Kell-e nekünk bölcsészettudomány?

A Horkay-esszékötet megjelenésének „apropója” van – a szerző már az előszó első mondatában felhívja a figyelmet: a bölcsészettudományokat ért újabb támadások sarkallták arra, hogy tanulmányaival feleljen a kihívásokra. Anélkül, hogy az aktuális kultúrpolitikai fordulatokat részleteznénk, e támadások lényege a bölcsészettudományok hasznosságát firtató gazdasági elv, melynek következtében számos kisebb bölcsész szak lehetetlenült el vagy szűnt meg az egyetemeken. A probléma persze bonyolultabb annál, hogy egy „csőlátó” hatalmi ténykedés számlájára írjuk, hiszen Horkay is emlékeztet: a diákok egyszerűen elfogyatkoztak sok szakról, így azok megszüntetése csupán válasz egy tendenciára.

A bölcsészettudományok hasznáról (L’Harmattan Kiadó) című, nagyszabású vállalkozás nem egyszerűen csak gyakorlatias érveket sorakoztat fel a társadalomtudományok és az irodalomtudomány mellett. A szerző történelmi, filozófiai és tudománytörténeti nézőpontból elemzi tárgyát, ám olyannyira kitágítva e perspektívát, hogy óhatatlanul az az érzésünk: az űrből próbálunk geográfiai megfigyeléseket tenni. A kötet címét szem előtt tartó olvasó így aztán kénytelen folyamatosan hunyorogva zoomolni, hogy eljusson az esszenciális következtetésekig. Ezzel együtt Horkay kötetének „sem rokona, sem boldog őse” nem lelhető fel a magyar nyelvű irodalomban – nem merészség kijelenteni, hogy még senki nem foglalta össze ily módon a humán tudományok létjogosultságának történeti vonatkozásait és jelenkori funkcióit.

A kötet angol nyelvű tanulmányai a bölcsészettudományok nyelvfüggő sajátosságait illusztrálják, igazít el a szerző – de valószínűbbnek érezzük, hogy egyszerűen beleillettek a kötet koncepciójába, s még nem készült magyar fordításuk. Horkay ezekben a bölcselet azon pilléreit tanulmányozza, amelyek, való igaz, könnyen kívül eshetnek a magyar olvasók látókörén. A tanítványaival Görögországba utazó angol történész, Collingwood meggyőződése volt, hogy csak az események újraélése rekonstruálhatja a múltat, és ez vezet el a jelen, valamint önmagunk ismeretéhez. A collingwoodi iskola paradigmaértékű a kötet számára, hiszen a múltban való „kutakodás” nem öncélú érdeklődés; Arisztotelésztől a skolasztikusokon át Hegelig múlt és jelen integrációja a záloga a szubjektum és a demokratikus társadalom egységének. De hasonlóan fontos pillérként jelöli ki a szerző a kanadai keresztény filozófus, Charles Taylor megfigyeléseit nyelv és kultúra összefüggéseiről, miszerint a nyelv nem csupán külső eszköz, amely segít leírni környezetünket, de egyben alkotóeleme is világunknak, s azon belül önmagunknak.

A kötet magyar nyelvű részében a szerző „belecsap a lecsóba”, hogy profánok legyünk, azaz rámutat a bölcsészettudományokat nemzetgazdasági szempontból haszontalannak bélyegző világnézet problematikus pontjaira. Horkay feltárja az oxfordi képzés töretlen imázsának okait, végigvezet az irodalom, a művészetek és a társadalomtudományok tanulmányozása révén elsajátítható és fejleszthető humán képességeken. A kreativitás, a kritikai gondolkodás, a fantázia, a fogalomalkotás és a társadalmi befolyás olyan hatalmat ad a bölcsészek kezébe, „amely világokat képes mozgatni” – mutat rá a szerző. Már ebben a fejezetben felbukkan a közösség értékeitől elválaszthatatlan kultúrafogalom – Horkay T. S. Eliotot idézi az együttes részvétel jelentőségét alátámasztandó.

A „Humántudományok, kortárs művészet és konzervatív kormányzás” című fejezetben a filozófus aztán részletesen is kibontja, miért nélkülözhetetlen egy magát konzervatív-keresztény értékrend mellett elkötelező kormány politikájában a kultúra és a humán tudományok támogatása. Nyilván felkelti az olvasó kíváncsiságát, hogyan száll szembe az aktuális „trenddel” a magát egyébként mérsékelt keresztény-konzervatív gondolkodóként meghatározó filozófus, akinek módszerét leginkább a kényes objektivitással, az óvatos lavírozással jellemezhetjük. Horkay megmarad a korábbi tanulmányaiból (illetve a Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás című művéből) már ismerős „prudencia”-fogalomnál, vagyis a politikai cselekvés mozgatórugójaként működő „gyakorlati okosság”-nál, mellyel a művészetekhez szükséges sophiát állítja szembe – azaz rendeli mellé, hiszen a fejezet üzenetének lényege, hogy e kettő kéz a kézben jár. A szerző igyekszik tisztán filozófiai és történeti síkon – szellemtörténeti, mondanánk már-már, de Horkay mintha tudatosan nem „kötne vissza” ehhez az iskolához  – vizsgálni konzervativizmus és humán tudományok, művészetek, különösen a modern művészet viszonyát, az általános észrevételeken túl nem foglal állást konkrét kérdésekben. Nem is feladata, hangsúlyozza, így aztán a művészetpolitika puskaporos hordóihoz, mint például a Magyar Művészeti Akadémia, csak annyit fűz hozzá: „…az MMA csak akkor tudja majd teljesíteni alkotmányos kötelezettségét, ha valamilyen módon saját belátásából fölébe tud kerekedni a politikailag motivált »Kulturkampf«-nak.” (Az ebből kicsengő naivitást nyilván maga a szerző is jól hallja.)

