Rambók az Alföldön
Egyik ismerősömnek Rambó a beceneve. Éveken át utaztunk együtt ugyanazon a távolsági buszjáraton, sokat beszélgettük ugyan, de ez soha nem került szóba. Csak akkor derült ki, amikor interneten is ismerősök lettünk. Nem kis meglepetésemre, mert egyáltalán nem illett hozzá. Mint megtudtam, azért Stallone híres karakterének nevét és arcképét használja saját online alteregójaként, mert közeli barátai is így nevezik. Toroczkay András Búcsú Éhestől című kötetének képzeletbeli kisvárosában három Rambó becenevű figura is felbukkan, s ez az ironikus mozzanat tette lehetővé, hogy végre barátkozni kezdtem a szöveggel. Kicsit megkésve, hiszen addigra már kétharmadán átküszködtem magam.
A Magvető Kiadó gondozásában megjelent Búcsú Éhestől Toroczkay András első prózakötete. A szerző az irodalmi életben inkább költőként ismert, első könyve, a 2010-ben kiadott Napfényvesztés is verseket tartalmaz. A most megjelent elbeszélések központi figurája, Éhes Miklós is ismerős lehet többeknek: Toroczkay András ugyanis ezen az álnéven is publikált szövegeket különböző folyóiratokban.
Egy címszereplő, ha a kötet darabjainak többségében felbukkan, természetesen sajátos elvárásokat ébreszt az olvasóban: szeretné lazábban (novellafüzér) vagy szorosabban (regény), de mégiscsak egybefüggő történetként kezelni az olvasottakat. Toroczkay kötetében ráadásul mintha mindig egy folyamatosan zajló párbeszéd közepébe csöppennénk bele: „Miki, mondhatok valamit? Mondd! Biztos, hogy ez így történt? Márminthogy mi?” (Kocsonya Mihály, 183) – olvasható például az elbeszélői kiszólás az eredeti történetmesélésből. Éhest ugyanis elsősorban áttételesen, egy Bandikámnak nevezett barát szemszögéből ismerhetjük meg, ő beszél arról, miket szokott neki mesélni a másik. Teszi ezt némiképp félrefókuszálva, hiszen gyakran úgy tűnik, mintha nem is annyira az olvasónak, mint inkább magának Éhesnek mondaná vissza.
Toroczkay András Éhes figurájával nem titkoltan Kosztolányi Dezső Esti Kornéljának és Krúdy Gyula Szindbádjának nyomdokaiba kíván lépni. Utóbbira jó példa az a felütés, hogy „Éhes Miklós éjjelente rendszerint belesüppedt a múltjába, miután túl volt a második korsóján.” (Sajti, 12.) A cél valószínűleg egy elsősorban impressziókból összerakott karakter lett volna, ahogyan azt a Hajnali cappriccio című írás is mutatja, hosszan sorolva a kora reggeli Budapest villanásnyi életképeit: „Papírdossziék és fornettizacskók zörgése, a paprika megnyílása, a dobozos sör felnyitása, a bőrkabát zajai. Szemeteskocsik sárga szirénája. Csíkszemek, rossz leheletek, háborgó belek.” (229.) Hangulati elemek is erősítik ezt a hatást: „Tejszínű köd mindenen. Záródó hullazsák belseje.” Végül ez okozza ennek a szereplőnek a vesztét, nem válnak élessé a kontúrjai, nem válik plasztikussá – összevetve néhány alkalmi jelleggel felbukkanó figurával –, egyszerűen szétfolyik. Valójában nem válik bizonyossá, mit is takar a Búcsú Éhestől cím, mintha ez is a címszereplő és Bandi barátja – a szerző két alteregója? – belügye lenne. Nekik magától értetődő, ám az összkép összeállításához égetően szükséges információkat egyszerűen elfelejtenek megosztani. Az olvasó pedig ritkán hálás azért, ha úgy érzi, valami fontosból zárták ki olvasás közben.
Nem könnyíti meg a belépést a kötet világába az sem, hogy az egyes elbeszélések önmagukban is eklektikusak, csapongóak, néha a végtelenségig elhúzódnak. Sok a túlírt, elnyújtott párbeszéd, a felesleges fecsegés; legelőször erre talán az Angela és a Weltraum című írásban lehetünk figyelmesek. Természetesen a rövidpróza esetében sem egyetlen és kizárólagosan járható út a tömör, sűrített drámaiságú novella, de Toroczkay elbeszéléseit olvasva könnyen elmélázhatunk azon – és egyes, különösen túlbonyolított pontjain akad is elég időnk erre –, milyen jó dolog egy sallangmentes, egyenes vonalú, feszesen kordában tartott történet. Nem is marad meg igazán a cselekmény az emlékezetünkben, inkább csak annak foszlányai, széttöredezett mozaikkockái.
