Tompa fény – Wehner Tibor öt rövid szövege

Wehner Tibor

ÖT RÖVID SZÖVEG

a különleges 

a különleges szakmai kihívások mindig is vonzották. régi vágya volt: rejtett kamerás filmfelvételt készíteni a rejtett kamerás filmfelvételről. eljátszadozott a gondolattal: zseniális ötletre alapozott opusát talán majd kettős titok címmel fogja benevezni a bűnügyi tudósítások nemzetközi filmfesztiváljára. tudatában volt, hogy vállalkozása nehéz, sőt, feltehetően a lehetetlennel határos, felismerte, hogy a rejtett kamera/rejtett kamera reláció képi megragadásának tervével a hatványozott, már-már leküzdhetetlen nehézségek világába csöppent, de mindez inkább inspirálta, mintsem elkedvetlenítette. megpróbált alaposan felkészülni a próbatételre, ezért forgatókönyv-variációkat képzelt el, de aztán elvetett minden változatot, mert már az előkészítés fázisában felismerte, hogy az élet által írt, és különösen az élet rejtelmeit kutató filmekben, illetve ezek forgatókönyveiben általában a véletlenek, a kiszámíthatatlan tényezők érvényesülése a döntő. próbafelvételeket készített gyanútlan járókelőkről, akikkel esetenként szóba is elegyedett, miközben különös körültekintéssel álcázta kameráját, amely az egyre kisebb készülékek korában tulajdonképpen már gyerekjáték volt. lélekben minden nehézségre felkészülten útnak indult, zsebében idegesen markolászta a kamera távkapcsolójának gombját. az egymástól függetlennek látszó, de valójában lazán mégis összetartozó alakok kettőseire vadászott, amelyek egy harmadik személlyel találkoztak láthatóan előre megbeszélt helyen és időpontban: ilyenkor nyilvánvalóan elöl mozog a hétköznapi járókelőként fellépő riporter, és mögötte, kissé távolabb az önmagát álcázó operatőr helyezkedik el. az üzleti negyedben, a jobb kávézók környékén ődöngött, és egyetlen laza, kétszereplős „társaság” sem kerülte el a figyelmét: ha felébredt a gyanúja, nyomukba eredt, bekapcsolta kameráját, és látszólag egészen másra figyelve, valós tevékenységét leplezve követte az eseményeket. valamilyen elszámolási vitáról, nagyobb összegekről volt általában szó a „riporter” és a vele találkozó személy között – más beszélgetőtárs, tanú értelemszerűen sohasem tűnt fel ezeken a találkozókon, mert ha ott lett volna még valaki, akkor okafogyottá vált volna a rejtett kamerás felvétel –, s a beszélgetés hol megegyezéssel, egy kisebb csomag átadásával, hol feszült hangulatban – csomag nélkül – zárult. később megtekintve a felvételt általában mindig elbizonytalanodott, hogy művészi céljait megvalósította-e, mert tulajdonképpen eldönthetetlen volt, hogy egy szokványos gazdasági jellegű tárgyalás történéseit rögzítette, vagy egy később perdöntő bizonyítékként felhasználásra kerülő, titokban rögzített megbeszélésről készített rejtett kamerás felvételt. önmagát persze nem leplezhette le az általa megfigyeltek és filmre rögzítettek előtt, és akiket megörökített, azok sem fedték fel soha igazi valójukat, illetve azt, hogy miben