Jelige: „Szarajevo” – Juventia nővér – Egy Igaz története
Jelige: „Szarajevo”
Juventia nővér
Egy Igaz története
Anyám halála után, mintegy „megörökölvén” kettejük barátságát, gyakran meglátogattam Verőcén a 90 felé járó Juventia nővért a Katolikus Szeretetotthonban. Az apácát édesanyám 1944 decemberében ismerte meg, amikor kedves tanítványának kislányát, Fannit pokrócokba bugyolálva felvitte a svábhegyi zárdába. A gyereket pisiben, éhesen, magányában bömbölve találta a Dob utcai lakásban, miután az anyját előző nap nyilas razzia vitte el. Az apa már hónapok óta távol volt, munkaszolgálatra indulóban egy pályaudvaron látták utoljára. Anyánk felnyalábolta a kislányt, és nyakába vette a várost. Mi vele és nagyanyánkkal egy barátnőjénél dekkoltunk egy másfél szobás lakásban, ahol rajtunk kívül még vagy 11 ember bujkált, nyilas razziák közepette. Édesanya „árjaként” viszonylag szabadon mászkálhatott; először a Svéd Vöröskeresztnél próbálta elhelyezni Fannit, de ők már zsúfolásig tele voltak menedéket kérőkkel, majd az Örökimádás Templomának segítőkész papját kereste fel, aki azt tanácsolta Édesanyának, hogy az Isteni Szeretet Leányai kongregáció svábhegyi rendházban próbálkozzon.
Hogy ott a zárdában hogyan sikerült végül elhelyezni Fannit, erre kicsit másképpen emlékszik Annus néni - vagyis Juventia nővér - és másképpen anyánk, és még egy harmadik variáció is rögzült a családi legendáriumban. Először én úgy tudtam, hogy mikor végre egész napos talpalás után, sötétedésre anyánk megtalálta a zárdát, s Fannit biztos helyen tudva megkönnyebbülten és holtfáradtan indult volna „haza” saját másfél éves lányához és nyolc éves fiához, a zárdafőnöknő ridegen elutasította kérését. Anyánk tehetetlenül és kétségbeesetten hiába könyörgött neki. Ám ekkor – így a már-már kanonizálódott legenda – „egy oldalsó helyiségből kilépett egy fiatal apáca, és azt mondta, hogy majd ő magához veszi a kislányt.” Annus néni elbeszélésében a zárdafőnöknő nem volt rideg, csak hát a ház egyrészt már nagyon tele volt, másrészt az óvodáskor alatti gyerekekre nem voltak berendezkedve.
Az anyámmal és Fannival való első találkozás az ő történetében a zárda lépcsőházában zajlott, két emelet között. „Az asszony kezében egy batyu volt, vagyis én annak véltem, s csak aztán láttam, hogy egy plédekbe csavart, hiányos öltözetű, sírós, pisis kisgyerek. Az asszony már szaladt lefelé a lépcsőn, a „batyut” a kezembe nyomta, s már rohant is. ,De ki ez a kisgyerek?’ – kérdeztem. - ,Jobb, ha nem tudja!’ Legyen a magáé, azt mondta. Nincs senkije. Még azt visszakiabálta a lépcsőről, hogy ,A főnöknő tud róla!”
A valóságban a befogadási jelenet nem volt ilyen drámai (miközben a helyzet, jól tudjuk, a legvéresebben drámai volt). A zárdafőnöknő nem volt se elutasító, se készséges, csak realista. A rendház tényleg tele volt, és ilyen pici babák személyes gondozását nem tudták vállalni, a teheneiket is elhajtották már akkorra, nyilas razziáktól tartottak és a közelgő oroszoktól is rettegtek. Erre ráérezve anyánk váratlan ötlettel lakásunkat és - nem épp gazdag – ruhatárát ajánlotta fel arra az eshetőségre, ha a napokon belül várható Vörös Hadsereg elől az apácák menekülésre kényszerülnének. Ezt a felajánlást viszonozván mondta talán a főnöknő, hogy abban az esetben befogadja a kicsit, ha valaki személyesen elvállalja a gondozását. S Juventia nővér jelentkezett a feladatra. Fannit tehát Édesanya átadta a nővérnek, aki kedves szóval vitte magával a gyereket a hálóba, egy ágyban aludt vele, meg is kereszteltette a közeli templomban és gondját viselte mindaddig, amíg valamikor nyáron a Mami, Fanni nagyanyja – az egyetlen életben maradt hozzátartozója - elő nem került s magával nem vitte.
