Jelige: Baja

Életszilánkok

 

Mottó: Csak az igazat!

------------------------------------------------------------

A két asszony félénken lépett be az irodába. Átmeneti kabátjuk viseltes, de tiszta volt, fejkendőjük alatt hajuk ápoltságról tanúskodott. Látszott, szerényen élnek, de gondosan ügyelnek magukra, vigyáznak mindarra, amijük van. Koruk alapján már közel járhattak a hetvenhez.

A tisztviselő hellyel kínálta őket, majd – hogy oldja a két látogató félszegségét - egy kis barátságos mosollyal megkérdezte:

- Miben segíthetek?

- Tetszik tudni, nekünk egy pecsétes papírra lenne szükségünk.

- Igen, milyen papírra?

- Arról, hogy még élünk.

- Életbenléti igazolásra van szükségük életjáradékhoz?

- Igen. Mi elnézést kérünk, de zsidók vagyunk.

A tisztviselőn mintha tüzes korbáccsal vertek volna végig. Ökölbe szorult a keze, a lélegzete elakadt, a szíve majd’ kiugrott a helyéből. Az agyában, mint egy légkalapács, zakatoltak a szavak:

- …elnézést kérünk, elnézést kérünk, elnézést kérünk, zsidók vagyunk….!

Kiugrott az asztal mögül, odaszaladt a szék szélén ülő két asszonyhoz. Lehajolt hozzájuk, átölelte őket, kezébe fogta a kezüket, majd megszólalt:

- Amíg én ülök itt az asztal mögött, önöknek sohasem kell ezért elnézést kérniük!

 

----------------------------------------------------------------------------------------

 

Edit néni rendszerint előre telefonon bejelentkezett, amikor valamilyen hivatalos ügyben el kellett mennie a hivatalba. Mindig pontos volt, udvariasan tartózkodó. Az ügyintézéshez szükséges papírokat mindig magával hozta. Így derült ki, hogy még a harmincas években szabászatot tanult.

Egyszer szóba került, hol vészelte át a vészkorszakot.

- Dolgoztam egy szabóságon.

- ’44-ben? Hol?

- Az Astoriánál, a szemben lévő oldalon a saroktól pár lépésnyire volt egy szabóság, ott dolgoztam. Odajártak a németek is ruhát, kabátot varratni. Eichmann is odajárt, én vettem róla méretet a bundabéléses télikabátjához.

A levegő szinte megfagyott a helyiségben. Edit néni olyan hangsúlytalanul ejtette a szavakat, mintha az mondta volna, hogy meg kell locsolni az ablakpárkányon álló virágot.

- Többen voltunk ott zsidó lányok. Nem bántottak bennünket, néha még csokoládét is hoztak nekünk. Igazából a nyilasoktól féltünk.

- Edit néni, hogy élte túl, hogyhogy nem deportálták?

- Ott a pincében húztuk meg magunkat, miután a németek novemberben – decemberben elmentek. Egyszer berontottak a nyilasok. Végigkérdeztek mindenkit, hogy ki a zsidó.  Mindenki reformátusnak, evangélikusnak, katolikusnak vallotta magát. Csak egy ötéves,  bogárszemű, hullámos hajú, mosolygós kis szépség mondta ki:

- Én zsidó vagyok!

A nyilasnak megremegett a hangja:

- Mi mondtál, mi vagy?

- Zsidó, zsidó vagyok!

- Figyelj, ha most azt mondod, nem vagy zsidó, itt maradhatsz a többiekkel.

- De én zsidó vagyok!

Időtlen szünet következett. Edit néni csak ennyit mondott:

- Őt elvitték. Mi túléltük.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

A nagynénémtől jöttem. Ő a Rumbach utcában, a zsinagógával szemben lakott. Terezinből az utolsó transzporttal jött haza, túlélte, a nagyapámmal, nagyanyámmal és az édesanyámmal együtt.

