Fantomkommandó – Részlet Orcsik Roland készülő regényéből

A regény egy névtelen, többnyelvű délvidéki kisvárosban játszódik. Az elején megismerjük a főbb szereplőket: egy család tagjait, illetve a hozzájuk kötődő figurákat. Összeáll egy kamaszokból álló zenekar, ám kibontakozásukat a háború kitörése megakadályozza. A városokban mindenki bezárkózik, bunkerré változtatja a házát, várja az ellenség, a „barbárok” betörését. Ám a háború sehogy sem akar istenigazából végigsöpörni a városkán, az ellenség sehol. A bezárkózástól lassan mindenki becsavarodik, a város paranoiás cirkusszá válik. A regény hat szólamra oszlik, melyek hat szereplőhöz kötődnek, az ő elbeszéléseik képezik a regény fejezeteit. Az alábbi részletekben Spenót és Toll szemszögéből látjuk a történteket, abban a pillanatban, amikor eldöntik, hogy elhagyják a várost.

– Nem mehetek veled – hajtogatta Toll a konyhában.

Ujjával csavargatta vörös hajtincseit. Értetlenül néztem rá. Hátrébb húzódott a székével.

Az asztalon lévő üres gyümölcsöstálra néztem, törékeny, fehér porcelánból készült, a nagymamámé volt, sokszor féltette tőlem, nehogy összetörjem. Nem volt rajta semmi minta, egyszerű fehér tál volt, nagymamám mégis ragaszkodott hozzá. Ahogyan én a lányhoz.

– Mégis, kire bízhatnám őket? – szakította félbe gondolataimat Toll.

– Az állataid fontosabbak kettőnknél?

– Rossz a kérdés.

– Tudom, de…

– Megmentettem őket!

– Most viszont gúzsba kötnek!

–  A város felfalja őket!

–  Itt vannak a szüleim! – vágtam rá habozás nélkül.

Toll megrázta a fejét.

–  Könyörögjek?

–  Édesapád nem fog elmozdulni anyád mellől.

Nem köztem és az állatai között kellett választania.

– Várni fogsz vissza? – kérdeztem.

***

Sötétben keltem fel, Spenót még aludt. Nem akartam, hogy elkísérjen, egyedül kell megtennem, amit elhatároztam az elalvás előtt. Tapogatózva kaptam fel a gönceimet. Óvatosan kinyitottam a gyerekszoba ajtaját, majd lábujjhegyen osontam ki a házból. Spenót apja meg sem rezzent, amikor elhaladtam mellette, hangosan horkolt a nappali szobás őrhelyénél, kész csoda, hogy senkit sem ébresztett fel a reszelő zaj. Odakint nem nyúltam a torlaszokhoz, könnyedén felmásztam rájuk, majd átugrottam a kaput. Korábban is jeleztem, hogy az akadályok semmit sem érnek, az alacsony kaput simán át lehet ugrani, de Gyuri bácsi makacskodott, hogy ez így jó lesz.

Ahogy a fénytelen utcán végighaladtam, itt-ott mocorgást érzékeltem az ablakoknál, ahol észrevettek. Ám ahogy legtöbbször, túlságosan is féltek, hogy bármit is tegyenek, még csak el sem mertek zavarni. Nyugodtan mentem a kikövezett járdán. Ahogy kiértem az utca sarkához, gyorsított lépésekkel haladtam tovább. A vasúti átjárónál szusszantam egyet. A kanyar után aztán megpillantottam az ártézi kutat. Valaki meggyújtotta a háromszög alakú tetején kiszivárgó gázt. A sötétben úgy hatott a két méter magas, hosszúkás, ezüst kút, mint egy fáklya, egy némán őrjöngő világítótorony. Megálltam a kút előtt, körbenéztem, de az ébredező természeten kívül mást nem hallottam. Lassan közelítettem meg a kút kiálló, fekete oroszlánfejét, amelyből folyt a sárga víz. Lehajoltam, a sugár alá tartottam a kezem, majd nagyokat kortyoltam. Egyszercsak valami csattant a távolban, hirtelen felegyenesedtem, feszülten vizslattam a környéket, de sehol semmi. Egész idegzetemmel éreztem, megváltozott a légkör. Szokatlan szagokra figyeltem fel. Nem tudtam megállapítani, emberé vagy állaté, azt sem, hogy honnan jön. Majd csökkent a szag intenzitása, végül nyoma veszett. Aztán bizseregni kezdett a talpam, először azt hittem, csak viszket, de megismétlődött. Mintha a föld alatt zajlana valami. A felszínre akar törni, mint egy eltemetett istenség. Jobb lesz sietnem, gondoltam magamban, a park felé vettem az irányt. Már nem voltam annyira nyugodt, mint amikor elindultam. Ám a félelem nem hatalmasodott el rajtam. Bíztam az ösztöneimben.

Amikor beléptem a parkba, szinte az egész testem ujjongott a hajnali rigók, verebek,

cinegék, erdei pacsirták és más, számomra még ismeretlen madarak füttykoncertjétől. Az éles fényű, korai napsugarak keresztezték az orvosi rendelő fehér épületét, mintha sebeket vágtak volna rajta. A bejárat melletti fekete villám graffitire néztem, úgy tűnt egy pillanatra, szét akarja feszíteni a két ablakot, ami közé beszorult. 

