A Saint-Germain-kód

„Ha olvasna magyarul, Dan Brown is megnyalná mind a tíz ujját a Homéroszi kapocs ínyenc csemegéje után.” – Csorba Zoltán regényéről Fekete J. József írt.

Csorba Zoltán első regényének (Homéroszi kapocs) barokkos alcíme kétségkívül olvasócsalogató: „Izgalmas, szerelmi szálakkal és misztikus fonalakkal átszőtt kalandregény, melynek történetét a szerzőnek a talányos múltú Saint-Germain gróf sugallta egy rózsás ujjú hajnalon”. Színesen váltakoznak benne az összezárt emberek történetei a szabad mozgás során szerzett tapasztalatokkal, az európai helyszínek, köztük francia- és németországi városok. Budapest és a Vajdaság településvilága indiai és afrikai történetekkel gazdagodik, az elbeszélés azonos érdeklődéssel fordul az antikvitás és a XXI. század felé. Van benne kaland, szerelem, enciklopédikus ismeretek keverednek a krimivel, és itt van az az ember, aki egyik kortársa szerint „mindent tud és soha nem hal meg”, Saint-Germain gróf is. Méghozzá nem csupán ihletőként, hanem szereplőként, aki napjainkban is űzi alkimista praktikáit, a maga készítette elixíren kívül egyéb ételt-italt nem fogyaszt, hamis és valós arany előállítására egyaránt képes, ráadásul nagyon szívesen oszt meg történeteket társaival a több ezer évre kiterjedő emlékezetéből.

A gróf alakja már eleve misztikussá teszi a regényt. Ugyanis ő a XVIII. század egyik legismertebb kalandora és diplomatája volt, elkötelezett a művészetek irányában, festett, verseket írt, zenét szerzett, jártas volt a természettudományokban, az orvoslásban, a gyógyszerészetben, valamint elméleti és gyakorlati szinten bírta az alkímia tudományát. Csupán (egyik?) halálának dátuma (1784) ismeretes, származását maga és kortársai is különböző legendákkal övezték, az egyik szerint magyar vér csörgedezhetett ereiben, egyszer ugyanis II. Rákóczi Ferenc fiaként született újjá – hajlama volt a reinkarnációra. Mindez viszont vendégszál a regényben. Miként a látszólag egy egzotikus országba vezető fonal is az: a regényben szereplő Brazília ugyanis egy vajdasági település, ahol a földbirtokos zsebkendőnyi parcellákat adományozott szolgáinak 1924-ben, hogy megtartsa a kivándorlásra készülő munkaerőt. A parasztok ekkor nevezték el a települést Brazíliának, mondván, ha már nem juthatnak el külhonba, legalább képzeletükben legyenek ott.

Csorba Zoltánt eddig újságíróként és szerkesztőként ismerhettük. Íráskészsége vitathatatlan, ez azonban még nem elegendő a jó epikához. Regénye viszont a szerző íráskészsége mellett bizonyítja stílus- és arányérzékét, gördülékeny történetvezetését, előre és visszautaló technikáját, mozaikképző tehetségét, csiszolt történetalakítását, a kíváncsiság feszültségét fönntartó történetmondását, pallérozott nyelvét, a hétköznapi és a misztikus egymásba fűzésének adottságát, a történések és a fölhalmozott ismeretanyag párhuzamos futtatását, prózában kamatoztatott (zenei) kompozíciós ismereteit.

A Homéroszi kapocs nem előzmény nélküli a vajdasági szerzők munkái között. Újabban Samu János Vilmos például a sumer, a skandináv és a japán mitológiai világ szereplőit vonta be elbeszéléseibe, a Nettita K. Froese néven publikáló szerző pedig a bölcsességek értelmét kutató asztali beszélgetéseiben a világ különböző tájait megidéző fiktív helyeket és tárgyakat hívta segítségül a történetháló összecsomózására. Valami hasonlót tesz a szerző is hősei beszéltetése során. Már a szövegben megemlített mesterségek is elgondolkodtatók és figyelemkeltők: vámírnok, lőporgyáros, léggömbgyáros, kátránykereskedő. Aztán a rengeteg ismeretlen fogalom, idegen nyelvű, leginkább latin és francia idézet, amelyek a főszövegben eredeti nyelven, a lábjegyzetben pedig fordításban szerepelnek. Ez utóbbiak megtörik a sodró epika lendületét, nélkülük viszont sima krimivé laposodna a mű. Annak bizonyára nem lesz ínyére a regény, aki könnyedén szeretne átszáguldani a szövegen.

A történet ugyanis nem különösebben érdekfeszítő módon indul, a megfontolt elbeszélő mozaikot rak ki az olvasó előtt: elszór apró, egymáshoz látszólag nem kapcsolódó epizódokat, majd belecsippent a homéroszi szálba, teljesen új, odüsszeuszi vizekre evez, merít onnét is. Az olvasó kezdetben kapkodja a fejét, nem lát összefüggést az epizódok közt, ráadásul némelyik (római számmal jelzett) nekifutás önmagában talán nem is érdekli, semmitmondó számára. Türelmetlenebb olvasó a második-harmadik közbevetésnél már vágná a könyvet a sarokba, de a Homéroszi kapocs olyanoknak íródott, akik az elsőtől az utolsó betűig elolvassák a műveket. S az jár jól, aki türelmes.

Az egymástól idegen epizódok olvasás közben bogáncsként egymásba kapaszkodnak, és mintha valaki tenyerében forgatná a kampós nyúlványokkal teli terméseket, úgy változtatják helyüket a történetszálak az epikai játszótéren. Így kerül egymás mellé kikötés nélküli, évtizedes hajóút, vajdasági lakodalom, angol arisztokrata, magyar modell, francia festő, német műkereskedő, indiai matróz és még számos történet. Mindezek és a többi szereplő útjai lassacskán keresztezik egymást a misztikus, kalandos krimiben. Vannak itt titokzatos festmények, különös rokoni szálak, elrontott esküvők, furcsa kapcsolatok, a napfény hatására elillanó aranyrudak, kincseket rejtő kripták, minden, ami egy jó kis kalandtörténet sava-borsa.  Ha olvasna magyarul, Dan Brown is megnyalná mind a tíz ujját a Homéroszi kapocs ínyenc csemegéje után. Azért éppen ő, mert Csorba Zoltán lomhán induló, majd egyre dinamikusabb, feszesebb és sodró lendületre váltó regénytörténete az ő műveihez hasonlóan gazdag műveltségi anyagot mozgat, minduntalan emlékeztet a művészet, a tudomány nélkülözhetetlen közegére, mint az ember természetes lételemére. A könyv mesteri munka, remek olvasmány.

Csorba Zoltán: Homéroszi kapocs. Tamás István illusztrációival. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 312 oldal, 2250 Ft

FEKETE J. József