mesterkednek – a történések lezárulta után általában mindenki pillanatokon belül felszívódott –, ezért esténként rendszeresen megnézte a televízióban a bűnügyi műsorokat, s kihasználva a lazább forgatási napokat délelőttönként még bírósági tárgyalásokra is eljárt, és éberen figyelt. egy-egy rejtett kamerás felvételre való konkrét felperesi vagy alperesi hivatkozás felvetette az esélyét vállalkozása sikerének, de amikor megvizsgálta a részleteket, sohasem bukkant azonosságokra: mindig más volt a helyszín, és mások voltak a szereplők is. (az azonosítás meglehetősen lassan és körülményesen zajlott: az eredeti rejtett kamerás felvételeket a bírósági tárgyalásokon soha nem mutatták be – nem moziban vagyunk, élcelődött egyszer a bírónő –, és mindenféle kép- és hangszakértők bonyolult bizonyítási levezetéseit kellett végighallgatnia, amelyek során magáról a lényegről – ki és miért, hol és mikor készítette a felvételt – a frekvencia-elemzéseken túlmenően alig-alig esett szó.) egy idő után elunta, hogy eredeti koncepcióját nem tudja maradéktalanul megvalósítani, ezért az addig mikrovilágokban tapogatózó dokumentumfilmes módszereinek búcsút intve a totális megoldásokra váltott: mivel egy filmgyárból kirúgott, valójában nagyon tehetséges rendező – ezt a figurát tulajdonképpen önmagáról mintázta – úgy döntött, hogy ezentúl minden eshetőségre számítva rejtett kamerával mindent rögzít, ami körülötte történik, és így az események hallatlan hű krónikásaként léphet fel – nem is beszélve azokról a megoldásokról, amelyeket a történések utólagos rekonstrukciója, a múlttal kapcsolatos konfliktusok tisztázása és megoldása érdekében kínálhat fel az utókorrá korcsosuló jelenkornak –, rejtett kamerás önmagát kezdte filmezni egy-egy előre elhelyezett, az adott teret tágan befogó, leszúrt kamerával. leginkább félreeső helyeken, néptelen városrészekben dolgozott – meggyőződése volt, hogy a mozdulatlanság és változatlanság leple alatt ezeken a helyeken zajlik az igazi élet –, ezért meg is lepődött kissé, amikor egy rendőr tartóztatta fel mozgásában, és a gumibotját fenyegetőn lóbálva a forgatási engedélyről érdeklődött. valószínűleg nem is annyira a külső szemlélő számára céltalannak tűnő bóklászása, hanem a leszúrt kamera kelthette fel érdeklődését. valamilyen papírt keresve a belső zsebében kezdett kotorászni, de a rendőr félreértette mozdulatát, és már ütött is. kettős kontroll, sziszegte tehetetlenségében, és karjaival a rejtett kamerát próbálta védeni, az ütések főként a bordáira és a mellkasára záporoztak, és ezért hivatalos támadóját alapvetően jóindulatúnak vélte, mert végső soron a fejét is ütlegelhette volna. miközben térdre rogyott, arra gondolt, hogy milyen jól jönne most egy negyedórás forgatási szünet, amikor a valóság és a művészet ismét egy rövid időre különválhatna, de – az egyik utolsó lényegi felismeréseként – szomorúan belátni kényszerült, hogy ebben a műfajban a szünet-fogalom sajnos nem ismeretes.

