Megírta halott apja leveleit

Egyszer halott apja bőrébe bújik a költő, máskor a társas magánnyal és a házasságban fellobbanó szerelemmel foglalkozik. De találhatunk 21. századi hűségmítoszt és a kórházi kiszolgáltatottságot bemutató verset is a Méhes György-debütdíjas Dimény H. Árpád Apatológia című kötetében.

A három ciklusra tagolódó vékonyka kötetet az emlékezés, az idő motívuma fűzi össze, ez határozza meg a költemények alaphangulatát. Fontos kiemelni, hogy Dimény nem bújik különböző alteregók mögé, mellőzi az erdélyi első kötetesek (főként az Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy berkeiben kibontakozó alkotók) zömére jellemző szereplírát, alanyi költészetet művel. Versei a személyesség ereje miatt válhatnak az olvasó számára hitelessé.

Dimény kötete tudatosan építkezik, a könnyedebb témáktól fokozatosan vezeti az olvasót a tragikus kimenetelű versekig. A Résztvevő megfigyelés című első ciklus a szerelemmel, a boldogságkereséssel, a testiséggel, míg a könyv legterjedelmesebb része, az Apatológia a gyerekkorral, a betegséggel, az édesapa halálával folgalkozik. Az Apám levelei című rész pedig egy családtörténetet tár az olvasó elé – rendhagyó megközelítésben.

A Résztvevő megfigyelésben a lírai alany csendes, elmélázó szemlélője a szerelemnek, eltöpreng saját érzelmi élete fölött, fontolóra veszi, milyen az, amikor „örömben vergődünk”, amikor „hám kerül a szívre”. Arra keresi a választ, vajon a költészet számára csak a vívódás, a rémület az ihletforrás, vagy pedig a boldogság állapotát is lehet ennek tekinteni.

A ciklus egyik legsikerültebb darabja az életjelek, amely a kötet nyitóverse és ajánlás is egyben. Utóbbi főleg azok figyelmét hívja fel a kötetre, akik egyaránt ismerik a boldogság és boldogtalanság állapotát, tudják, milyen, amikor a szív  ütemet vált, s hogy az érzelmi válságban minden félelem, rémület az élet jelévé válhat. A költő a kalandvágy szép asszonyát is megszólítja versében, de a ciklus többi darabja egy konkrét múzsához beszél, általános érvénnyel, így bárki könnyedén „beköltözhet” a lírai én és múzsája helyébe.

A „házi boldogság”, egymás újrafelfedezése a házasságban, a monotónia leküzdése ismerős érzések lehetnek sok olvasónak. Bár ezek a versek tele vannak szenvedéllyel, néhol az elhidegülés, a társas magány is előbukkan a sorokból. Az elhidegülés hatásosan írja körül ezt a helyzetet:

„buzgó test-forróság, szeretkezni kéne,

de nem magam látom dermesztő szemébe’.

inkább beköltözöm egy mesés nyárba,

ez házi boldogságom gyengéd hazugsága”.

A résztvevő megfigyelésben mindez még nagyobb hangsúlyt kap, a vasárnapok krónikus melankóliája a Szomorú vasárnap című dalra emlékeztet. Amilyen búskomor a dallam, olyan szomorkás hangulatú a vers is. Az asszony elmossa a „szókészletek szennyezetét”, a civakodásokat, amelyek minden tartós együttélés, házasság kellemetlen velejárói.  Végül „újrabútrozzák” a kapcsolatot, a következő versben már minden másképp lesz, megoszlik a gyermeknevelés felelőssége, új utat talál magának a szenvedély.

A kötet másik meghatározó verse az andromaké búcsúja, amelynek mitológiai szereplője egy női archetípust formál meg. Ez a megoldás kissé kilóg a kötetből. A vers különlegessége, ahogy újragondolja a mitológiai személy szimbolikáját, tulajdonképpen egy 21. századi hűségmítoszt tár elénk, egy modern Andromakét, aki háztartási gépet használ, telefonál és kávét főz, gyerekeket nevel, miközben az apollói fényt a neon szolgáltatja; ugyanakkor a kalandvágy szép asszonya is, és az est leszálltakor szenvedélyes szerető válik belőle:

„A neonról apollói  fény csorog lecsupaszított

alfelére, a feleség nyakának körvonalára. Inni

egymásból, korallszínű árvácskájából,

szent dolog. Párás bőség, szuszogó

domborulatok. Áll, mint Szkaiai-kapu

előtt, csókolja lágy húsát a világmindenségbe”.

