Idegenség – Filip Tamás versei
Idegenség
Filip Tamás versei
IDEGENSÉG
Egy kezdődő napfogyatkozásban,
amelyről nem is tudunk – váratlanságával
még a csillagászokat is kicselezte – amikor
nem értjük, magunktól hunyorgunk-e
vagy másokét viszonozzuk önkéntelen,
úgy döntök, még teleírok egy papírlapot,
s amikor elkészülök vele, megfordítom
és a fogyatkozó fény fele tartom. Ez
a mozdulat megszépíti és eltávolítja,
mintha egy arab, örmény vagy grúz
költő versét látnám, amelyet érteni nem
tudok, csupán gyönyörködöm benne.
Magam lettem az idegenség, a kapukon
kívül rekedtem, hallom, hogy a piactéren
ünnepi fanfár szólal meg, majd egy
mély hangú férfi szavalni kezdi azt,
melyből az egyetlen példány itt van
a kezemben. Mikor a végére ér,
kitör a taps, az elsápadt város lakói
torkukszakadtából éljeneznek.
KEZDŐBETŰ
Létem, ha végre elvegyül
másokéval, belehajítván
a rettentő kohóba, először
minden színt magára vesz
szépen sorban, végül
kifehéredik a forró sárban,
és pólyába balzsamozva
ébred új tudatra –
Az első, mit meglát, egy
griffmadár, ahogy az ég
könyvét szárnyával lapozza.
Milyen szépséges kezdőbetű!
Hány angyal férne el rajta?
BIZONYTALANSÁG
Én rész és egész vagyok,
fényes köpeny, elfoszlott kabát,
bárhol és mindenhol megtaláltok,
minden pillanatban óriások léptei
alatt cikázom, egy lelkes állat,
akire vadásznak, pedig prémje
nincs és a húsa is ehetetlen.
Beírtak mindenféle könyvbe,
kiáltványba, de mindenhonnan
kiiratkozom, a bérleteim lejárnak, és
ha vár a vérmezőn a sok piros virág,
viszem magammal a hajléktalan esőt,
locsolja meg a vérmezőt.
Máskor meg a pofon vagyok, aki
házhoz megy, ha hívják, kiteszi
a vészvillogót, a rokkant igazolványt,
becsönget, de berúgja az ajtót,
nem várja meg, míg kinyitják.
Én egész népeket fogok vidítani,
legyenek lelkes állatok mind,
szinte gyönyörűség óriások
lába alatt cikázni, mikor tehetetlen
dühükben próbálnak széttaposni.
OUTLET
Ha ez a leglehetségesebb világ,
milyen lenne a többi? Ez is csak egy
próbafülke a tébolydában, ahol
valaki beadogatja a holmikat
a függönyön át, és nem engedi, hogy
levedd az előzőt, feszül rajtad
a búvárruha, a gázálarc, a balettcipő,
usanka, porköpeny, izzadsz és úgy
nézel ki, mint egy madárijesztő,
mint egy Michelin-ember, és hallod,
melletted ugyanezt éli felebarátod,
félig-ellenséged, bizony, egy hamis
isten tavaszi kollekciója vagyunk,
segédei kiterelnek a szakadék fölé
épített kifutóra. És majd csak
zuhanás közben fogunk rájönni,
hogy azzal a gúnyos mosollyal
voltaképp elköszöntek tőlünk.
HIÁBA
Az ostromlott város összeírja, mire van
szüksége. Valaki magához ragadja a szót
egy alkalmi csődületben, egy mozgalom
kiskátéját kezdi fölolvasni, kifütyülik.
A macskakőre köp, szitkozódva távozik,
kisvártatva a többiek is hazamennek.
Magukra zárják lakásuk ajtaját, és
folytatják a felmentő seregnek íródó levelet.
Közben eszükbe jut, hogy másnap lenne
a lomtalanítás, de nincs, ki elvigye, ha
utcára hordanák használhatatlan kincseiket.
Sőt, esetleg kapóra jönne azoknak, akik szeretnék,
hogy szerte a városban barikádok emelkedjenek.
LAKOMA
Izzó malomkő röpül felém:
a nyár, csak rá kéne ütnöm
a tojást, és mire földet ér,
kész volna a rántottám.
Tiltott tengerek gyümölcsei
a tálon. Ha feléjük nyúlok,
azonnal elúsznak. A kenyér
engedi, hogy törjek belőle.
Az ifjúság édes madarát
széttépi a macska a forró
bádogtetőn. A kavargó pihék
soha nem fognak elnyugodni.
Kihalt népek vesznek körül,
hajósok, pásztorok, pusztaiak,
őssejtjeimben élnek tovább,
de titkukat magukba zárják.
Töltök magamnak, az első
kortyot a földre öntöm, és
töltök még sokszor és sokat,
vérré válik bennem a bor.
Én túlélem e mai kocsmát,
túléltem a tegnapit is.
Aki minden nap meghal,
nem fél feltámadni.
