Ellenfényben alkotni

Megjelent a „legalanyibb közösségi költő”, Birtalan Ferenc gyűjteményes kötete. A 70 vers ellenfényben személyes hangú korkép, amelynek lírai énje gyakran fanyar humorral szól az olvasóhoz a kánon pereméről. Boldogh Dezső írása.

Birtalan Ferenc legújabb könyve (70 vers ellenfényben) gyűjteményes kötet, egy nagyszerű, de – mint kritikusai többször megfogalmazták – nem a fősodorhoz tartozó költő válogatott verseinek ünnepi kiadványa. Ellenfényben alkotni vagy a közismertség sűrűjében – voltaképpen mindegy. A cím kesernyés utalása ellenére is nyilvánvaló: a művek számítanak egyedül. Birtalan esetében van miből meríteni, az esztétikum és az anyagbőség értelmében is.

A viszonylag késői pályakezdés (Bérszalagkokárda, 1985) után két évtizeddel, a kettőezres évek közepétől a szerző megtáltosodott, az addigi szórványos megjelenéseket követően évente jelennek meg könyvei. Ezek között egy versbetétekkel, naplójegyzetekkel tarkított önéletrajzi próza is szerepel (Versek regénye, 2010). „Birtalan Ferenc versei nagyon erősen kötődtek személyes sorsához, sorsának helyzeteihez. […] Költői próza és vers arányosan áll dialógusban egymással, s együtt képesek talajtalanságunkból eredő rossz közérzetünket, bizonytalan identitásunkat megérteni és megértetni” – írta Pécsi Györgyi a könyvről. A Versek regényét is felfoghatjuk egyfajta összegzésnek, fontos és őszinte olvasmány Birtalan világához, a lírai világkép megismeréséhez.

A 70 vers ellenfényben évtizedek terméséből ad válogatást, az írások szinte családtörténeti bemutatóvá állnak össze. Majd a gyűjtemény a költővé válás korszakainak egymásra épülő darabjaiból formálódik kerek egésszé, a nagyszülőkről szóló szövegektől a jelen határáig. Birtalan szeret és jól tud emlékezni, lírai kötőanyagként használja fel a múlt legendáriumait és magánmitológiáit. Költeményeinek tükrében nemcsak önmagáról, hanem a második világháború utáni honi állapotokról is érzékletes helyzetjelentéseket kapunk:

„Szólnak a nóták a kolhozrádióban.

Sparhelten a víz vígan lobog.

Minden szép, és azóta sem értem,

miért nem lehettünk boldogok.”

...

„Ahogy kihal, dől az akácfa.

Ahogy elárvul mindenki ágya.

Ahogy elveszett, eltűnt a sánta asztal,

s én nem tudom, mit kezdjek magammal.”

(Gyermekkorom)

A lírai én minden versben központi szerepet játszik, de mindig reflektál az adott korszak problémáira, általános hangulataira. Ezért is mondhatja Gyimesi László, hogy „Birtalan Ferenc a legalanyibb közösségi költő”. Nem akar kitűnni, nem akar új utakat keresni, nyelvezete az 1970-80-as évek lírai beszédmódjának könnyed, szinte olvasmányosnak is nevezhető változata és továbbírása. Az egyénieskedő stílus szándékos elutasítása ellenére hangját azonnal felismerhetjük. A legtöbb esetben kesernyés ez a tónus, és nem nélkülözi az iróniát:

„Rozzant talicska, benne csend,

hordom benne a végtelent.

A legkisebb fiúk dolga menni.

Ne gondolj Titokra, mese ez. Ennyi.”

(Népmese)

Birtalan Ferenc életútja versei alapján is nyitott könyvként áll az olvasó előtt, azonosítható szereplők, évszámok váltakoznak benne. Megtudjuk, milyen slágereket hallgatott a nép 1963-ban („adott a ritmus / kicsit lazábban mint Zorba / rázta a seggét a szocializmus...”), kik voltak Simonék, a keresztszülők, budapesti városrészek és utcanevek bukkannak fel munkahelyekhez és szerelmi kapcsolatokhoz kötődve. Egy remek, karácsonyi bevásárlásról szóló versben a kerekes „banya-taxit” maga után húzó költő a profanizált esztétikum rá jellemzően őszinte soraival szinte lakótelepi szakralitást teremt:

„hazafelé kicsit szúrt a szívem

de mi az a majd hatvankilenc évhez

Jézusnak vacakabb volt

[...]

egy öregedő költő

fekete zsákban utazó karácsonyfája”

(A harmadik)

Az undorral tapasztalt realitások világát gyakran fanyar hangon mutatja be Birtalan, mintegy általuk láttamozza a menthetetlen valóságot. Az állandó visszaemlékezések sűrűjéből azonban olyan lim-lomok bukkannak elő, melyeket csak igazi költő képes pár odaillő kifejezéssel alkotássá nemesíteni:

„a jégszekrény hiánya még évekig nem jelentett gondot

ami volt elfogyott

de közeledett már a fridzsider-idő”

(Hokedlire tett nagy lavór)

Az elmúlás motívumait variáló versek a kötetben egyre jelentősebb szerepet kapnak, Arany Őszikéi és Kosztolányi halál-játékai távoli minták Birtalan súlyos skicceléseihez:

„Hülye magány, az égre nézek.

Temető nélkül is hiányban élek.

Kik elmentek, bennem maradtak.

Türelmesek. Tudják, visszakapnak.”

(Az Angeli úton)

„Csak fény van, tiszta, kék.

Minden könnyű, jó, banális.

Le van szarva az ősz, a rohadék,

s az ajtóm előtt toporgó halál is.”

(Nyarat kapsz)

Ahogy a költő fia, Birtalan Balázs is megjegyzi a fülszövegben, a szerző élete során többször is megpróbálta abbahagyni a versírást. Szerencsére nem sikerült. Az eddig közel húsz kötetnyi termés nagy ívű összefoglalása lett a 70 vers ellenfényben, a pályakezdés és a kibontakozó sorstörténet lírai tereit tartalmazó könyv. Az életmű kedvelőinek ajándék, az ismerkedőknek pedig hasznos és nagyon ajánlott olvasmány. A látszólag egyszerű eszközökkel is jelentős költészetet létrehozó alkotó könnyed stílusa hosszú prózaverseiben is mesteri szinten ébren tartja a figyelmet. Kötött formákat alkalmazó művei pedig izgalmas, sajátosan megszűrt képi megoldásokat vonultatnak fel, bár rímjátékai néha az öncélúság határán mozognak. A könyvnek talán egyetlen bírálható pontja az elrendezés, illetve az utolsó versben szereplő káromkodós búcsúzás. Lehetett volna bármelyik másik költeménnyel is zárni, ha már gyűjteményről van szó. Persze gyorsan hozzátesszük, lehet, hogy az a megoldás mégsem lett volna olyan „birtalanosan” fanyar gesztus.

Birtalan Ferenc: 70 vers ellenfényben. Cédrus Művészeti Alapítvány – Napkút Kiadó Bp., 2015.

Boldogh Dezső