A fejem kitisztult, felkészültem. Kizártam az épület nagy barna ajtaját. Az állatok a rendelőben már izgatottan mocorogtak, felismerték a kulcscsörgésemet. Benyitottam hozzájuk, megetettem őket, majd kinyitottam a terem ajtaját. Először a kis csimpánz merészkedett ki. Miután befalták az almákat, a szurikáták is kiosontak a teremből. Én mögöttük lépkedtem. Az állatok a váróteremben le-fel szaladgáltak, mintha birtokukba akarnák venni. Én pedig először a terem fehér, üveges ajtaját, majd a nagy bejárati ajtót nyitottam ki. A csimpánz odasettenkedett a váróterem bejárati párkányához, rám nézett, majd hátra a szurikátákra, akik mozdulatlanul figyelték a várótermi padon. Még szélesebbre tártam a bejárati ajtót. A csimpánz először óvatosan lépett, majd hátrafordult, s amikor meggyőződött róla, hogy nem fogom követni, nagy huhogással rohant a fák felé. A szurikáták hirtelen fejmozdulatokkal tekingettek rám és egymásra. A nőstény lépett először.

***

Zenekarunkban, a Kómában Darázs volt a legtalpraesettebb személyiség, legyőzhetetlennek tűnt, bármit meg tudott oldani. Ha pedig nem sikerült neki valami, nem sokat tökölt a kudarccal, sőt egyáltalán nem fogta föl veszteségnek. Szimplán csak továbblépett. Így hagyta el a városunkat, az országunkat is. Ötéves volt, amikor apja meghalt, így egész fiatalon megtanulhatta, hogy bármikor lecsaphat rá is a vég. Darázs sokáig nehéz természet volt, a nevét is onnan kapta, hogy szinte mindenkibe belecsípett. Valójában még a rendkívüli állapot előtt azt tervezgette, hogy külföldre távozik. Mindig is céltudatos volt. A háborús hírek pedig jó indoknak tűntek számára, hogy végre dobbantson. Csak azt nem tudtam, hol lehet. Hogy fogom megtalálni két hónap alatt, hogy kerülünk majd ide vissza, egyáltalán sikerül-e rávennem, hogy újra megmártózzon az itteni posványban.

Apám egyébként nem értett egyet azzal, hogy el kell hagyni az országot.

– Ki fog véget vetni ennek az egésznek, ha mindenki, aki elégedetlen, elmenekül? –

morgott.

Erre nemigen tudtam mit mondani, a haza fogalma nekem mindig is túl általános,

megfoghatatlan volt, ha nem is teljesen üres. Kötődtem hozzá, de amint közelebb kerültem, rám tekeredett, fojtogatni kezdett, mint kígyó a zsákmányát. Ezt a kettőséget pedig sehogy sem tudtam feloldani.

Apám nem kímélt, tovább ostromolt:

– Akkor is visszajössz, ha itt egyre romlik a helyzet? – fintorgott harákolva.

Tollra néztem, akinek haja most copfba volt kötve, kitakarta az elálló füleit, ekkor

láttam a délutáni fényben, hogy azokon is szeplők vöröslöttek, amitől még vonzóbbnak tűnt, olyan volt, mint egy erdei nimfa. Megszorítottam a kezét, ő pedig apámra nézett, majd megvakarta a jobb fülét. A legszívesebben körbeharapdáltam volna a pici, puha kagylót. 

– Igen – válaszoltam apám iménti kérdésére, aki elvékonyított, gúnyos hangon döfködött:

– Miért tennéd? Ha jól fizető munkád, kényelmes lakásod lesz, akkor mi a fenének bajlódnál velünk?

– Bízhattok bennem.

– Emberség! Tán csak nem képzeled, hogy ugyanolyan állapotban találsz minket ebben a robbanni kész puskaporfészekben?!

 – Gyuri, nem unod még? – szólt közbe anyám.

Apámra úgy hatottak anyám szavai, mint a tízparancsolat. Megköszörülte a torkát, majd legyintett, úgysem sikerül neki, dünnyögte, de nem vitatkozott velem tovább. A konyhaszekrény felső fiókjából elővett egy cetlit meg egy tollat, fölírt néhány külföldi címet. Először kutassam föl a régi barátait, hátha ők is segíthetnek, ismerik Darázs szüleit. Azt javasolta, ne akarjak idegeneket meggyőzni arról, hogy itt mi zajlik, úgysem hinnék el, csak az időmet vesztegetném.

Este még ki akartam menni Snoopyhoz, hogy elbúcsúzzam tőle is. Amint megpillantott, a hordójába húzódott. A sebei kezdtek begyógyulni, de még mindig félt tőlem. Annakidején én hoztam a házunkhoz a kutyát. A befáslizott csuklómra néztem, tudtam, hogy ha teljesen beforr a sebem, a heg ott marad.       

Elmentem a šupába a vasak közé, de nem sokat időztem velük, nem akartam, hogy bármi is kiváltsa belőlem az erős kötődést. Hátrapillantottam, Snoopy állt az ajtó előtt. Nem morgott, csak nézett minket. Szólni akartam hozzá, de a kutya visszabújt a hordójába. Oda akartam nyújtani orrához a kezem, hogy szagoljon meg, ám az utolsó pillanatban visszahúztam, féltem, hogy bosszúból belém mar.

A šupából kifelé menet megbotlottam valamiben. Közelebb hajoltam: a félhomályban Lópata bendzsójának nyaka lógott ki a tokja végéből. Itt hagyta, vagy itt felejtette? Biztos nem. Biztos nem végzett magával, nyugtattam magam.

Miután összecsomagoltam a másnapi induláshoz, Toll odajött hozzám, a hátizsákomra tette a kezét.

–  Veled tartok – mondta eltökélten.

Kérdőn néztem rá.

– Igen, elengedtem őket.