Akik nem értik Isten hallgatását

Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja című első verseskötetét „borzalmas”, sokkoló élménynek nevezték eddigi olvasói. Kirilla Teréz megpróbálta feltárni a holokausztot, a nőiséget és a kollektív traumákat felvonultató szövegegyüttes mélyrétegeit.

Hevesi Judit Hálátlanok búcsúja című első kötetének témája és megközelítési módja – pályakezdő költőről lévén szó – bátorságra és lényeglátásra vall: a holokausztot eredeti, személyes szűrőn keresztül vonja be költészetébe.

Ahogy a szerző az Irodalmi Jelen oldalán megjelent interjújában kifejti, számára mindvégig az volt az izgalmas kérdés, megjeleníthető-e „a kollektív trauma az egyén szemszögén keresztül”, és ha igen, milyen módon. A kötet végére érve tisztelettel vegyes csodálkozással veszi észre az olvasó, hogy a rég halott, vélhetően a holokauszt egyik áldozatává vált nagymama alakjának megformálása megteremti az utódok számára nemcsak a reflexió, hanem az ágostoni értelemben vett gyónás lehetőségét is. Azaz a metszően pontos, elfogulatlan, de sohasem önkínzó vallomásosságét, valamint az együtt szenvedés és a bűntudaton, a szorongáson való túllépés vágyát.

Ha nem is eposzi, de mindenképp mitikus kellékek – galamb, hosszú haj, haláltánc, kút, fal – fokozzák a hatást, például a helyettem de nincs soraiban:

„madarat rajzolsz a hóba

de szárnya odafagy

 még van idő

felsejlik sok hang a károgás

hogy fázik miattad minden

és a madáretető

amit ott együtt építettetek

de itt sohasem kezdtétek el

bomlik

ő akkor már régen halott

órája az ágyad mögött kattog

 a galambok hozzák

akiket etetett

 pedig lerágták róla a húst és a mutatókat

ők is éhesek

Szerény és csendes verssorok ezek, amelyek meglepő módon mintha nem ismernék az időt, és pontosan abban az értelemben nem vesznek róla tudomást, ahogy a mítoszok és a nagy elbeszélések sem. Ezek úgy mutatják meg hőseiket, mintha azok saját, legaktuálisabb és legmélyebb titkainknak a leképeződései lennének. Amikor például azt olvassuk a már említett, körforgás című versben a nagymamáról, hogy „megbánta minden bűnét régen / például azt, hogy létezik”, nemcsak a kafkai abszurd létezésélménye idéződik fel bennünk. Ez a fajta bánat sokkal közelebb áll hozzánk, a 21. században élőkhöz, mert nekünk nemcsak a történelem- vagy létszemlélet alapján ismerős ez az érzés, hanem az információterjedésnek és a technikai vívmányoknak köszönhetően „napi élmény” az olyan történetek és emberek látványa, akik számára a létezés pokollá vált, és az e fölött érzett valódi bánatuk intenzív erővel hat ránk.

A kötet nem is azoknak szól elsősorban, akik a holokauszt érzelmi és gondolati tisztázására várnak, hanem sokkal inkább azoknak, akik a mélységes gyász létállapottá növekedésének, elhatalmasodásának tudatában egyre kevésbé és egyre elkeseredettebben nem értik Isten hallgatását. Ahogy a mese című versben olvasható:

legyen ez egy rekviem

a meg nem ismert álmokért

most élő halottaidért imádkozz

hátha benned magukat egyszer mégis felismerik

(…)

és bár elfelejtetted az imát

amit tőle tanultál

még mindig nem érted

miért hallgat oly kitartóan feletted az isten

A vádirat című versben pedig: „vádirattá vált az emlékezet / amit itt hagytál / hogy vádolhassam én is az istent veled / vagy inkább csak helyetted”. Azok számára íródtak legfőképpen ezek a versek, akik bár tudják, hogy Isten létezik, léteznie kell, de nem hisznek Benne. Azoknak, akik a nyílt lapok című vers szavait idézve nem látják „Krisztust a kereszt után”, vagyis a Feltámadottat, aki halálával legyőzte a halált. És azoknak is, akik egy másik vers, az útvesztő üzenetét véve alapul, noha tudják, hogy bejárható, megismerhető a szent Jeruzsálem, az mégsem létezik számukra, egy üres tér csupán, amelyet kétségbeesetten igyekeznek valamivel betölteni („én a tereket betölteni / nagyon igyekszem”, olvasható a címkékben, a távlatokban pedig „a terek szűkösségére nincs bocsánat”).