A Rumbach utcából a Wesselényi utcába befordulva különös csoportosulást vettem észre. A nagy zsinagóga előtti teret deszkapalánk zárta el, középen egy nagy kapu volt, épp nyitva. A kapu mellett az egyik nagy őrző-védő cég emberei álltak, sötét egyenruhában, derékszíjjal. Ahogy elhaladtam a kapu előtt, ösztönösen bepillantottam a palánk mögé. A ’40-es évek elejére jellemző, korhű öltözetben, sárgás színű viharkabátban, szürke átmeneti kabátban, barna puhakalapban emberek álldogáltak a mögöttük felhalmozott régi bőröndök, ládák, dobozok rakásai előtt. Minden ott álldogálónak a kabátján, ruháján ott volt a jelünk. Csak érezni lehet, elmondani nem azt a perzselő gyilkos indulatot, dühöt, ami rám tört. Valamennyi sejtemben a bennem élő történelem, a családom megaláztatása és a saját gyerekkori megaláztatásaim, félelmeim, a „SOHA TÖBBÉ!” indulata tört utat magának. Nem a vagyonőröket láttam, hanem a magyar martalócokat, nyilasokat és társaikat. Talán egy másodperc sem választott el attól, hogy őrjöngve a torkuknak ugorjak. Ez a másodperc mindnyájunkat valamitől megmentett. Filmet forgattak, Giorgio Perlascáról.

Amikor hazaértem, egész éjjel nem aludtam. Tépelődtem a történteken, azon, hogy ki, mi vagyok, azon, hogy honnan bennem ez az erő? Rájöttem: csupán a Shoá egy második generációs áldozata vagyok.

 

-----------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Terezin, 1945 májusa. A tábor felszabadult, a szovjet katonák csoportokban vezetik el a lefegyverzett, immár hadifogoly németeket. A csoportok között itt-ott szélsebesen feltűnik egy törékeny francia lány. A markába szorított üvegcseréppel ejt mély vágást a volt őrök arcán. Még feleszmélni sincs idő, már el is tűnik. A szovjetek csak ímmel-ámmal igyekeznek megfékezni. Megőrült. Megőrült? Ott és akkor nem volt olyan, aki ne értette volna őt meg.

 

-------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Ugyanott, ugyanakkor. A tizenkilenc éves, 150 centi magas, jövendő édesanyám a 35 kilósra fogyott nagyapám mellett áll. A német foglyok csoportja ott halad el előttük. Anyám kilép, odalép egy nála legalább három fejjel magasabb, tagbaszakadt némethez. Ez ijedten néz le anyámra, szemében már ott a félelem. Anyám lekapcsolja a német övét, melyen a „Gott mit Uns!” felirat van. Hirtelen felemeli a csatot és a német orra alá dugja: Gott mit Uns!

 

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

 

Bami néni évente kétszer járt ki a Kozma utcai temetőbe a szülei sírjához. A nemrég felavatott emlékmű mellett egy padon ült, épp az emlékmű feliratát olvasta: „Megölte őket a gyűlölet, őrizze emléküket a szeretet!” A szeretet……- gondolta. „Vajon Árpi hol van? Mi van vele? Szeret még?” Évek óta várta vissza a ’44 nyarán munkaszolgálatra behívott férjét. ’46-ban a lánya azzal állt elő, hogy mindhárman, Bami néni, a lánya és a fia vándoroljanak ki, alijázzanak, hagyjanak mindent maguk mögött és próbáljanak új életet kezdeni ott, ahova tartoznak. A fia kijelentette, az édesanyja nélkül nem megy, Bami néni meg szilárdan kijelentette: a férje nélkül nem megy, továbbra is hazavárja őt.

Bami néni pillantása elkalandozott, fel az emlékmű falaira vésett nevekre. Ekkor látta meg. Ő volt, az ő neve. Árpád. Egy, a Harka és Kópháza között az út menti árokba lőtt áldozatok közül.