A „legendát” gimnáziumi osztályfőnökünk, Ági néni, pedagógiai szándéktól vezérelve még tovább szőtte-színezte. A saját változatát az egyik osztályfőnöki órán adta elő, melynek előzménye az volt, hogy Fannival utálatosak voltak az osztálytársak, eleve idegenkedve a furcsa, öreges viselkedése miatt nehezen vegyülő lánytól. Én se tudtam őt elég hatékonyan védelmezni, mikor azzal vádolták, hogy „spicliskedik” Ági néninek, azért jár be hozzá olyan gyakran a fizika szertárba. Ekkor osztályfőnökünk egy alkalommal kihasználva (vagy talán előidézve) Fanni távollétét, megrendítő szavakkal mesélte el Fanni családjának pusztulását, s Fanni megmenekülésének történetét, mely szerint az alig kétéves kislányt egy sötét ládában rejtegették. Barátnőm helyzete az osztályban valahogy ezután se lett jobb… A háborús félárvákban bővelkedő osztály a totális árvaság lelki állapotából - természetesen - semmit nem értett meg.
A „láda” motívuma jó szándékú osztályfőnökünk regényes képzeletének, dramatizáló hajlamának szüleménye volt, a valóságban Fanni „Juvensz mama” ágyában viszonylag nyugodtan aludva vészelte át a nyilasok razziáját, akik az ilyen kicsi gyerekekkel nem akartak bajlódni, amikor december 17-én, térdig érő hóban levitték őket a hegyről.
Erről a napról Annus néni sokat mesélt nekem, és hasonlóan emlékszik két egykori kislány, Mariann és Beáta, meg az édesanyjuk, aki szintén ott bujkált a Svábhegyen, s akik jól tudják: Annus néninek köszönhetik az életüket.
x
A svábhegyi impozáns, neogótikus épületben különböző korú leánygyermekeket neveltek: óvoda és elemi iskola, valamint ún. „menyasszonyképző” is működött itt, ahol eladó korba lépő fiatal lányoknak háztartási ismereteket s egyéb hasznos tudnivalókat tanítottak az apácák. ’44-ben aztán vagy 18 zsidó kisgyerekkel gyarapodott a létszám, valószínűleg a Svéd Vöröskereszt közvetítésével kerültek oda. Némelyiküknek az anyja-nagyanyja is ott rejtőzött (a gyerek esetleg nem is tudott erről), a parkban lévő raktárakban, sufnikban, a trafóházban, az apácák tudtával. „Azt se tudtuk, hányan, jöttek szegények, ha hallották valahol, hogy ide lehet menekülni. Hát hova menjenek szegények, ha nem zárdába? A Roth Évi pirospozsgás, igazi falusi kislány volt, úgy is volt öltözve, falusiasan. Úgy tudom, szegény zsidók voltak, munkásember volt az apja. A nagynénje hozta őt Pestre, mert rájött, hogy nagyon veszélyes ott vidéken a zsidó kisgyerekeknek. Hogy hány évesek voltak, nem tudom, én egyedül csak Reiner Máriának a papírját láttam. Szentül meg voltam győződve, hogy egy budakalászi kis sváb lány. Mert ugye svábnak adták ki. Olyan is volt, olyan kese hajú, nagyon aranyos két copfja volt. Csak azt észrevettem, hogy amikor szóltam a kislányhoz, s Marikának szólítottam, nagyon-nagyon elpirult. De eszembe nem jutott, hogy zsidó kislány. Itt volt a Goldberger textilgyáros unokája, Hédi, öt éves, vele volt a nevelőnője, Bözsi, ő is zsidó volt. Ő fürösztötte, fésülte, ők ketten külön szobában laktak. A Bözsi könyörgött nekem akkor, azon az estén, hogy mentsem meg. Mondtam neki: ,Bözsikém, hát mit tudok én magával tenni, ugyan mit?...Na, így ahogy van, gyorsan bújjon a kislány mellé az ágyba, és én leoltom a villanyt. Ő be is ment oda, a sor eleje már ment le a lépcsőn, de a vége még fönt volt, és akkor valamelyik felnőtt a sorból kikiabált: ,És a Bözsi?’ És a Bözsi? És akkor valaki visszament érte. És akkor elvitték őt is.”
