A szüzesség ára – Frideczky Katalin prózája

„Kornélt a betegsége idejére azonban az utcai frontra néző tágas, napos szobában helyezték el. Egy pillanatra hagyták csak felügyelet nélkül, mikor ő, a lenyugtatózott, bódult lábadozó egy lezser mozdulattal kilépett az ablakon, mintha csak a körfolyosóra lépne ki, a barátjához…”

Kornéllal csak az év vége felé melegedtünk össze annyira, hogy iskolán kívül is találkozzunk.

Az érettségi közeledtével kimentünk néha a Szigetre, hogy egy pokrócra telepedve átvegyük a tételeket. Erre leginkább nekem volt szükségem, Kornél ugyanis mindent tudott, mindent értett.

Egy ilyen alkalommal, a két tétel közötti cigiszünetben bevallotta nekem, hogy az anyukája egy ezrest ígért neki arra az alkalomra, ha elveszíti a szüzességét. Attól kezdve többször is ugrattam: – Na, megkaptad már az ezresedet?

Kornél nem volt szép fiú. Fehér bőrét szeplők és pörsenések tarkították, hangja meg-megcsuklott a késői mutálástól, keze, lába esetlenül nagyra nőtt. Olyan volt, mint egy kakukkfióka. Csupa csőr, csupa láb.

Mindent összevetve azonban nem volt visszataszító, sőt számos vonzó tulajdonsággal rendelkezett. Segítőkész volt, nyíltszívű és szerény. Bár műveltség és tárgyi tudás terén mindannyiunkat zsebre vágott, beleértve némely tanárunkat is, nem hordta fenn az orrát.

Kornél zseniális koponya volt. Nyelveket beszélt, otthon volt az irodalom, a történelem, a művészetek területén, sőt a reáltudományokban is jeleskedett. Lehetett volna belőle irodalomtudós vagy történész éppúgy, mint matematikus vagy fizikus. Ő azonban zongoraművész akart lenni. A sors fintora, hogy éppen ezen a területen nem tartozott a kimagasló képességűek közé. Konzervatoristák lévén mindannyian szőttünk világhírnévről szóló álmokat, ki nagyobb, ki kisebb eséllyel.

Kornélnak semmi esélye nem volt. Ezzel mindannyian tisztában voltunk. Kivéve őt magát. Ezen a téren nem tudta magát józanul megítélni. Tanáraink is szerették volna inkább a bölcsészkar vagy a TTK felé terelgetni, de ő nem állt kötélnek. Kitartott zongoraművészi ambíciói mellett.

Vesztére.

Kornélt nem vették föl a Zeneakadémiára. Ez annyira kiborította, hogy idegösszeroppanást kapott, hisztériás rohamban tört ki, mentőt kellett hozzá hívni.

Pár nap múlva megtudtuk, hogy Kornél meghalt. Kiugrott az emeletről. A mendemondák szerint tévedésből. Körfolyosós házban laktak, és az ő ablaka ide nyílt. A barátjával, aki a szomszédban lakott, számtalanszor közlekedtek az ablakon keresztül, a folyosóra kilépve.

Kornélt a betegsége idejére azonban az utcai frontra néző tágas, napos szobában helyezték el. Egy pillanatra hagyták csak felügyelet nélkül, mikor ő, a lenyugtatózott, bódult lábadozó egy lezser mozdulattal kilépett az ablakon, mintha csak a körfolyosóra lépne ki, a barátjához…

A temetésre csak kettőnket hívtak meg az osztályból. Engem és Bálintot, akik a legközelebb álltunk Kornélhoz.

Elfogódottan léptünk be a lakásba, ahonnan a szüleivel együtt készültünk a temetőbe. Most láttuk csak, hogy Kornélnak testvére is van. Ahogy akkor meg tudtam ítélni, valami nem stimmelt a gyerekkel. Vagy eggyel több kereke volt, vagy eggyel kevesebb. Megborzongtam arra a tudatra, hogy a zseni ment el, és a fogyatékos maradt meg. Dupla csapás a szüleinek.

Az anyukáján azonban gyásznak semmi nyoma nem látszott. Éppen sminkelte magát, mikor megérkeztünk. Arcát fehérre púderozta, ajkát égővörös rúzzsal festette ki. Rendkívül szép nő volt. Pacalpuha férje némán surrant ide-oda, kopasz feje meg-megcsillant a délelőtti napfényben. A furcsa öcsike is fel-feltűnt a színen, de csak mint statiszta, aki különösebb szerepet nem játszik, kitölti a létszámot…

Az anyukán minden fekete volt. A haja, a szeme, a ruhája, a harisnyája. Csak az égővörös szája virított ki hófehér arcából. És most lassan föltette a fejére a fátylat, a feketét. Akárha nászra készülődne.

A markában egy gyűrt ezrest szorongatott.