Bami néni csak évekkel később tudta meg, hogy gyermekei már ’46-ban megtudták, apjuk nem tér vissza. Eltitkolták a hírt és fájdalmukat is, mert féltek elveszteni édesapjuk után az édesanyjukat is.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

 

A kertkapu nyikordulására mindnyájan megrebbentek. Éjfél felé járt, ilyenkor ritkán jártak az emberek Rákosfalván. Félve néztek ki a vastag függönyök résén. A Szentmihályi úton lakó asztalos, aki gyakran dolgozott a családnak és a hitközség többi tagjának és családjaiknak, állt az ajtó előtt.

- Irén néni! Én vagyok, az asztalos! Beszélnünk kell!

- Tessék, jöjjön be! Mi történt?

- Irén néni! A részeges Laci, aki folyton a Nyilasok körül ólálkodik, az állomás melletti kocsmában arról beszélt, hogy reggelre már válogatni fog a zsidók holmijaiból, mert még az éjszaka elviszik őket! Jöjjenek át hozzánk, maguknak itt már nagyon veszélyes. Nálunk elférnek, majdcsak elmúlik ez is!

Így menekült meg egy katolikus asztalos és családja emberségének köszönhetően a nagyanyám és a nagynéném.

 

---------------------------------------------------------------------------------------------

 

A munkaszolgálatos század túlélői évente találkoztak a Dunapark kávéházban. Eljött, aki élt és itthon maradt: B. Bandi, Arisztid, Jancsi, a fodrász, Ernő és Krumplis, akik mindig összetartottak. Sanyinak, aki még ’56-ban kiment feleségével Brazíliába, mindig küldtek egy meghívót. Sanyi mindig válaszolt, de hazajönni nem tudott. Arisztidnek hiányzott a legjobban, hiszen az internálótáborban, Füleken ’44-ben egy priccsen aludtak, és amíg Sanyi el nem ment, gyakran találkoztak családi körben is.

B. Bandi, akit megnyomorított a füleki vizes pince, ahol a körletük volt, arról beszélt, hogy deformálódott kezeivel, tolókocsiban élve nem tud dolgozni, nincs miből eltartania a családját. Felesége, Babi hasonló ízületi problémái miatt szintén keresőképtelen. Rokkantsági nyugdíjuk még szerénynek sem mondható. Az egyetlen lehetőségük egy kis trafik megnyitása lenne a Thököly úton, de ehhez nincs meg az elinduláshoz szükséges 20.000 forint. (A hatvanas évek végén jártunk ekkor.)

Krumplis felemelte hatalmas kezeit. Becenevét onnan kapta, hogy annak idején egy teli krumpliszsákot, a száját a mutató és a hüvelykujja közé szorítva, kinyújtott karral képes volt felemelni.

- Itt lesztek még egy órát? – kérdezte.

Amikor egy óra múlva visszajött, szó nélkül letett B. Bandi elé két köteg száz forintost, húszezer forintot.

- De Krumplis, hát ez honnan van?

- Én spóroltam abból, amit kerestem a triciklis szállítással.

- Ezt most nekem adod? Mikor adjam meg? Írjunk egy papírt!

- Menj te a csudába a papírral, majd megadod, ha tudod!

Amikor egy év múlva Bandi vissza akarta adni a pénzt, nem fogadta el. Hol vagytok barátaim, apám testvérei?

 

----------------------------------------------------------------------------------------

 

A ’80-as évek elején Arisztid a fiával a temető bejáratánál meglátta a kézmosó melletti padon ülő Krumplist. Krumplisnak nem volt senkije, akinek a sírjához a temetőbe jött volna, az édesanyjával élt egy kis lakásban, a Rózsa utcában. Arisztidet meglepte, miért jár Krumplis a temetőben.

- Mit csinálsz itt? – kérdezte.

- Vettem egy sírhelyet, a mamának meg magamnak.

- Most? Minek?

- Így legalább tudom, hol fekszem majd, nem úgy, mint ’44-ben.