Ágyba vihető verseskötet

A JAK-füzetek nem azért készülnek, hogy ágyba bújjunk velük – jelentette ki a sorozat egyik szerkesztője egy közösségi oldalon zajló vitában. A József Attila Kör főként fiatal írók, költők pályakezdését segíti kéziratuk megjelentetésével és népszerűsítésével, de láthatóan nem célja a szélesebb olvasóközönség megszólítása. Ennek ellenére olyan könyvekre bukkanhatunk egy majdani kilós vásáron (erről szóló cikkünket l. itt), amelyek a vécén, a metrón töltött tízpercek mellett esti olvasmánynak is alkalmasak. Ebbe a csoportba tartozik Pallag Zoltán Noir című verseskötete, amelynek kezdő írása éppen a fent említett holt idővel foglalkozik, amikor a számítógépen betölt a rendszer vagy éppen két vonatállomás között zötyögünk fél doboz sörrel.

Pallag írásai elmélyült olvasást kívánnak, de nincs szükség hozzájuk bölcsészdiplomára. Elvégre a felnőtt olvasók többségének volt már feldolgozhatatlannak tűnő szakítása, depresszióba hajló szürke napja vagy éppen csocsózással töltött emlékezetes kocsmázós estéje. Ha nem lett volna, Pallagtól nyugodtan kölcsönveheti, vagy átértékelheti a sajátjait. Mert a kötet tulajdonképpen arra tanít, hogy akkor is jó élni, amikor rossz.

Pallag versei úgy ragadnak meg egy-egy pillanatot, hogy fényképszerűségükkel akár a sajtófotó pályázat művészi kategóriájában is indulhatnának. Egyszer egy zsíros hajú kalauznővel találkozunk (l. a Szegény Zoli című verset), akit a békávé érzékeny utasa rávetít a kedves alakjára. Máskor egy disznóvágáson találjuk magunkat (Nostalgia), ahová a gyerekkoron kívül beszabadul Kádár János emléke is. De még a sznobizmust is szimpatikusan súrolja az Annyi minden vagy a Három vers, amely a JAK-kötettel először ágyba bújó olvasónak is könnyedén megmutatja, miért válhat fontossá a líra a hétköznapokban. Például máshogy sétálunk miatta egy-egy utcán, átszellemültebben böngészünk a Google Earth-ön, vagy időben elhozzuk a könyveinket, ha kiteszik a szűrünket.

Pallag Zoltán életet csihol a szenvedésből, éppen abban az időszakban, amikor nagy divatja van a lírai önsajnálatnak. A téli, látszólag értelem és konkrétan ürülék nélküli kutyaséta jelentős lírai pillanattá válik (Levittem a kutyát), ahogy a költő egykori női is elférnek egyetlen oldalon (A nők). Az utóbbi írás olyan alaphangulatot kölcsönöz a kötetnek, amelynek humora felülírja a sorok közé préselt melankóliát, és vissza-visszatér a rendkívül erős kezdésű, de a végére kifulladó Noir-ban. A kimerülésnek az lehet a legfőbb oka, hogy a versek nem tudnak és nem is szeretnének elszakadni a szerelmi csalódásoktól. De még ezt a szerencsétlen helyzetet is képes megmenteni a kötetet záró írás, amely egy gyóntatófülkében elhangzó monológot idéz meg. „[E]lőfordul olykor, hogy az ismétlés bűnébe esek” – mondja a feloldozásra váró hang. Mi, olvasók pedig megbocsátunk, hiszen a vékony kötetbe sikerült belecsempészni legalább tíz olyan verset, amelyek az emlékezés, a szerelmi csalódások, az irodalmi kalandok unalomig ismételt témái ellenére is képesek arra, hogy ébren tartsanak, érzelmileg és szellemileg felizgassanak.

A kötet kiváló darabjai, amelyekre érdemes rákeresni az Interneten vagy akár a könyvben is: A nők, Szegény Zoli, Levittem a kutyát, Nostalgia, Duna, Az intercisai jósdában, Annyi minden, Fehér penész, Noir és a Három vers. Példaként álljon itt a Duna egyik részlete, amellyel a kötet hatása alá került, a szerzőt távolról sem ismerő recenzens azt kívánja bizonyítani, hogyan játszik egymásba a személyesség és a történelem, a melankólia és az irónia:

Éppen itt, ahol most lakom, a parttól ötszáz méterre,
a hatvanas években itt ásták ki az archeológusok
az avarok első házait, vagyis azóta, és innen
ismeri a tudomány egy másik oldaláról
ezt a nomád népet, kik senkinek sem kegyelmeztek,
így a gepidáknak sem, ezért a gepidák éppúgy „eltűntek,
mint az avarok, kiknek sem nemzetségük, sem ivadékuk nincsen”,
ahogy a krónikás feljegyezte, én pedig most a várost jegyzem fel
itt, amely ugyanúgy el fog tűnni, ahogy az avarok házai,
vagy ahogy a szír íjászok tűntek el Intercisából,
ahogy Intercisa maga is eltűnt, éppúgy,
ahogy egyszer majd én fogok – az eltűnt város krónikása –,
Dunaújvárosból, az egykori Intercisából,
ebből a negyedik emeleti ablakból, ahonnan
ha kissé balra elnézek, az esőben zöld mezőt látok
a Duna, vagyis a világ másik oldalán: a Barbaricumot.
Nemzetségem onnan származik az erdőkön túlról,
ahonnan az avarok, ahonnan a cement és a tégla
ehhez a lakáshoz, amit talán éppolyan sztálinvárosi nők
építettek, teljesítve 210%-ot, mint aki mögöttem ül
az ágyon, forgat egy Czóbel-albumot, míg én az ablakból
nézem az ázott zöld mezőt ezek között a háztömbök között
itt Intercisában, Sztálinvárosban, Dunaújvárosban
ebben a záporban, a betonszürke ég alatt.

Pallag versei rendkívül közvetlenek az olvasóval, néha úgy tűnik, mintha a mellettünk lévő karosszékből beszélne hozzánk valaki. A Noir legtöbb darabjának jól áll az élőbeszédszerűség, néha úgy érezhetjük, mintha Simon Márton első kötetébe (Dalok a magasföldszintről) tévedtünk volna, amikor a ma népszerű slammernek még volt ideje a lírára. A teljesség kedvéért idecibálhatnánk Petrit, aki egyébként megjelenik a Trabantos Petriben, de inkább maradjunk a slamnél. Hiszen a Sötét slam pontosan azzal szemtelenkedik, hogy az olvasó már emelje pontozó tábláját a kilenc és féllel, és juttassa tovább Szegény Zolit a következő körbe. Ez a szemtelenség jellemző az egész kötetre. Hiszen Pallag pont annyira petris, simonmarcis és slames, mint amennyire klasszikusan rímelő és formakövető. Témáit tekintve egységes, de mindenki kedvére válogathat a svédasztalról: szabadverset, rímeset, rövid mondatosat, versszakokra tagoltat, folyóként áradót, slamszerűt vagy prózait. Ez a változatosság pedig pihentető, és azt sugallja, mintha egy olyan emberrel találkoznánk a ruhaüzletben, aki minden darabot felpróbál, és az összes jól áll neki. Kicsit irigyeljük ezért, de erősebb érzés ennél, hogy szeretnénk a barátunknak tudni, például a Nostalgia című versért:

(1)

ezzel a két szememmel látom ahogy

az ablakon keresztül nézem ahogy

december van és elengedik a kutyát

a disznóölésben ahogy a vérfoltos hóban

szimatol Cézár szalad az udvaron ahogy

sírok mert a disznót valahogy elneveztem

az ősszel nem emlékezem hogyan

ilyenkor hajnal van kávéillat van és hírek

a rádióban bemondják hogy az MSZMP KB

főtitkára valahol megnézett egy gyárat

az ablakon jégvirágok nyílnak azon túl egy udvar

abban az udvarban hideg van vér és december

egy gázpalack két lavór a megfagyott járda

rokonok a félhomályban – a beleket mossák

(2)

szóval a disznót levágták persze sírtam nagyon

(és Kádár is meghalt egy szép napon)

olykor állok a széken nézem az udvart kék

overallban mert magammal hoztam

a konyhaablakot ha előjön valaki

onnan

azon kopoghat

A Noir cím illik a kötet hangulatához, de semmiképpen sem érdemes beleerőltetnünk a film noir és az ilyen típusú detektívregények műfaját értelmezésünkbe, ahol a végzet asszonya kísérti a saját múltjában nyomozó magányos férfit. A noir csak nyomokban, motívumokban van jelen: a színvilágot uraló feketében, fehérben és szürkében, a kávéban, a hóban, a ködben és a füstben. Ilyen fekete-fehér árnyalatban nézzük Pallag Zoli életnek hitt verseit, miközben talán az ágyban fekszünk, és leküzdjük azt az ébrenlét és álom közti holtidőt, amelynek kitöltésére mindenképpen alkalmas a Noir.

Pallag Zoltán: Noir. JAK – Prae.hu, 2014.

Boldog Zoltán