a sportrajongó szerencsejátékos 

lelkes sportrajongó volt, néhány csapatért különösen lelkesedett, és esetenként nagy-nagy bosszúságokat okozott kedvenceinek egy-egy veresége. az évek múlásával – ekkor mérkőzésekre már nem járt, csupán a televízióban követte az eseményeket, de kizárólag az élő adásokat nézte meg – azt vette észre, hogy nem bírja az izgalmakat. ha szoros volt a meccs, inkább átkapcsolt egy másik adóra, ahol természettudományos ismeretterjesztő filmeket vetítettek, és csak a mérkőzés utolsó perceiben vagy a lefújás után kapcsolt vissza, hogy megtudja az eredményt, de ez is nagyon megviselte. pulzusa felgyorsult, idegei megfeszültek, szíve a torkában dobogott, testét elöntötte a verejték. a vereség napokra mély depresszióba süllyesztette, de a győzelmek sem tették derűlátóvá. néha fogadásokat is kötött, de egyszer sem nyert. ezek az élmények és események olyannyira elcsigázták, hogy elhatározta, felhagy a sporteseményeken való virtuális részvétellel is, és inkább a másnapi újságokból, nyugodt körülmények között tájékozódik az eredményekről. csak hónapok múltán, komoly újsághegyek között üldögélve ébredt rá, hogy elveszítette a közvetlen kontaktust a közeggel: a játékosok, a bírók, a kommentátorok is arctalanokká váltak, egyéniség nélküli szereplőkké csupaszodtak, és mindeközben úgy tűnt, hogy az eredmények is egyre furcsábban alakultak. az általa favorizált csapatok rendre vesztesekként hagyták el a pályát – volt néhány megmagyarázhatatlan, súlyos, megalázó vereség is –, egyes labdajátékokban a kieső helyekre sodródtak. az okokat az újságok segítségével nem sikerült felkutatnia, a lapok összevissza írtak minden sületlenséget, olykor fontos hírekként tálalták a szurkolói szóbeszédet. megzavarták következtetéseinek megvonását az egyre gyakrabban kirobbanó bundabotrányok is. meglepetten értesült arról, hogy a három évvel korábban megrendezett bajnokságban, az idény egyik legemlékezetesebb, rendkívül feszült végjátékba torkolló meccsét egy szerencsejáték fogadói-megvesztegetői és a játékosok (a főkolompos a karizmatikus egyéniségként ünnepelt kapus volt) manipulálták, az izgalmak csak egy sportpályán lejátszott színházi előadás pazarul interpretált effektusai voltak, hogy aztán a kasszánál besöpörhessék a hatalmas nyereményt. úgy döntött hát, hogy megfosztja érdeklődésétől és egyre lanyhulóbb rajongásától a sportéletet, nem vesz részt a továbbiakban semmilyen szinten ebben a játékban, amely tulajdonképpen már régen nem játék, s amelyben rá eleve csak a kiszolgáltatott, átvert hülye szerepét osztották. már újságért sem kellett leugrania, bezárkózott otthonába, pótcselekvésként, nosztalgikus érzésektől indíttatva házi gombfocibajnokságot rendezett, de mivel minden mérkőzésen mindkét csapat ő volt, unalomba fulladt az egész, a győzelem és a vereség sem volt átélhető teljes lelkesedéssel egyazon küzdelem végkifejleteként. egyidejűleg. (néha azért sikerült döntetlenre mentenie egy-egy meccset.) bajnoki tabellákat is fabrikált, de nem lévén semmilyen elektromos eszköze vagy kütyüje, kézírással kellett másolgatnia a táblázatokat minden forduló után, s amikor a nyilvántartás már több időt emésztett fel, mint maguk a lejátszott mérkőzések, ezt is abbahagyta. nem fog engem tönkretenni a bürokrácia, mondogatta. csend volt körülötte, a televíziót és a rádiót már évek óta nem kapcsolta be, néha ki-kinézett a belső udvarra nyíló szobájának ablakán, hogy múljon az idő, de kint is mozdulatlan és változatlan volt minden, és ez bizonyos fokú elégedettséggel töltötte el. bármit is csinált azonban, játékszenvedélye nem csitult, ezért – bár életfunkcióit egyre szűkebb keretek közé szorította – fogadásokat kötött önmagával – egy-egy őszintébb pillanatában azzal vádolta meg magát, hogy jóvátehetetlenül szerencsejáték-függővé vált –, hogy még másnap reggel is életben lesz, és ez némi izgalommal telítette napjait. reggel persze nem vette fel a nyereményt, hanem megduplázta a tétet.