December 17-én este jelentek meg a nyilasok, „állig felfegyverzett emberek”, tele lett velük a rendház minden zuga. Ástak a barackfák alatt, „elrejtett aranyak” után kutattak, zseblámpával világítottak. „Én ugye nem láttam, bent a gyerekekkel voltam elfoglalva, őket keltettem, öltöztettem. Mert már mindegyik aludt.” Ezután felsorakoztatták az üveges ajtajú folyosón a felnőtteket és a gyerekeket, a felnőttek a fal mellett, mellettük a gyerekek egy sorban. „Elöl egy nyilas, hátul egy nyilas, menetkészen. Azt mondtam az egyiknek: ’Hova viszik ezeket a gyerekeket éjnek évadján?’ Azt mondja, van lent a Margit körúton egy zsidó árvaház, oda visszük. ’Hát nem jobb volna reggel értük jönni? Addigra tudnék nekik kis fehérneműt összekészíteni. Hát így mennek le egy szál ruhában az árvaházba?’ Azt mondja, majd holnap visszajönnek a holmijukért. Ki gondolta, hogy nem oda viszik őket, az árvaházba?? Mikor még mondták is, hogy holnap visszajönnek. De nem jöttek. Eszük ágában se volt! Még azon az éjszakán elintézték mindet. Szépen kikísérték őket meg a felnőtteket a partra, és belelődözték a Dunába. Később már a …felszabadulás után megírták az újságok, hogy valami ’Marton testvér’ vagy Márton testvér nevű főnyilas kivallotta, hogy mind bekerültek a Dunába.”
. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .. . . . . . . . . . . . . . .
„Engem már másnap reggel felhívott ennek a kis Reiner Máriának – ez a név volt a papírján – az édesanyja, és rettenetesen sírt. ,Hol a gyerekem? Mért nem vigyázott rá? Mért nem ment a gyerekemmel, hol az én kis gyerekem?’ 8 éves volt a Mária, szép hosszú két fonata volt neki - nagyon édes kislány volt -, és hát elvitték. Már 18-án mindenki tudta, mi történt. De honnan tudhatták…? Még hajnal volt, sötét - akkor készültünk mi apácák a közös imához -, amikor kibotorkáltam a portára a telefonhoz. Ez a szegény asszony csak zokogott. Én mondtam neki: ne sírjon, biztosan ott van a gyerek az árvaházban, hát jó helyen lesz ott is, emberek vannak ott is, majd vigyáznak rá. És két napra rá az asszonynak meghasadt a szíve. Miután már bejöttek az oroszok, valamikor januárban feljött az apja a kislánynak a holmikért, feljött, s csak ráborult a gyerek ruháira, úgy zokogott, és hangosan…így, két kezére ráfeküdt…és hangosan zokogott. És akkor mondta: esküszik, hogy addig nem nyugszik, míg meg nem bosszulja ezt a gyereket. Igen…De hogy ki adta meg nekik a hírt?...Azt a kétségbeesett sírást ott a telefonban, 18-án, nagyon fájdalmas volt hallgatni, az nagyon-nagyon fájó volt…És még azt kérdezte, hogy ,miért nem ment maga is a gyerekekkel?’… És akkor ki lett volna ezekkel a kicsikkel?”
