Jelige: Életkulcs – SHOAH – A béke körforgása

Jelige: Életkulcs

SHOAH – A béke körforgása

Szent Egyed közösség – fiatal európaiak 4. zarándokútja egy erőszakmentes világért emlékére

Krakkó – Auschwitz – Birkenau

Sokan

Este érkezünk. Krakkó főtere izzik a sötétben. Láthatatlan tekintetek suhannak felénk. Sok, sok, számunkra személytelen lengyel lubickol az esti fényforrásban, pezsgésben. A tömeg korcsolyán gurul szanaszét. Ismeretlenek.  Mindegy, hogy szoknyahurrikán, vagy férfinyakba akasztott keresztek szórják ránk vissza a fényt és az illatos levegőt, mindenütt ugyanazon érzés vesz minket körül. Az ő szférájuk, amely a szabadság aromájától édes, s amely mára teljesen kicserélődött, ám megőrizte emlékeit, s épp ezért vált olyanná, amilyen most. Kik ők, ez a személytelen egy-ember tömeg, hogy így tudjon örülni egy egyszerű estének?

Hasonulva

 Az épületbe özönlünk. A béke színes hírnökei egy mederben.  A multikulturális diákcsoportok több mint ezren Európa- szerte, sőt, még a kontinensen túl is befolyással bírnak a békére és a közjóra, s kétévente összegyűlnek. A Szent Egyed közösség legfiatalabb forrásai vagyunk, amely szervezetnek legfőbb célja egy erőszak nélküli világ megteremtése. Imádság a békéért - mert az imádság nem az a lelkiállapot, amikor úgy érezzük, mást már nem tehetünk, hanem az a cselekedet, amit tennünk kell, - s a közelmúlt pusztító történelme által elhamvadtak testközeli, alapos megismerése, zarándoklat a színtereken. Mert a történtek nem égethetőek el.

Oltalom alatt

Auschwitzot a viharos évtizedek múzeum-köntösbe burkolták. Emberek ezrei vonulnak végig percek alatt a táborban. Fel sem foghatják, hová kerültek, csupán a meghatódás erejéig. Valami sosem változik ugyanazon színtereken… Birkenau más. Nincs idegenvezető, nincs vakolat, a történelem eme vérző sebe foltozatlanul, bevarrhatatlanul maradt… A Haláltábor  mint egy fekete kút süllyed bele a ragyogó, napfényes térbe. Az idő leülepedett az alján, mi pedig fejest ugrunk a kútba. Itt minden feketén él.  A tábor, a tárgyak megfoghatóvá teszik, és éltetik az emléket, amely halálos súllyal nehezül mindazokra, akik belépnek oda. Az ember képtelen befogadni, felfogni, vagy ha mégis, összeroppan alatta. Világossá válik, hogy csupán az idő az, amely nem enged a kútban ragadni. Ez a meghatározhatatlan, anyagtalan fogalom, amely teljesen relatív. Nem létezik, mégis van, s valahogy megpróbálták keretek közé szorítani… hetven év. Itt eltűnik. Mi történne, ha el lehetne törölni, mi pedig benne ragadnánk a pillanatban? Ott állsz füstös szemmel a barakkok, vagy a gázkamrák előtt, s az élet tüze miatt nem tudsz elsüllyedni a kútban. Mert az idő más, ezért a tömeg is más. És a szándék is. Koszorúzáskor egy orosz és egy ukrán lány együtt olvassa fel a népek békekiáltványának utolsó pontját…

Az idő múlásával megpróbáljuk feldolgozni a tapasztaltakat. S egy párhuzamos, szívbéli zarándoklat

során lépéseinkkel egyre mélyebbre tapossuk együttérzésünket. A történtek tudata szörnyű, ám elviselhető, sőt, kizárható, ha nem gondolkozunk rajta, hiszen nem a saját bőrünkön tapasztaltuk, de még csak nem is közvetlen felmenőink élték át őket. Idegenek, felebarátok. Testvérek. Lepergethetnénk magunkról, közömbössé válhatnánk. Ki akarná magáénak tudni más fájdalmát? Ám

ahhoz, hogy a béke közvetítői lehessünk, egy kis időre el kell merülnünk abban a kútban.