Az Apatológia ciklus szövegeit nevezhetjük apaverseknek is, ezekben a költő a gyerekkorára és édesapjára emlékszik vissza. Az emlékek olyanok, mintha egy régi fekete-fehér fényképalbumot lapoznánk, onnan sejlik föl a székely kisváros hangulata, a rendszerváltás előtti lepusztult lakótelep, a kazánház, a focipálya, a gyár, a lépcsőház és az ott élő emberek, a tanító, a patikus, majd a zöldes-khaki színbe öltözött apa katonafotója, a Kanadába költözött egykori szerető, akire anyja helyett is haragszik a gyerek, az éjszakázó apa, aki szendvicse mellé mindig egy könyvet is visz magával a munkahelyére, a betegséggel, majd a halállal küzdő édesapa, aki már-már hasonlít a Jóistenhez.

A lépcsőházajtó olvasása során az az érzésünk támadhat, mintha a költő az időt kottaként használná, a lírai képeket olyan pontossággal, tudatosan fűzi fel rá, akár zeneművet komponálna:

„bolydult fény vagyok

anyám csapzott haján

anyám nyakán fodrozódó

hűvösség vagyok

anyám levegőtől cserbenhagyott

hangja vagyok

anyám félárnyékba veszteglő suhintása

vagyok”

A nosztalgikus hangulat apró lépésenként válik egyre komorabbá, a költő a hiába című versben beszél először apja betegségről. Ezt az idegen várossal, az elhidegüléssel hozza kapcsolatba. A címadó darabban, az apatológiában a személyesség határait átlépve kitér az egészségügyben gyakori hálapénzre, az ahhoz kapcsolódó prodecúrára és a hitre, hogy a paraszolvencia után jobb sorsa lesz a betegnek. „Csak érmét fogad el az öntörvényű lény” – írja kétségbeesett dühvel, majd ugyanilyen kétségbeséssel követeli a megváltást is, a csodát, amely javíthatna az áldatlan helyzeten.

Az alig van balladai hangulata már arról mesél, hogy miként fogynak el a napok, a hónapok, az idő egyre zsugorodik, a végzetes pillanat egyre közelebb van. Végül az ocsú daniban elkeseredésében  a nagyapát teszi felelőssé mindenért, őt okolja apja betegsége miatt. De tágabb értelemzésben az ocsú dani lehet a halál metaforája is, aki most az édesapát követeli. A nagypénteki mise, egy ház, szimfónia terapeutikus jellegű alkotások, a megszólaló versben gyászol, elbúcsúzik, belenyugszik a fájadalmas életeseménybe:

„Nincs itt az apa, de mégis itt van a versében él,

az ég szembogár picinyke része, mi kékül.

tölcsér lett a teste

feledést csepegtet az alanti világba.”

Az ősz a nyárban a ciklus legerősebb darabjaként mintegy mesébe oltva egy pici gyereknek magyarázza el, hová ment el a szeretett családtag:

 „hatvanhárom éves fejjel őszölni ment

oda ahol egymásra borulnak a fák a fákkal

hol homok a mésszel és hűs cement

hol eggyé válnak a fiúk apákkal nagyapákkal”

A tizenhárom levél meghatározó motívuma ugyancsak az emlékezés és az idő. A költő apja bőrébe bújva meséli el a megismerkedéstől a házasságig tartó történetet, fontos rokoni, baráti kapcsolatokat is érintve. A költői nyelv ebben a ciklusban a legegységesebb, formailag a versszakokká tördelt szerelmes levelekhez állnak közel az alkotások. A lírai én a természetesség erejével szólal meg, annyira magával ragadóan, hogy már-már bánjuk: a kötet többi darabját nem ez a hang határozza. A  XII. és a XIII. levél a szerelem időtlenségét kívánja hansúlyozni, hogy a halálig, a végső búcsú pillanatáig érdemes valakit szeretni. Néhol egy-egy patetikusabb kép gyengíti az egyébként egyedi, nagyon szép, az emberi élőbeszédhez közelálló nyelvezetet használó szerelmes leveleket.

Összességében megállapítható, hogy Dimény H. Árpád első kötete több mint figyelemre méltó debütkötet. Újszerűsége, formai megoldásai, tematikája magával ragadja az olvasót, utat mutat az emlékezéshez, a múlthoz való visszatérséhez, ugyanakkor segíthet saját traumáink feldolgozásában is.  

Dimény H. Árpád: Apatológia. Kolozsvár, Sétatér Könyvek, 2014.

Varga Melinda