a simogató 

humanisztikus küldetéstudata indíttatásainak engedelmeskedve úgy döntött, hogy az állatok felé fordul. szilárdnak vélt elveivel ellentétes lett volna azonban, hogy ha egyetlen állat részesül kitüntetett figyelmében és szeretetében, így kizárta azt a mindkét szereplő szempontjából önző lehetőséget, hogy egy kutyát, macskát, esetleg valamilyen madarat vagy rágcsálót tart otthonában. hosszas mérlegelés után döntött: átfogó szinten az ember hűséges társaiért, a kutyákért fog meghozni minden tőle telhető áldozatot a jövőben. már korábban, küldetésére készülve, hosszú évek alatt megfigyelte e lények időszakos, sok esetben elviselhetetlenül hosszú ideig tartó nagyvárosi magányra-kényszerítettségét, és ezért a boltok, üzletek, vendéglátóipari egységek elé kikötött állatok simogatására specializálta magát. korán reggel elindult az egy-egy külsőbb városrészt behálózó, gyakran késő estig is elnyúló sétájára – a belvárosi csillogó-villogó üzleti negyedeket, ahol általában az előkelő vásárlók a kocsiba zárva hagyták, vagy ölebekként kezükben vitték be a plázákba vagy a márkakereskedésekbe kedvenceiket, messze elkerülte –, és elsősorban az élelmiszerboltok és a kocsmák környékén vadászott magukra hagyott ebekre. a lakótelepek körzetében nagyobb esélye, és így több szerencséje is volt. a kutyák számos fajtájával megismerkedett: volt, amelyik örömmel fogadta közeledését, volt, amelyik odakapott a kezéhez és megharapta, és előfordult, hogy egyik-másik vérmesebb vadul nekirontott. (minderre roppant előrelátón felkészült: a tetanusz védőoltást hetekkel korábban beadatta magának.) néhány hét elmúltával azt a tanulságot vonta le, hogy az ember-gazdákkal általában sokkal több baj van, mint az állatokkal: amikor kilépve a boltból észrevették, hogy egy idegen simogatja kutyájukat, a legváltozatosabban, de általában durván reagáltak: villámló szempillantásokkal félrelökdösték, felháborodottan elküldték a francba, ordítva megfenyegették, sőt volt, aki bevásárlószatyrával ütlegelni kezdte (aztán mikor félrelépett, harciasságából lehiggadva párizsival tömte meg kedvencét, de persze a műanyaghéjat elfelejtette a felvágottról lehúzni). ő soha nem próbált egyetlen kutyát sem megvesztegetni valamilyen finom falattal, nem hordott a zsebében kockacukrot sem. ha megfelelő időegység állt rendelkezésére (ha a gazda bent felejtette magát a boltban, vagy a kocsmában, és ebben a második esetben volt a gyakoribb a hosszabb távollét), akkor általában mindig sikerült közelebbi vagy távolabbi bensőséges kapcsolatot kialakítani a szeretetre oly éhes állati teremtménnyel. ilyen, nélkülözhetetlen tevékenységét igazoló állapotban reménykedett egy kis vakarcsot simogatva az egyik kocsma előtt, amikor a gazdája kissé kapatosan kilépett az utcára, és az ittas egyének kiszámíthatatlan fejbólogatásával kísérten – miközben nagy nehezen kibogozta a kerékpárok letámasztását szolgáló korláthoz kötött pórázt – azt sziszegte kétszer az arcába: jack london, jack london. ez elég rejtélyesnek tűnt. amikor elmentek végre, eljátszott a gondolattal, hogy ha őt kötnék ki ide a kocsma elé, reménykedhetne-e abban, hogy akár egy kóbor dög odasomfordálva hozzá megnyalja az arcát? na de ez azért nem a legjobb ötlet, morfondírozott magában, hazafelé indulva, miközben a küldetése teljesítésével kapcsolatos kételyek és vegyes érzelmek háborgatták. néhány lépést tett csak meg, amikor visszafordult, a kocsma ajtajához lépett, és benyitott. a söntésben nyolcan-tízen üldögéltek vagy álldogáltak – az ónlemezzel fedett, piszkos mosogatólében úszó pult mögötti magas székén trónoló kocsmáros unottan a vendégeket nézte, de vele nem törődött –, mindenki a pult fölé szerelt televízió képernyője felé fordult, amelyen intimbetét reklámok futottak végtelenítve. nem is a képek ismétlődése volt egy idő után idegesítő elsősorban, hanem az egy-egy snitt végét jelző fülsiketítő altszaxofon-harsogás. végtelen önfegyelemmel figyelte és hallgatta ezt a monoton, időszakonként éktelen ricsajjal ütemesen megtört műsort egy ideig, és mélyen átérezte az új vendég elviselhetetlenül idegen, elszigetelt szerepét, vagy pontosabban létezésmódját a régiek között, de ötlete sem volt arra, hogyan is tudna ebben a közegben, akár észrevétlenül is, elvegyülni. még tudatánál volt, amikor észrevette a képernyő mellé ragasztott, kusza nyomtatott betűkkel karton tortatálcára írt feliratot: ebben a kocsmában soha nincs záróra.