Akárki lehet barát

 Végül mindig, minden alkalommal tapasztalatokkal gyarapodva visszatértünk abba a terembe, ahonnan elindultunk. Minden út után itt olvadunk újra egybe. Beszélgetünk, közösen imádkozunk és énekelünk. Egy Auschwitzot túlélt cigányasszony, Rita Prigmore itt mesélte el történetét. Csecsemőkorában ikertestvérével együtt elvették őket anyjuktól, hogy megváltoztassák a szemszínüket, testvére bele is halt a kísérletezésbe. Az üzenet, amelyet az egész zarándokút sugallt, az ő történte által fogalmazódott meg: Az individuum olyannyira fontos, amennyire sebezhető, s éppen a kettő végtelen mértéke miatt nem szabad bántani semmilyen formában. Nézz a másik ember szemébe, s akkor meglátod magadat. Meg kell legyen bennünk a hajlandóság, hogy ismeretlen szenvedőket, száműzötteket, vagy rászorulókat ne csak névtelen, személytelen tömegként kezeljünk. Ha előítéleteinkre, sztereotípiákra bízzuk magunkat, azok gátak közé zárnak. Valami ismeretlen megismerése kitáruló ajtó az ember saját békéje és szellemi szabadsága felé. Olyan kérdések kezdik el foglalkoztatni, amelyeknek felbukkanásáról nem is álmodhatott. Mikor vált a „cigány” egy népcsoportot jelölő főnév melléknévvé? Hiszen a magyart, a szlávot, vagy az indiánt gátlás nélkül ejtjük ki. S nem illedelmesebb a köznyelvben használt „roma” elnevezés sem, hiszen helytől, nyelvjárástól függ, hogyan nevezik magukat. Miért vezet semmitmondó, ám annál jelentősebb konfliktushelyzetekhez a kiejtett szó, amellyel akár örökre romba dönthetünk egy pillanatig tartó békét? S miért érintenek meg kevésbé régmúlt évszázadok katasztrófái, amelyek sokszor voltak hasonló súlyúak s hasonló kegyetlenségűek? Talán az idő miatt, hiszen ami most történt, csak egy fuvallatra van tőlünk? S mert mindez egy régóta felvilágosult társadalomban történt?

Hűség egy eszméhez

Mi a béke? Döntés az élet mellett. „Egy műhely, ahol mindenki dolgozhat” – mondta II. János Pál pápa.  A mi műhelyünk az a kulturális olvasztóterem az ő városában, amelyet békegalambok laknak. A múltból táplálkozva, egymás megismerésével a jelenben, a jövő érdekében teszünk. Bár Rita magába zárta a történelmet, az őt ért sérelmekre adható automatikus ellenhatás-választ sikerült belül békére alakítania. Elmeséli történetét, reményt ad, ölel, ezernyi békegalambot indít útnak valódi életkulccsal a szívükben. A folyamatok belülről kifelé haladnak az egyént ért külső impulzusok befolyása által. Jó impulzusokkal kell magunkat körbevennünk, olyan társadalmi légkörrel, amelyben „tiszta levegőt” kapunk, hogy ezt tudjuk kifelé közvetíteni. Sok helyről jöttünk, s mindannyiunk a saját környezetét teszi jobbá pusztán azzal, hogy a zarándoklat óta másféle gondolkodásmóddal bír.

A béke- és szeretetvágy forrása minden országban a kezdetek óta megeredt. Majd az évszázadok során rajtunk múlt, hogy medre mélyült, kiszáradt, vagy mindent felemésztett a pusztítás tüze. Most mi összegyűltünk, hogy erőinket egyesítsük, majd a cseppek újból szétszóródjanak, s a Béke Óceánja elárassza a kontinenseket. Hogy a sok apró csepp sokszorozódjon, és jusson el a teljesség felé. Hogy a háborús helyeken ne forrongjon, hanem forrjon az élettől a lét. S hogy a SHOAH, mint ilyen, vagy hasonló, míg ember e földön él, SOHA még egyszer ne történhessen meg.