Az igazság megéri, hogy hiába keressük

„Turczi tud és mer szemérmes és szemérmetlen is lenni, nagy képviselője ő a dionüszoszi életkedvnek, miközben sosem felejti el, hogy filozófiai vénája is van, ars poeticája erős gondolati alapokon áll, messze lát és közelre is tekint, fontos számára a társ és a társaság.” – Kölüs Lajos szerint Turczi István legújabb verskötete létgaléria.

Kiadók jönnek, kiadók mennek, ahogy a csillagok az égen. Az írók is vándorolnak, teszik, amit kell, új kiadót keresnek, találnak. 2009-ben indította útjára a Scolar Kiadó sorozatát, a Scolar verseket. Az eltelt hét év alatt közel húsz verseskötetet jelentetett meg a kiadó. Most Turczi István van soron, először a Scolarnál, kötetének címe: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei. A Babérkoszorú- és Prima Primissima-díjas költő és Für Emil grafikusművész által készített könyv nem gyerekkönyv, bár Naplóeon hegedül a címlapján, és egy piros ruhás, teltidomú, fekete hajú nő perdül táncra, miközben egy pizsamacsíkos (rabruhás?) férfi kigúvadt szemmel nézi, figyeli a gyengébbik nem produkcióját, és hallgatja az őrült zenét.

A közel ötven vers és a hozzájuk készített ötven grafika talál és utal egymásra, az életkedvre, és nem az élettől elment kedvre. Turczi életpárti, úgy reagál a legtragikusabb élményre, eseményre, ahogy egy polgárhoz illik, méltósággal, mondhatnám, hogy szkepszissel, de akkor nem mondanék igazat. Turczi számomra Márai világát, gondolkodását, kiegyensúlyozottságát, sőt kimértségét idézi fel és meg. A párbeszéd híve, akkor is, ha önmagával beszél. A szövegre koncentrál, arra, amit mond, amit gondol, hogy a kettő ne szakadjon el egymástól. Mert néha elszakad, nincs linearitás, nincs egyenes vonal. Für Emil rajzai mindig közbeszólnak, vérbőn, olaszosan, latinosan. La Dolce Vita.

Szöveg és kép, kép és szöveg hipertextje, mai korunk világa, párbeszéde jött létre a kötetben, egymásba íródik, mosódik a kép, a szöveg. Für Emil erotikus rajzai talán merészek, kihívóak, provokatívak, nekem zenei felhangok és felütések. Turczi tud és mer szemérmes és szemérmetlen is lenni, nagy képviselője ő a dionüszoszi életkedvnek, miközben sosem felejti el, hogy filozófiai vénája is van, ars poeticája erős gondolati alapokon áll, messze lát és közelre is tekint, fontos számára a társ és a társaság. Kassák adta egyik kötete címének, hogy Üljük körül az asztalt. Turczi szellemi asztalánál is sokan ülnek, Homérosz, Jean Genet (akiről kevesen tudják, hogy börtönben, köztörvényesként írta legjobb drámáit), Laurence Olivier, Kurtág György, Czesław Miłosz, Mozart, Dürrenmatt, Erdély Miklós, sorolhatnám a többi nevet is.

Az idő rohan és visszatér, elhagy valamit és valakit, és váratlanul elénk hozza, felidézi azt, amit és akit elfelejtettünk. Turczi katalógust készít, életre kelti a dolgokat, az emlékeket, időben és időn kívül. Két távoli pont közé húz egyenest, megszünteti a távolságot, időutazik. Nem az űrben, hanem itt a földön. …a gyermekkor hányszor visszapergetett / védtelen tekercsei / mama-emlékű játszóterek / apa nélküli fehér-karácsony / pisztáciatorta gumielefánt / emlékei tűnéspontján végül feketeség (Videre). Nem fél az elődöktől, szándékosan utal rájuk: …van házam kertem asszonyom / a garázsban szárnyas sportkocsi (Ikarosz néhány megszívlelendő sora). Kosztolányira írta: Van mindig elég eleségem. / Van kertem, a kertre rogyó fák / Suttogva hajolnak utamra…(Boldog, szomorú dal). Az élethelyzet, az életkor hasonlósága az, ami a tűnő időt megfogni, tárgyiasítani igyekszik. Turczi is összegez, látlelete több szempontú. Nincs kitüntetett irány, csak irány van, és lassabban veszed észre, hogy vagy, mint azt, hogy voltál (Múlás van). Turczi meditatív versei egy körjárat megállói, újra és újra felbukkannak, végtelenítve van az út, Vége nincs a végnek (Bárcsak itt lennél). Möbius-szalag. És az elbizonytalanító szavak, az idő mintha megállna. Időt kér, miként időt kér a kosárlabdaedző is, itt nincs cseresor, mint a hokiban, a költő araszol, töpreng (időtlen toporgásban), mélázik (lassabban veszed észre, hogy vagy), úton van, útközben, mikor máskor, örök távolodás, de legalább irány.

