Persze lehetünk háborúellenesek, de akkor el kellett volna fogadni Hitler uralmát a földön és az azzal járó további népirtásokat, pl. a nem árja segédnépek körében, amilyen a magyar is volt a nácik szemében.

            Tehát: az előbb említett zsidók gyilkosság áldozatai voltak. Méghozzá többségükben nők, gyerekek, öregek. Mielőtt a deportálásokat leállították, kb. 500 ezer vidéki zsidót szállítottak Auschwitzba. Többségüket azonnal elgázosították, egy kis részüket kényszermunkára fogták. De utóbbiak egy tekintélyes része sem érte meg a felszabadulást. Ide kell számítani a Magyarországon maradtak egy részének későbbi lemészárlását is.

            Csak nagyon kevesen voltunk, akik nem kételkedtünk az addig a történelemben soha elő nem forduló milliós arányú szisztematikus tömeggyilkosságban.

            Mindezt megerősítette Braham professzor A holokauszt Magyarországon című előadásában: „Egyetlen európai országban sem érezte magát a zsidóság akkora biztonságban, mint Magyarországon. Bízott az arisztokráciával és a kormányzattal kialakult kapcsolataiban, a zsidótörvényeket átmeneti intézkedéseknek tekintette, amelyek voltaképp védelmét szolgálták.” Braham professzor írja a következőket is: „Általában a keresztyén lakosságnak, akárcsak a zsidó tömegeknek, halvány sejtelmük sem volt a végső megoldás méretéről.”

            Mindebből következik, hogy a deportálók, sőt az áldozatok sem voltak annak tudatában, hogy tömeggyilkosság vár az utóbbiakra. Ennél fogva nem lehettek az auschwitzi gyilkosságban (az előbbiek) bűnrészesek! Persze az otthon meggyilkoltak ügye már más megítélés alá esik.

            A német területeken vagy a megszállt országokban zajló holokauszt így – bár egész Európa ügye – Németország lelkét terheli. Ezt Günther Grass épp Budapesten ismerte nemrég el: „(A holokauszt) önhibánkból fakadó katasztrófa volt, amely Németországot és Európát a barbarizmus korába vetette vissza.”

            Bár az izraeli főügyész kijelentése szerint a megszállás után történtekért csak a németek felelősek, mi sem vonhatjuk ki magunkat a társadalom egy részének felelőssége alól. Ezt a felelősséget vállaltuk is. Már a háború utáni Nagy Ferenc-kormány részéről is, de 1990. július 8-án Antall József miniszterelnök és Göncz Árpád köztársasági elnök részéről is a magyar zsidó mártírok emlékművének felavatásán, végül Horn Gyula miniszterelnök részéről 1995-ben.

            Már a háború kitörése pillanatától zsidók tízezrei (osztrákok, lengyelek, szlovákiaiak, erdélyiek, sőt franciák) menekültek Magyarországra. A német megszállás után pedig megkezdődött a zsidók bújtatása, a katolikus és protestáns egyházi intézmények és civilek részéről. Ezerszámra gyártották a hamis keresztleveleket, bár ez halálbüntetés veszélyével járt. Braham szerint 25 ezer az olyan zsidók száma, akik nem védett házban vagy a pesti gettóban élték túl a vészkorszakot. A vidéki zsidóság internálása és deportálása kb. két rövid hónap alatt zajlott le. Szinte lehetetlen lett volna ennél rövidebb idő alatt egy még épp szervezkedni kezdő ellenállási mozgalomnak szabotázs-akciókat végrehajtani a szállítmányok feltartóztatására. Az amerikai és angol légierők feladata lett volna a vasútvonalak bombázása. (Egy esetben tették meg, mire a szerelvényt Ausztriába irányították, az emberek nagy része életben is maradt.) Tény, hogy a magyar közigazgatást csak nagymértékű leváltásokkal, személycserékkel tudta a Sztójay-féle kvizling-kormány alkalmassá tenni a szörnyű feladatra. A két hónap alatt elkövetett kegyetlenkedésekért természetesen így is felelősséggel tartozunk.