Ha a kötetet összefüggő szövegként szeretnénk olvasni, a Búcsú Éhestől kezelhető egyfajta így jöttem történetként is. Ehhez meglehetősen jó alapot nyújtanak az olyan motívumok, mint a vidékről Budapestre felkerült egyetemisták, a kollégium, az egykori középiskolai osztálytársak, a tanárok, a helyi bandák, zenekarok, és lehet innen szemlélni a képzeltbeli alföldi város, Kotordpata többi lakosának felemlegetett történetét is. Úgy tűnik, Toroczkay szeretné ezt a helyet kicsit felemelni a realitások talajáról, elkülöníteni a környéktől. Ezt a törekvését már a legelső szövegben (Az Alföld közepe) érezhetjük, ahogyan általánosságban a kotordiak jellemvonásairól beszél, ahhoz hasonlóan, bár messze nem annyira határozott kontúrokat húzva, ahogyan Kálmán Gábor is teszi Nova című kötetében az ő képzeletbeli felvidéki falva és különös lakói esetében. Ez a lebegő városkép Grecsó Krisztián Tánciskola című regényének világához közelít, a történetek pedig többek között Szabó Tibor Benjámin A lányos apák puskája című kötetének írásait idézhetik meg. De azért mindezek mögött felsejlik a jellegzetesen krasznahorkais melankólia is.
A helyi karakterek köré épült történeteknek időnként túl szoros és kényelmetlen abroncs Éhes Miklós központi alakja. Azok a szövegek tűnnek a kötetben a legsikerültebbeknek, amikor könnyedén el tudjuk felejteni, hogy ennek a könyvnek a címe mégiscsak Búcsú Éhestől, és ilyenkor élvezzük a couleur locale legkülönfélébb színvariációit. Mert ha ki tudunk lépni az értelmezési kényszerpályáról, hogy a címszereplőre fókuszáljunk, akkor könnyebben vesszük észre az olyan figurákat, mint a folyton traktorral járó apa, aki mindig megmenteti fia barátját az öngyilkosságtól, miközben „az egész város tudta, hogy szabadidejében, mióta állítása szerint elrabolták az ufók, gabonaköröket készít.” (Dudek és Kristály, 158.) Aztán ott van az úszómester, aki nem tud úszni, vagy az a figura, aki fürdőnadrág helyett tejeszacskót szokott magára húzni, mikor a gyógyfürdőbe megy úszni, máskor meg a mozi mosdójában vécékefével mossa a hónalját. (Angéla és a Weltraum)
Van itt olyan szereplő, aki „[n]em ivott már 1987. november 9. óta. Nem ivott, csak kivételes alkalmakkor, akkor is csak rövidet. Kivételes alkalom pedig valahogy mindennap akadt. Ha nem, talált.” (Világvége a Szürke Lóban, 196.). Máskor pedig szimplán annyi a humorforrás, hogy a kocsmában valaki felkiált: „Addig nem lesz itt rend, míg nem lesznek férfi szinkronúszók is!” (szintén Világvége a Szürke Lóban 201.)
Bár gyakran burleszkfilmszerűnek tűnnek a jelenetek: „A lány a formás testével bizony biciklire pattant, és a sánta lábával eltekert a rendőrkapitányságig. Igaz, nem kellett sokat tekernie, mert a rendőrkapitányság a szomszédban volt.” (Mint a delfinek, 169.),Toroczkay leginkább a nyelvi panelekkel, rögzült szófordulatokkal játszik. Például ahogyan álnaivan odateszi a sablonok mellé a velük időnként eltakarni szándékozott valóságot is, és ezek válnak a szöveg humorának elsődleges forrásává. Vagy már önmagában is groteszk, ahogyan – mint már említettem – a kisvárosban legalább hárman Rambónak szeretik képzelni magukat, megkülönböztetni őket pedig csak úgy lehet, mint a filmsorozat egyes darabjait: Rambó I, Rambó II, Rambó III.
A film, a mozi amúgy is fontos és folyton visszatérő motívum a kötetben. Itt nem annyira a tipikusan túl elnyújtott Matrjoska című írásra gondolok, amelyben egy filmleírást olvashatunk, vagy egy-egy nyilvánvaló utalásra ismert filmekre, hanem többek között a Weltraum nevű mozira, mint a városka fontos helyszínére, illetve a már említett burleszkfilmszerűségre. De ugyancsak figyelemreméltó motívum – még ha egy alföldi kisvároskában már-már szinte kötelező toposz is – az egykoron a városba látogató cirkusz, és az itt letelepedett törpék leszármazottainak története. Mint például a Faszpörgettyűnek gúnyolt Heni nevű nőé. Annak az elbeszélésnek a végén, melyben őt említik (A verekedés), olvasható talán az egyik legszebb gondolat az egész kötetben. Az öngyűlölő nőbe szerelemes egyik Rambó azt mondja: „Egyszer meg fogja látni magában azt a Henit, akit én látok benne […]. És akkor nem fogja senki Faszpörgettyűnek hívni többet.”(110)
A cirkusz és a törpék, a rajtuk kívül a városban élő bizarr figurákkal együtt egyfajta freakshow-jelleget kölcsönöznek a kötetnek (a kortárs magyar irodalomban talán Fehér Béla figurái és az ő történeteik a leginkább ilyenek). Pontosabban két lehetséges irány is körvonalazódik, merre indulhatott volna el ez a kötet. Egyrészt nyilván az Éhes köré épülő szövegek, másrészt pedig ezek a nem csupán burleszk, de gyakorta trashmozi jelleget is öltő kotordpatai történetek. A kettő közül ez utóbbi tűnik életképesebbnek, míg Toroczkay András beleesve a klasszikus elsőkötetes hibába, egyszerre akarta mindkettőt, véleményem szerint kevés sikerrel. Talán jobban járt volna, ha már a kötet legelején búcsút vesz Éhestől.
Toroczkay András: Búcsú Éhestől. Magvető, 2015.
Pethő Anita