Az áldozattá vált nagymama alakjának és fájdalmas hézagokkal teli történetének felidézése révén szinte az elviselhetetlenségig fokozódik a bűntudat, a szégyen, az ürességtől való szorongás és a feloldást nyújtó szent öröklét iránti olthatatlan vágy. Az ellentmondó, kaotikusan kavargó érzéseknek a tetőpontján József Attilának az anyát szeretve vádoló hevére emlékeztetően veti az áldozatok szemére: „hazug isteneknek képmutató tükrei vagytok” (hagyaték). Ebben a világban túl sok lett a bűntudat, „ez nem az a világ, ahol én bocsájtok majd meg neked” (olvassuk folytatólagosan a fentebb már említett hagyaték című versben). Itt nem oldódhat föl semmiféle szorongás, itt a madarak meghalni repülnek az ablakokhoz, s az ember nem mentheti vagy etetheti meg őket, annyit tehet csupán, hogy elfordul, és nem engedi be őket a szobájába, a legintimebb tereibe (nyílt lapok).

A mitikus madarak több versben is felbukkannak, például az iszony címűben, ahol Rilke angyalainak iszonyú voltát hivatottak megtestesíteni (Rilke írta az angyalokról, talán a barokk pufók testű, rózsaszín angyalainak ellensúlyozására, hogy „iszonyú minden angyal”, mert a Szépség, melynek ők a lelkei, maga is iszonyú, legalábbis ami az erejét és felkavaró voltát illeti). De visszatérve a világhoz, melyben Hevesi Judit versei megmerítkeznek, a megtisztulás reménye nélkül, ez a világ a „megváltatlan kísértetek otthona”,ahol az „elcsendesült istenek / halott nyájai fölött” szól a rekviem (rekviem). E könyörtelen világ iránti költői attitűd eredetisége abban rejlik, hogy van bátorsága folytonosan érintkezéseket teremteni a megfejthetetlenül abszurd és az evangéliumi történet között, újra és újra Krisztus életének eseményeit vagy tanításait idézi meg egy-egy utalás.

Mély együttérzést fejez ki például a lányok című vers, ahol a vesztőhely felé igyekvő, rabruhát viselő nagymama bőröndjét cipeli a költőt megtestesítő, az idő és tér korlátait átlépő alany, ugyanazzal a részvéttel, ahogy Cirénei Simon vitte a keresztre feszítésre hajtott, egyre gyengébbé váló Krisztus keresztjét. Máskor viszont éles ellentételezést találunk, a lakoma című vers például lehetne az utolsó vacsora pokolban játszódó változata is. Ahogy világunk sötétségére és nyomorúságára mutat az az ellentét is, mely a történelmi tények és Krisztus tanításai között áll fenn az amnéziaterápiában:

mesélj azokról

akik a halott emberek

ágyában aludtak

kinyitották szekrényeiket

elhordták ruháikat

megették az ételeik

Lehetetlen föl nem idéznünk magunkban a krisztusi tanítást: „Mert éhes voltam, s nem adtatok ennem. Szomjas voltam, s nem adtatok innom. Idegen voltam, s nem fogadtatok be. Nem volt ruhám, s nem ruháztatok fel. Beteg és fogoly voltam, s nem jöttetek el meglátogatni. (…) Bizony mondom nektek, amit a legkisebbek valamelyikével nem tettetek, velem nem tettétek.”

A kötet tehát – legalábbis jelen olvasatban – egyfelől megteremti a holokauszt történetére utalás érzelmi rezonanciáit, és ezt mintegy „nőies” módon teszi.  A nagymama tragikumával való komoly és érzelemteli számvetés fokozza azt az intenzitást, amelyre egyfelől a világirodalomban is csak női alkotóknál találunk példát (Simone Weil önkéntes éhhalála a holokauszt áldozataival való szolidaritásból). Másfelől pedig a hit hiányáról, annak következményeiről, tehát mintegy a „szentre” való kivételes és bátor, modern érzékenységről is tanúságot tesz.

S ha van valami, amit gyengeségként, vagy hibaként róhatok fel: az talán épp az, hogy a költő mindezt a bátorságot mintha elveszítené a nyelvvel szemben. Korosztálya kánoni elvárásainak, egyfajta minimalizmusnak igyekszik megfelelni, a képalkotásban, a nyelvi asszociációkban nem meri szabadjára engedni a kreativitását, és így verseinek mitikus szövevényei, ahelyett hogy elmélyítenék a filozófiai és szakrális dimenziókat, sematikussá és merevvé teszik azokat. Noha a versekben kitapintható egyfajta katarzist hozó lebegés, a szépség könnyed remegése, de a nyelvi merevség miatt ez akadozónak és elfúlónak tűnik, olvasói szemmel nézve a leegyszerűsítés sehová nem vezető botladozás. Hevesi Judit fentebb már említett interjújában Hervay Gizellát tekinti példaképének. Talán nem véletlen, hogy Hervay nyelvi erőssége, metafora-gazdag nyelve megfelelő út lehet számára, érzelmi világuk hangsúlyai pedig valóban mintegy eleve összhangban állónak tűnnek. Sokat ígérő pályakezdés ez, olvasóként remélem, hogy a következő Hevesi Judit kötetek folytatják az első erényeit, s még izgalmasabb formai és nyelvi megoldásokkal teszik majd ezt.

Kirilla Teréz     

Hevesi Judit: Hálátlanok búcsúja. Magvető Kiadó, 2015.