Mintha keresztúthoz, állomáshoz érkezett volna, lelkileg. Stációi kálváriák, sejtések és következtetések, sőt belátások. A beteg gyógyul, állapota elérte a láztalan fázist. Nyugtalan, mozgásban van, látszik, mint a Hold, amelyet megvilágít a Nap. Sajátos felismerés: Szűk már az ég (Valahol Budapest), beérném kevéssel is (Utazás). Füst Milán látomásos költészete tér itt vissza, finoman, éterien, a bölcsesség rezignációjával és távlatával. Félek – írja Turczi egyik versének (Barátság) kezdősorában. A természet jön a segítségére, az összeboruló fák védik, oltalmazzák, miközben áldozatok is, kivágják őket. Lények közötti barátság, nem ember és ember közötti. Finomhangolás ez, ilyen a világ, kiben és miben bízhatunk? A szabadság levegőjét is érezni a verssorokban. A mentálhigiéniát: a karosszékben akkor is megnyugtató / elragozni egy latin igét (Videre), és a szorongást, van téboly, ami tiszta ész a szemnek (Alázatosan elázott hajó a válaszúton). Nem kiáltozik, mint József Attila (Kiáltozás): semmit nem hiszek s nagyon / félek a büntetéstől. Turczi István csendes, halk, tudósít, hogy mi történik. Ez lehetne a szenvtelenség jele is, de nem az. Inkább a tisztánlátásé, erejét nem pazarolja, azt látja, amit kell, amit képes meglátni. A várakozás geometriáját, tizenkét üres széket, az utolsó vacsorát (Laurence Olivier naplójából).

Nincsenek ciklusok a versben, Für Emil rajzai, grafikái lesznek a cezúrák, a gondolati elválasztójelek, a kötet belső ritmusát átvevők, felfogók. A szöveg szabadsága, szökkenése a rajzokban ölt testet, és fordítva, a rajzok erősítik a szöveget. A mostani verskötet egy létezésgaléria. Emlékek sorakoznak, egy ketubah, egy nagymama, bármilyen pillanat az életéből, szilánkokká válnak. Az emlékek néha édesen zsonganak (Tények melankóliája), vagy – ahogy Turczi István megfogalmazta a könyvbemutatóján – olyan az emlék, mint a pörkölt kávé a fogad alatt. Roppan. Roppan egyet, és tudod, hogy ott az emlék. Für Emil is emlékszik, kalapos, szakállas, kopaszodó, női alsót hordó figurái archetípusok, légtornászok, csábítók, elkárhozottak, bohócok, szenteskedők, bábuk, fecsegők, az élet szerelmesei. …hova is repülnék ennyi súlyfelesleggel – írja a költő (Ikarosz néhány megszívlelendő sora), hát oldalazva lép előre, a jövőbe (A történelem egy sötét, úszó test).

Paradoxonokra épülnek a versek, Turczi szerint valamiből valami más lesz, amiről kiderül, hogy ugyanaz az a valami, vagy éppen nincs is. Olyan vagyok, mint a giliszta a betonágyban, fúrom, fúrom, aztán kilyukadok-e valahol, hol lyukadok ki, nem tudom. Itt tartok, fúrás állapotában. Ez a fúrás egy átmeneti állapot. Turczi szerint olyan, hogy boldogságkeresés, nincs, a keresés maga a boldogság, az igazságkeresés. Az igazság megéri, hogy hiába keressük. Még akkor is, ha egy ideje úgy érzi, nem látja, hogy lehet kijutni a féregjáratokból. Nincs tér, nincs idő. / Isten penészes szeme / vakablakra néz (Video haiku).

A kötet a köztes létre és a változásra, a változás esélyére mutat rá (Új világ). Nemcsak a gyötrelem átmeneti, de emberből állatba, a szavakból dallamba, a fényből árnyékba jutunk a verseket olvasva (Térplasztika). Turczi egyik legerősebb sora: Amit kimondtál, már mindig mozdulatlan. Hallgass! (Emlékmakett). Amint kimondjuk, hogy hallgass, abban a pillanatban viszonyunk lesz hozzá, ott vagyunk, az beszél, amit létrehoztunk, magunk helyett, önmagáért. Magunknak megbocsátani a legnehezebb. Nem az van leírva, hogy nem lehet, hanem az, hogy a legnehezebb. Turczi István könnyebben megbocsát másoknak. Nehezen bocsátja meg önmagának az eltékozolt dolgokat, vannak emberek, akik nagyon hiányoznak, nem tud visszahozni kérdéseket, amelyeket fel kellett volna tennie, nem tud visszahozni gesztusokat, mozdulatokat, simogatást. És nem tud felejteni. Nem tud úgy élni, hogy felejtenie kelljen. Nem lehet felejteni. És kell. Úgy kell élni, hogy nem felejtünk. Az emlékezéssel kell élnünk. Ki-ki a maga emlékezésével. A szó elszáll, de az írás nem maradhat el – nyilatkozta egyszer a költő. Az emlékezés sem. A felejtés emlékezete sem.

Kölüs Lajos

Turczi István: A fázisrajzoló átmeneti gyötrelmei. Für Emil rajzaival. Scolar Kiadó, 2016.