Az óvodás korúaknak nem kellett útra kelniük, velük nem bajlódtak a nyilasok, meg tőlük nem reméltek információkat az elásott „aranyakra” vonatkozóan. De megmenekült egy nagyobbacska testvérpár, a hétéves Mariann és nővére, Beáta is („Marinka” és „Beuska”, ahogy Juventia nővér hívta őket). Bea és anyja már a sorban álltak – a nagyobb gyerekek fel tudtak egyedül öltözködni. Juventia nővér Marinkának segített az öltözésben, a nyilas várta, hogy elkészüljön. A folyosóról beszűrődő fényben adta rá a bundácskát, csatolta a hócipőt, megkötözte a prémes sapkát. A kabátgallért is feltűrte, s az ötujjas kesztyűt készült ráadni. Marinka nagyon fázós kislány volt. Annus néni sajnálta a vékonyka, sápadt, fázós, testileg fejletlen kisgyereket, hogy ebben a hidegben, a sötétbe ki kell mennie. A gyerek keze remegett, amint a nővér odavitte őt a nyilashoz és így szólt hozzá: „Hova vinné ezt a gyereket? Nézze, hogy remeg a keze!” És akkor a nyilas azt kérdezte: „Mennyi idős ez a majom?” (Marinka anyja némileg másképp emlékszik erre a mondatra, ezen későbbi találkozásaikon el szoktak vitatkozgatni: szerinte a nyilas azt kérdezte, hogy mennyi idős ez a béka. Hát ennyire megbízható forrás az oral history…) „Ez még óvodás, hozzám jár.” – vágta rá Annus néni. „Vigye innen!”- lökte el magától a csenevész kezet a férfi. Akkor Juventia nővér Marinkát visszavitte a hálóba, lefektette bundástól, hócipőstől, s ráhúzta gyorsan a takarót. Amikor vitte befelé, az édesanyja kiugrott a sorból és elkezdett kiabálni, hogy „Hova viszi a gyerekem?? Ott legyen a gyerekem, ahol én vagyok!” És törtetett be a hálóba. Juventia nővér meg tuszkolta volna kifelé az asszonyt, mondván: „Ide figyeljen, Weiszné, aranyos, most ne a szívével gondolkodjon, hanem az eszével, hagyja itt ezt a kislányt, hova vinné ezt a csöpp gyereket, hiszen megdermed!” Több mint félméteres hó esett azon a napon. Mariann úgy emlékszik, hogy a mondat így hangzott: „Hova viszi ezt a gyereket, nyűgnek?” Annus néni szerint ő ezt a szót nem szokta használni, de azért nem tartja lehetetlennek , hogy ijedtében ezt mondta… A dolog lényege az volt, hogy Juventia nővér, ismerve a nyugtalan természetű gyermek idegrendszerét, rögtön felmérte, hogy a kisgyerekkel együtt az anyának és a nagylánynak nem lenne esélye a menekülésre. (Mégse hitte volna el naivul, hogy a zsidó árvaházba viszik a gyerekeket…?) Pár perc viaskodás után az anya engedett. Az utolsó nyugtató-erősítő mondat végképp hatott: „Maga itt ezt a gyereket mindig megtalálja nálam.”
Aztán megindult a csoport. Elöl a nyilas, utána a gyerekek, és a fal mellől felsorakoztak a felnőttek. Gyalog mentek le a hegyről, lent várták őket a teherautók, de mire fölmásztak az autóra, már „mindegyik gyerek be volt pisilve.” Meg a hótól is csurom vizesek voltak. „Mire leértek a Nyugatihoz, addigra már be is volt kakilva mindenki.”
A Nyugatinál defektet kaptak, s akkor – éjjel 2 óra körül - leszállítottak mindenkit a teherautóról, villamosért telefonáltak az újpesti remízbe. Azalatt Weiszné letisztogatta Beát kicsit távolabb, a villanydúc árnyékában. Mikor a villamos beérkezett, zavarórepülés híre okozott sietséget, hogy még a bombázás előtt kifuthasson a villamos. S amikor terelték fel az embereket a villamosra, nem vették észre Weisznét és a lányát. A villamost máris indították, s akkor az anyja kézen fogta Beát, s berohant vele a Nyugati pályaudvarnál lévő, félig lebombázott fényképész üzletbe. Az ott található reklámplakátokból sátrat formált, arra ráhúzta a törmeléket. „Ha Marinka velük lett volna, az nem maradt volna meg nyugton, mert az olyan volt, mint a zsizsik, olyan kis fürge, mozgékony gyerek, az nem maradt volna meg csendben, fekve.”
Hogy hogyan találtak Weiszék később egy valamivel biztonságosabb búvóhelyet, az nem tartozik ehhez a történethez, de az talán igen, hogy egy héttel később, december 24-én este váratlanul megjelentek a zárdában. Már addigra leköltözött az egész ház az óvóhelyre, ők meg jöttek lefelé a lépcsőn….Nagy volt az öröm…De valaki ezt mondta: „Már megint itt vannak? Hát nem eleget szenvedtünk maguk miatt eddig is?”