            A Magyar Függetlenségi Mozgalom (MFM), mely a megszállásig a Szent Iványi Domokos által irányított ún. kiugrási irodán keresztül működött, most az illegális ellenállás terére lépett. A Kállay-kormányból maradt Csatay honvédelmi miniszter, akivel az MFM kapcsolatban állt, még a németeket is meggyőzte, hogy legalább 150 ezer ép testű zsidót be kell hívni elszállítsuk előtt, hogy az ipari termelés folytatható legyen. A minisztérium szigorúan bizalmas rendeletben valójában ezeket a munkaszolgálatosokat hadifoglyoknak minősítette, ami sokkal jobb bánásmódot biztosított nekik.

            Magának az MFM-nek az első, döntő hatású akciója az ún. auschwitzi jegyzőkönyvek megszerzése és Horthy kormányzó kezei közé juttatása volt. Ezt Soos Géza, az MFM második emberes szervezte meg.

            A kormányzó menyétől tudjuk, hogy e dokumentumok a tömeggyilkosságról a kormányzóra megrendítő hatást gyakoroltak. Azonnal elhatározta a deportálások leállítását, de meg kellett várnia a június 6-i normandiai partraszállást, ami komoly német erők kivonását vonta maga után. Ekkor tűzte ki, a június 26-án tartandó kormányülésre, a deportálások leállítását. Sokan ezt a külföldi vezetők közbelépésének tulajdonítják. Tévedés. A pápa távirata ugyan előző este érkezett, de Roosevelt, a svéd király és a brit külügyminiszter tiltakozása csak napokkal később.

            Eichmann, Hitler teljhatalmú zsidótlanítási megbízottja és a magyar nyilas vezetők nem nyugodtak bele 250-300 ezer zsidó megmenekülésének tényébe és puccsot készítettek elő valódi és álcsendőrcsapatok bevonásával, hogy rövid idő alatt elhurcolhassák őket.

            Terveikről az MFM értesült és Szent Iványi azonnal megbízottakat küldött Koszorús Ferenc ezredeshez, aki annak a páncélos hadosztálynak a vezetője volt, amelyeket a pilisi erdőkben rejtve tartottak, hogy adott esetben a háborúból való kiugrásunkat fegyveres erővel biztosítsa. Az MFM vezetősége első pillanattól úgy döntött, hogy fontosabb, sőt feltétlen kötelességünk ehelyett a hadosztályt a budapesti zsidóság megmentésére alkalmazni.

            Koszorús maga is készült erre a feladatra. A kormányzóságra sietett és ott Lázár tábornok (MFM-tag) útján felajánlotta, hogy csapataival szembeszáll Eichmannékkal. Horthy ki is adta a parancsot. Miután Koszorús meggyőződött tisztjei és a hadosztály legénységének feltétlen hűségéről, páncélos hadosztályaival a július 5-e és 6-a közti éjjelen felvonult Budán és egy 24 órás ultimátummal kényszerítette Bakyékat a főváros kiürítésére. Eichmann tajtékozott a dühtől, de tehetetlen volt. Nemsokára a kormányzó Eichmannt és törzskarát is kiutasította Magyarországról.

            Az Auschwitzot túlélő Tom Lantos az Egyesült Államok kongresszusának mondta el egy felszólalásában, hogy „Koszorús ezredes példátlan tette az egyedüli ismert tény, hogy egy tengelyhatalom katonai erővel megakadályozta a zsidók elhurcolását. Ez tette lehetővé – folytatta – hogy Raoul Wallenberg mentőküldetése sikerrel járhatott. (És hozzátehetjük: a pápai nunciusé, Lutz svájci főkonzulé, Perlascaé és másoké.)

            A végeredmény: a trianoni Magyarország zsidóságának kb. egynegyede megmaradhatott. A magyar zsidómentő akciónak ezt az eredményét agyonhallgatni, sőt tagadni majdnem olyan vétek, mint a holokauszt tagadása. Ma már cikkek, tanulmányok százai, könyvek tucatjai, sőt dokumentumfilmek is tanúsítják zsidó honfitársaink életének megmentésére végzett tevékenységünket.

            Jó lett volna, ha a Mazsihisz a júl. 4-i nagyszabású tüntetéseket legalább felerészben a budapesti zsidóság megmentésének emlékére fordította volna. Csak a Népszabadság egy eldugott bekezdéséből derül ki, hogy az alkalmat a Koszorús-akció, vagyis a budapesti zsidóság megmentésének évfordulója szolgáltatta.

Csicseri Rónay István és Talpasi Tamás