szavatossági idő 

lejárt szavatosságú konzerveket gyűjtött, illetve megvárta, míg lejár a garancia, és aztán kaján megelégedettséggel a gyűjteményébe illesztette az ominózus darabot. maga a lejárt szavatossági idő már egy olyan, kellemesen bizsergető megnyugtató állapot volt, amelynek csak kezdete van, a vége már a meghatározhatatlan és beláthatatlan végtelenbe veszett. (a köznapi gondolkodás persze végpontként értékelte az érvényesség határidejét, de számára ezen a ponton szűnt meg a konkrét idő.) csakis fémdobozos kiszerelésekre koncentrált: pástétomokra, szardíniákra, főzelékekre, finomabb sonkákra, húsos-paradicsomos ételadagokra. az üveges vagy a műanyagos csomagolásokat messze elkerültre, mert nem szerette volna látni, hogy a látszólagosan futó évek során mi zajlott, vagy mi zajlik le a doboz belsejében. a megszállott gyűjtőket, és különösen a kincsképző gyűjteményeket létrehozókat gyűlölte, de azokat is megvetette, akik a gyűjteményük által valósították meg magukat, saját személyiségüket helyezve kollekciójuk jelentősége elé. az élet menete által vezérelt, egyre gyarapodó dobozkollekciója lassan kiszorította a felesleges tárgyakat lakásából, csak egy szék és egy ágy maradt a falak mentén körben futó, majd a szoba terébe is benyúló, a padlótól a mennyezetig emelkedő polcrendszerrel övezve. fel sem merült benne a gyűjtemény bemutatásának gondolata, és amikor egy lelkes gasztroblogger jelentkezett be telefonon, majd az elutasítás ellenére be is csengetett, őt is ridegen elzavarta: ne csináljon senki publicitást az együttesének. nincsenek itt különösebb tanulságok. irtózott az ostoba kérdéseket megfogalmazó álrajongóktól. a kisebb incidensek sem zökkentették ki munkamenetéből, folyamatosan vásárolta az új és új márkákat, a kisebb-nagyobb, hasáb és korong alakú vagy szabálytalan, legömbölyített testeket formázó dobozokat. (az utóbbi időben megfigyelte, hogy egyre távolabbi időpontokat jelöltek meg a cégek a csomagolásokon a márka lejáratának határidejeként, de különösebben azért ez nem zavarta: bőven van időm kivárni az időtöket, seggfejek, mondogatta magában, míg elhelyezte „a várakozás átmeneti polcára” az új dobozokat. itt raktározta azt a kis algyűjteményt is, amely a különböző típusú és technikai megoldású konzervnyitókból alakult ki. mindegyik kis szerkezet szűz, használatlan volt: ő maga, talán érthető okokból, sohasem fogyasztott konzervet.) amikor a polcrendszer újabb bővítésére volt szükség, kereste a régi, jól bevált asztalosmesterét, de hiába kopogtatott a műhely ablakán, az üvegre ragasztott kis cédula tudósította arról, hogy a derék iparos váratlanul elhalálozott (mindig figyelmeztette a körültekintő, választékos táplálkozás fontosságára, hangsúlyozva, hogy nem minden jön ki, ami bemegy, de úgy tűnik, nem hallgatott rá.) egy fiatal asztalost kellett megbíznia, aki azonban egyre halogatta a munkát, majd amikor végre mégis megérkezett, felmérendő az anyagszükségletet, gúnyos megállapításokat tett elődje működését minősítvén, s ami különösen furcsa volt, monumentális spájznak minősítette lakását, miközben szó szerint az orrát húzta. ennek ellenére aláírta a megrendelést, de már ekkor tudta, hogy ha majd ingerült reklamációi hatására megérkezik egyáltalán a beépítendő új rekeszekkel az öntelt fiatal mester, nem fog ajtót nyitni. üldögélt a székén, nézte a megtelt polcokat, néha felállt, ellenőrizte a garanciális dátumokat; mindig szertartásos ünnepélyességgel helyezte át a várakozás polcáról a végleges helyére az arra érdemessé vált dobozokat. azon tűnődött, hogy húsz, esetleg harminc év múltán – az már csaknem egy kedvezményes életfogytiglan – egy-egy konzerv belső életében már lezárultak-e a történések, és kialakult-e egy olyan, véglegesnek és változatlannak tűnő belső állapot, amely leginkább a salakhoz hasonlítható, s amely létezésmódra titokban maga is vágyott. a semlegességek és tulajdonságnélküliségek esélyei mindig is elbűvölték. üldögélt a székén. kopaszodott.