Nem igazán meggyőző – tautológia-gyanús – a válasz a fejezet-alcímként feltett kérdésre: „Miért fontos a humán tudományos képzés egy demokráciában?” A szerző szerint: „…a demokratikus politikai kultúra újratermelésének (…) legbiztosabb indirekt módja az európai kulturális hagyomány életben tartása, a közös tárgyi és szellemi örökség megőrzése… (…) Hiszen a kortárs alkotmányos demokrácia ennek az antik-keresztény felvilágosult humanizmusnak a műve, ennyiben fenntartásának e kultúra fennmaradása is szükségszerű feltétele.”

Vagyis nem a kötet túlságosan „távolról indított” filozófiai-bölcseleti fejtegetései csigázzák fel elsősorban az érdeklődést, sokkal inkább például az Ottlik Géza írását taglaló szövegrész, amely felidézi az író és az Esti Kis Újság szerkesztőjének párbeszédét. Ebben Ottlik briliáns módon szól vissza az ő antifasiszta érdemeit ostobán (és náci szóhasználattal) ajnározó kollégának.  „A nácizmus ellen nem politikai kifogásaim vannak, hanem – és én is felemeltem a hangom –: Egy: esztétikai, mert ocsmány. Kettő: ami ettől elválaszthatatlan: erkölcsi-etikai. Három: egyszerűen rendőri: a förtelmes bűncselekményei civilizációnk jogrendjébe ütköznek legalább kétezer éve.” Horkay az esztétikum parancsának abszolútumát a morális ítélet előfeltételévé teszi, így mutatva rá az irodalom(kritika) mindenkori politikai hasznára. Valahol itt kellene lennie a kötet magvának, s arra fókuszálni, ami innen következik. Címében is telitalálat például a „Társutasok, árulók” fejezet, amely azt boncolgatja (sajnos túlságosan is röviden), mennyire nem garancia a kifinomult esztétikai érzékenység arra, hogy a művész nem válik a zsarnokot kiszolgáló udvari muzsikussá – lásd a példákat Platóntól Voltaire-en át Lukács Györgyig. (És itt akkor elmélkedhetnénk az állami díjakat át – nem – vevő művészek dilemmáiról, vagy az elosztási rendszerek igazságosságáról.) 

Nem kevésbé izgalmas felvetés a szép és a jó modernkori eltávolodása, konzervativizmus és modern művészet vitája az esztétikum morális számon kérhetőségéről; illetve ezt továbbgondolva: miként használható intézményesített (politikai) nevelésre a szépség megértése, felismerése. Itt kaphat szerepet az európai vagy egyetemes hagyományokba ágyazott nemzeti tradíció – érdemes e ponton visszalapozni a „History in the Constitution and the Historical Constitution” című fejezethez, ahol Kölcsey Himnuszának sajátos vonását emeli ki Horkay: a költő a magyarság kiválasztottságának toposzával az ősi, biblikus hagyomány szerves folytatását teremti meg.

Szerteágazó esszékötet a Horkay Hörcher Ferencé, de számos rokonszenves vonása – tárgyilagosság és távolságtartás, tetemes műveltséganyag felvonultatása, az egyetemes filozófia itthon kevéssé olvasott kincseinek felszínre hozása – ellenére diffúzus benyomást kelt. Az olyan hatalmas témák, mint „Magyarország: traumatizált közösség”, a múzeumok válsága, nyelv és kultúra egymásrautaltsága inkább csak illusztrációként jelennek meg e nagyívű szövegfolyamban, holott ezek mindegyike több kötetre való kérdést generál (csak említés szintjén: György Péter: Az eltörölt hely – a Múzeum; Polányi Mihály: Meaning; Gyáni Gábor: Emlékezés, emlékezet és a történelem elbeszélése.)

Érdemes kiemelni, hogy Horkay változatlanul nem használja a posztmodernista bikkfanyelvet, ugyanakkor az érthetőségre való törekvés sokszor mégsem visz közelebb a megértéshez. A valódi válaszok nélkül lecsengő magyarázatok közben gyakran veszünk bele a filozófiatörténet vagy a hivatkozott szerzők szövevényébe, olykor pedig a fogalmak aprólékos boncolgatása kerekedik felül magán a tematikán (például az elvek és eszmék közötti különbség taglalása a bölcsészettudomány társadalmi felelősségvállalásának szempontjából). Bár nem fogalmaznánk úgy, mint az „álproblémák, mélységes banalitások és frázisok végtelen óceánját” emlegető Salamon János a Horkay korábbi politikafilozófiai kötetét bíráló kritikájában (Magyar Narancs, 2008/47.), az álproblémákból mintha mégis sok minden tovább gyűrűzött volna jelen kötetbe is.

Hogy a gyakorló politikusokat meggyőzik-e e rendkívül mélyenszántó írások, afelől vannak kétségeink. Minthogy többnyire nem olvasnak esszégyűjteményeket. Horkay kötete a diszciplína művelőinek szól, egyetemi kollégáknak, kutatóknak, irodalmároknak, tudósoknak, akik viszont hálásak lehetnek, hogy elkészült a szakma ilyen nagyszabású védőbeszéde. Horkay Hörcher Ferenc ugyanis a gondolkodó ember közös platformját teremti meg esszéiben, azzal a meggyőződéssel, hogy „a kifinomult ízlésen alapuló ítélőerő az ént a megfelelő ítélet meghozatalára, majd végrehajtására is” rávezeti. Mi mást tehetnénk: bízzunk benne!

Laik Eszter

Kapcsolód anyag: Ne lakj együtt bölcsésszel, mert megbukhatsz