Karácsony napján új „vendégek” érkeztek: megjöttek „az oroszok”. Addigra már alig maradt élelem, fűtés se volt, Fanni kezecskéje megfeketedett a hidegtől. Mikor a katona belépett, lemászott „Juvensz mama” öléből, és kenyeret kért az orosztól. Juventia nővér később egyik nap a lovaik elől ügyesen ellopott egy kosár kukoricát, azt főzte meg a gyerekeknek. Máskor meg merészen kályhát kért a ruszkiktól, s ehhez valami pincehelyiségbe kellett lemennie. „A többiek utánam kiáltottak: ,Hát van neked eszed??’ Én nem féltem az orosz katonáktól. Az volt egyébként a hírük, hogy szeretik a gyerekeket. Én tudtam horvátul, hát tudtam beszélni velük.” A miatt 45 év után is bántja a lelkiismeret, hogy később a rendházban dolgozó férfiakat kiküldték valami beszerzési megbízatással a városba, s azok csak négy év múlva jöttek haza, ha egyáltalán.„Ezért felelősnek érzem magunkat, nem kellett volna kiküldeni őket…”
x
A történetek végkimenetelében, s abban is, kiből lesz vértanú és később boldog, s ki él boldogan tovább, ki boldogtalanul, némi szerepe a véletlennek is van. Bár a háborús történet a december végi napokban már a várható (és sokak által várva várt) végkifejlet felé haladt, odaát, Pesten, történetünk idejével majdnem egyező napon, a Szociális Testvérek épületéből nyilas férfiak a Dunához vitték egyik társával és három, általuk elrejtett zsidó nővel Sára nővért, meztelenre vetkőztették, megkínozták, majd agyonlőtték. A boldoggá avatási jegyzőkönyvben is olvasható, hogy távol maradhatott volna a nyilasok által körbevett háztól…
x
A szerzetesrendek feloszlatása után, 1950-ben az ÁVH kirakta a nővéreket a zárdából. A Dzerzsinszkijről elnevezett oktatási intézményben ÁVH-s tiszteket képeztek, 1956 után pedig Rendőrtiszti Főiskola lett a Farkasvölgyi úton.
Juventia nővér - immár egyszerűen Mikics Anna – a „kivetkőzés” után az esztegári templom kántora lett, lakhatásért a templom takarítása is feladata volt. Ezután jött a „földalatti munka” a dudari szénbányában, ott fizetést is kapott, de gyenge tüdeje nem sokáig bírta a munkát.
Az 50-es évek elején megpályázta az óvónői állást Pálfalván. Ott óvoda nem volt még, csak az iskola egyik termében, majd egy kitelepített sváb „távozásával” megüresedett kocsmahelyiségben vigyáztak a gyerekekre a nyári dologidőben. Képesített óvónő kevés volt akkoriban, talán ezért nyerte el a volt apáca az állást – s a falu egy rendkívüli energiájú, tehetséges, a gyerekeket és a felnőtteket szerető pedagógust. Nemcsak a kicsikkel foglalkozott, hanem – mint az igazi néptanítók – színjátszó kört, tánccsoportot vezetett; a szülők kamasz gyermekeiket állítólag azért engedték el a KISZ-be[1], mert „Annuska óvónéni” volt a patrónus (patróna…). Annus néni sok humorral mesélt arról, hogyan küldött „a megye” egyszer a nyakára valami ellenőrzést, tanfelügyeletet. „Minden vasárnap eljártam a templomba, de a hitről nemigen beszéltem másoknak, mert ha engem kiraknak, hontalan vagyok. Egyszer kijött a bizottság, mondták, hívnak új óvónőt. Nem ijedtem meg, mondtam nekik: nehezen hiszem, hogy egy fiatal idejön egy isten háta mögötti faluba.” A tanfelügyeletet záró jegyzőkönyv nem győzi dicsérni Mikics Anna szakmai kvalitásait…És 1959-re megszervezte-kiharcolta-elintézte, hogy a falunak végre igazi óvodája legyen. Sajnos, Annus néni látása annyira meggyengült (már a hivatalos iratokat is Terikével, az óvoda szakácsnőjével olvastatta el), hogy nyugdíjba kellett vonulnia, s a faluból is elköltözött. A falubéliekkel, különösen az „óvodásaival” még akkor is levelezett, amikor már nem látta a saját betűit.
Juventia nővér egyáltalán nem sietett a Jézus Krisztussal való menyegzőre: jóval kilencven fölött, görnyedt, beteges testtel, fájós lábbal, vaksi szemmel azt tervezte – mondta is -, hogy száz évig fog élni. Egy vagy két év híján sikerült is tervét megvalósítani…
x
Az óvoda még Annus néni életében felvette a nevét.