tompa fény 

korábban egyáltalán nem foglalkozott vele, de újabban mindennap ellenőrizte – ellenőrizni próbálta –, hogy tompult-e végre, s milyen mértékben a csillár aranyozása. váratlanul életének központi jelentőségű problémájává emelkedett ez a kérdés: látogatói a közelmúltban egyszer mintegy mellékesen megjegyezték, hogy mintha túlságosan is csillogna ez a csillár, és ezáltal feltűnően kirí a kissé szürke, semmitmondó környezetéből. ezzel mintegy lavinát indítottak el. a mellérendelő mondat hangsúlyaiból és a társaság reflexióiból – néhányan egyetértőn hümmögtek, mások meg ’na igen, na igen’ megjegyzésekkel kísérték a felvetést, míg ketten-hárman mintha nem is érdekelné őket (pedig minden rezzenésre ügyeltek), kibámultak az ablakon – azonnal felmérte, hogy ez egy fontos, már-már elhanyagolhatatlan, igencsak lényeges, középponti jelentőségű kérdés, amelyre a jövőben fokozott figyelmet kell fordítania. mintha a kamaszkorában megfogalmazott és papírra vetett „csillogó mosdókagylóitok majd elhomályosulnak”-fenyegetés igazságtartalmát vonták volna kétségbe, mintha hajdani figyelmeztetésének érvényességét cáfolták volna meg súlytalan egyének a cinikus célozgatásaikkal. az a csillár már ott lógott évtizedek óta, és csak néha porolta le valaki, csillogása régen nem vakíthatott el senkit. mindennap a kora délutáni időszak volt a csillárnézés és -vizsgálódás periódusa – a délelőttöket tulajdonképpen a megfigyelésre és precíz analízisre, a feljegyzések elkészítésére való felkészülésnek szentelte –, amikor az időjárástól persze függően viszonylag egyenletes és azonos fényviszonyok voltak. minden egészen más volt tavaszi napsütésben és a téli, sűrű, felhős égbolt esetén, s a napnak ennek az időszakában idegileg is a legjobb állapotban volt az efféle ténykedéshez. megfigyeléseiről, amelyeket korántsem minősíthetett egzaktnak, feljegyzéseket vezetett, de a „ma mintha halványabbak lennének a reflexek”-, vagy a „ma a tegnapinál csaknem biztosan tompábbak a megcsillanások”-féle megjegyzések őt magát sem elégítették ki, és csak akkor érzett némi megnyugvást, ha a sűrűn teleírt naplóban visszalapozva egy-egy „a misztikus csillámlás némi visszafogottsága”-megfogalmazásra bukkant. tudta, hogy az arany misztikus csillogása nem éppen veszélytelen dolog: esténként, késő éjszakába nyúlón a különböző (egymásnak helyenként ellentmondó) szimbólumlexikonokat forgatta, és egyre inkább úgy érezte, hogy a kérdés tisztázása érdekében egyre halaszthatatlanabb egy bizánci utazás, de a Bizánc megnevezést hiába kereste, sehol sem találta autóatlaszainak névmutatóiban. (különösen a kozmikus ember-koncepció ragadta meg képzeletét, amely szerint a perzsa mitológiában az első ember, Gajomard egy önmagából fényességet kisugárzó olyan alak volt, akinek a lelkéből keletkezett az arany, s ebből nagy logikai ugrásokkal azt az analógiát állította fel, hogy az arany ragyogásban tündöklő csillár tulajdonképpen az ő lelkének – jóllehet egyre inkább tompuló – kivetülése.) úgy vélekedett, hogy amíg nem számolhatja fel a bizánci-perzsiai expedíciója előtt tornyosuló akadályokat, konkretizálnia kell helyzetét, és a pozícióját meghatározó súlyos problémát, ezért leszögezte: ez a látvány, ebben a pillanatban, ebből a nézőpontból szemlélve csak az enyém, én élhetem csak át, és ezért én értelmezhetem csak. nem magyarázhatja senki más, külső szemlélő másként mint én, és az elméleti felvetéseknek sincs semmi értelme, a gyakorlat, hogy választékosan fogalmazzak, a praxis egyedi és autonóm volta nem ad esélyt az okoskodásnak. ergo – ez ismételten kissé választékosra sikeredett – a jelentés-konzekvenciákat is csak én vonhatom meg tapasztalataimnak, beidegződéseimnek és kényszerképzeteimnek engedelmeskedve. és akkor ezután már bármikor valamilyen új látvány felé fordulhatok. az elméleti-gyakorlati vetületeket egyként érintő fejtegetéseit lezárva a csillár felé sandított, amely égszínkék volt, mint az ablakán át elé táruló, váratlanul szikrázóvá megnyílt téli égbolt. első felindulásában az impresszionista effektek és benyomások érvényesülésére gyanakodott, de aztán inkább látogatói tréfás kedvű próbatételét feltételezte, fedezte fel a különös átváltozás nagyon is kézenfekvő, mögöttes terében. a kék csillár-jelenség a maga nemében tulajdonképpen szép volt és elandalító – pokolba a szimbólumlexikonokkal és az elméletekkel, csillogásokkal és tompulásokkal, és majd hülye leszek elutazni, mormogta az orra alatt –, és többé nem tudta levenni róla a szemét.