A Jad Vasem kitüntetésre, melyet a „Világ Igazainak” alapítottak Jeruzsálemben, nem az egyház terjesztette fel, hanem – élete végén - anyám és a lányok, akikkel mindvégig folyamatos volt a kapcsolata. A kitüntetés ünnepélyes átadására bátyám hozta őt el autóval a verőcei otthonból. Úgy láttam, Annus néninek – bár őszintén gondolta, hogy semmi különöset nem tett - jólesett az ünneplés, a különleges események az egyhangú hétköznapokban. Mellette álltam, mikor az ünnepség utáni kis fogadáson az izraeli nagykövet (magyarul kiválóan beszélő, kedélyes emberke) körülötte sürgölődött, s feltette neki a kérdést: „Miért tette?” A válaszra pontosan emlékszem: „Hát mert módom volt megtenni.”
Az ünnepségen természetesen ott volt Mariann és Beáta is, gyerekeikkel, unokáikkal együtt. Bár az idősebb testvért predesztinálta neve boldogságra, Marinka élete volt harmonikusabb, derűsebb: sikeres üzletasszony lett, a soványságát, vérszegénységét is kinőtte, örömét leli az üzletben, a gyerekekben, unokákban.
Csak Fanni nem volt ott. Annus nénit ő is szerette, nyaralt nála a nagymamájával, meglátogatta néha Verőcén. De már gyerekkorunktól kezdve soha, semmilyen programban nem volt hajlandó részt venni, ami a Soára emlékeztette. Anyámra, néha úgy éreztem, neheztelt valamiért - mintha nem tudná megbocsátani neki, hogy élnie kell.
Több hónappal egész Budapest felszabadulása után megjelent a Farkasvölgyi úton a „Mami”, Fanni nagymamája, s amikor rendeződtek valamelyest a viszonyai, elvitte unokáját. A nem túl öreg nagymama, kinek idős férje a gettóban megbolondult, majd meghalt, túlságosan fáradt és kiégett volt ahhoz, hogy egy kisded fölnevelésének terhét lelkesen vállalja. Az iskola is kiszívta az erejét, ahol énektanárként, majd napközis tanítóként bajlódott a gyerekekkel. A társaságban nyájas öreg hölgy az otthoni mindennapokban nem sok örömben, játékban részeltette aranyhajú kisunokáját, akinek mozgása, tempója, beszédstílusa az övéhez kezdett hasonlóvá válni.
Eszter néni a Fanniról való gondoskodás fő elemének – egyúttal saját életcéljának – a pénzgyűjtést gondolta. Fannit jó koszton tartotta, de helyes, kislánynak való ruhákra sajnálta a pénzt – a szép, vastag vörös hajfonatok hatását nem fokozta, inkább kicsit rontotta a szürke hosszúnadrág, amiben szombatonként hozzánk kísérte őt a nagyanyja. Néha a hegedűjét is hozta, de inkább játszottunk, hülyéskedtünk, hármasban az öcsémmel, a vasárnap esti hazamenés előtt egészen bevadulva. Fanni 20 éves kora körül abbahagyta a hegedülést, és autodidakta módon zongorázni kezdett tanulni. (Rejtett lázadás a nagyanyja zsarnoksága ellen? Zongoraművész édesanyja keresése? Vagy a 44-es télen a hidegtől megfeketült ujjai nem bírták a vonót…?) A zongorában örömét lelte eleinte, de egy idő múlva a hangok – mindenféle hang – kezdtek fájdalmat okozni neki.
Eszter néni boldog és elégedett volt, amikor Fanni menyasszony lett. A jósvádájú, remek egzisztenciájú „építési vállalkozóba” egy kicsit ő maga is szerelmes volt, és főként: végre megnyugodhatott neveltje sorsa felől. Így aztán ő se vette észre, amit az elkábított, tapasztalatlan, félszeg, rosszul öltöző, fakuló hajú fiatal lány nem…Amikor feketén-fehéren lelepleződött, hogy a férfi közönséges gazember, Eszter néni csak azt hajtogatta, hogy „de már az esküvői meghívók szét vannak küldve.”
A tanítóképző elvégzése után mindannyian azt gondoltuk: az új állami nevelőotthonban, ahova Fanni pályakezdőként került, boldogulni fog, és a valamelyest az ő sorsára hasonlító gyerekekkel való egymásra találásban boldog is lesz. Nem mondta akkor senki a környezetünkben, hogy az ilyen nehéz feladathoz erő kell, és hatalmas szeretet-mennyiség, amivel gyerekkorban töltekezik fel az ember.
Történetünknek egy mellékszereplőjéről írnék még egy sort: Ági néni, a dramatizáló hajlamú fiatal osztályfőnök ma már dédnagymama. Karácsony első napját népes családja körében ünnepli, a második napot, immár ötven éve, Fanni tölti nála.
