Merülés – Solymár András rövidprózái a Debütben

Solymár András 1992-ben született Szovátán. Jelenleg Kolozsvárott tanul a BBTE Klinikai pszichológia és Pszichoterápia szakán. Írásai a Helikon folyóiratban jelentek meg. 

                     SOLYMÁR ANDRÁS 

                   MERÜLÉS

Testem minden tagja lázban égett, mintha kéjnők öle tartaná fogva. Fejem sajgott a másnaposságtól, bár előző nap nem ittam sokat. Ágyékom forró volt, de tudtam, ha most ölelkezésre kerülne sor, kurta és öncélú játék lenne csak a gyönyör.

Csak feküdtem az ágyon a mennyezetet bámulva. Az esti kocsmázás zsibongó hangzavarától nem tudtam elszakadni, hallójárataimba monofónikus harangjáték költözött, úgy tűnt, örökre ottmarad. Combom izmai gyors, apró rángatózásokba kezdtek. Ahogy lenéztem az ágyról, úgy tetszett, mintha egy nyugtalan tengeren tántorgó hajó fedélzetén állnék, és egy alacsony, soványka leány kapaszkodna nadrágom szárába. Ő rángathatta izomkötegeim.                     

Álomszerű derengésben kereste tudatom a kapcsolót. De a fény nem gyulladt fel. Gondoltam, megkérdezem az apró lénytől, mit keres itt, hiszen veszélyes egy háborgó vízen hánykolódó hajón ácsorogni. De mielőtt megtehettem volna, a leány hatalmasra nyitotta tűhegyes, görbe fogakkal teli száját, s belém mart.

A hajó elsüllyedt. Pezsgő víz tekert szőnyegébe. Nem tudtam mozogni az erős örvénytől. Az óceán fura hangok forrása felé sodort. Egy hosszúszárnyú és egy kék bálna úszott komótosan, lomhán felém, mozgásuk ívét kísérte az emberi fül számára szokatlan hangkavalkád. Testem egyetlen papírvékony membránként fogta fel a rezgést, kocsonyás anyagként táncoltam a két vízi zenész muzsikájára. Amikor elég közel értek hozzám, kitátották hatalmas szájuk, egymást játékosan lökdösve versenyeztek a falatért. Értem.

A hosszúszárnyú nyert. Szilái drótkefeként dörzsölték testem, ahogy fel-le mozogtam a monstrum szájában. Keskeny gégéje nem volt alkalmas emberi test befogadására, mégis a nyomás beszippantotta és összeroppantotta lábam. Öklendezni kezdett, nyelvével az ezüst éterbe hajított. A kék bálna kihasználta az alkalmat,  bekapott, majd szopogatni kezdett, mint kisgyerek a savanyúcukrot. Végül ő is kiköpött. Miután meggyőződtek róla, hogy ételnek túl rágós, ínyencségnek pedig túl közönséges vagyok, kecsesen továbbúsztak. Hatalmas farokúszóik örvényében tekeregve azon töprengtem, vajon melyikük a kislány.

Egyre gyorsabban süllyedtem lefele, apránként búcsúzva el a fénytől és üdvözölve a mélytengeri nyomást. Fekete lyukként roppantam magamba, vártam a szörnylények közeledtét, olyanokét, amelyeket eleddig csak a természetfilmekben láttam. Furamód nem keresett fel sem lámpást lógató ördöghal, sem koboldcápa, de még mélytengeri agyaras hallal sem találkoztam.

Csak csend és nyugalom körülöttem. Durva satuként préselt össze, húzott magával egy láthatatlan kar. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem.  Majd egyszercsak ólmozott műanyagpalackként, hangtalanul koppantam az iszapágyon. Homokot köhögtem fel. A száraz levegő megpörkölte tüdőmet, ujjaim a perzselő aranyszín homokba mélyedtek, és a körmöm alól a forróságtól kiégett a kosz. Felordítottam a fájdalomtól. Az égből árbócos csattant le mellém, helikopterraj dübörgése ingatta meg alattam a homokos, forró partot.

Riadtan tértem magamhoz a félálomból, összefolyt a jelen a kávéval, a sör a disznóvágással, a valóság a mámoros hallucinációval, a másnapos kéjelgés utáni sóvárgással.

A délutáni égen néhány percig úgy rémlett, felhőgondolák eveznek, az alkonyat egy felhőkarcoló méretű pióca fogazott szája, s pillantok kérdése, beszippantja-e a földet.

 DICSŐSÉG 

Az ifjú garabonciás apró termetű, akaratos lény volt, de se sárkánnyal, se tudós könyvvel nem bírt, amelyből jégverést olvashatott volna ki.  Hosszú évekig várta türelmesen, hogy egy szép napon szilaj szárnyasgyík hátán röpüljön át az égbolton, és veretes, bőrkötésű kódexből szórja a földiekre a bűbájt. Idősebb társai komor, nyúlt arccal mindig leintették: „Ne várd, úgyis eljő.” „Visszasírod még ezeket a nyugodt időket.”„Ha egyszer elkezded, vége az életednek.” De az ifjú garabonciás jól tudta, a háborút sosem az öregek vívják, ők legszívesebben csak a földet lőnék, és szűrő nélküli Pannóniával kínálnák egymást. Csak a fiatalokat lehet merész lázálmokkal szédíteni, majd fegyvert adni kezükbe és elégedetten szemlélni az eredményt.

Egy sötét éjszakán, amikor a garabonciások hadba indultak, a lángoló szívű ifjú elszökött otthonról, és távoli földön keresett dicsőséget. Legendák nyomán indult a fejedelmi hátas és égi fegyver után, melyről a háborút megjárt, aztán roncsként hazatért öregek meséltek, hogy eltereljék figyelmüket sajgó sebeikről és fájdalmas bűntudatukról.

Hét rend farkasbőr bocskort nyűtt el az úton, míg elért az Üveghegyekig, amelyhez a Teremtés összes szolgája elzarándokol, ha életének értelmet kíván adni. Ezeknek a tiszta hegyeknek a gyomrában, ahol nem tesznek különbséget az Öregisten gyermekei között, útmutatást kapott ő is.  Kifele jövet találkozott a Napbaöltözött Király kisebbik fiával. A tisztességes adjonistent tisztességes fogadjisten követette, majd mindketten dolguk után néztek.

Néki nem kellett megmásznia az égig érő fát vagy elásott kincsek után kutatnia lápos útvesztőkben. Mindössze haza kellett térnie.

Apja hátas sárkányán, anyja mándrucbőr tudós könyvével felszerelkezve indult útnak. Felszállt a felhők magasába, hegyek csúcsait súrolta saruja, az ősi ereklyéből rettenetes rontást bocsátott alá. A szaruberakásos gyapjúkönyvjelző felvágta ereit, a lapokra csöppenő vér betűket formált. Nevek tucatjai, majd százai rajzolódtak ki, amazok nevei, kik életüket vesztették a bombázásban. Szorgosan gyűjtötte a harci skalpokat, mígnem egy országra való név gyűlt össze a vastag könyvben. Ahogy a számok emelkedtek, egyre jobban bízott magában. Biztos volt benne, hogy egy szent király jön az életéért, legendás hőssé avatva őt. De hiába várta, csak nem jött. Korok peregtek, birodalmak születtek és buktak el, de senki nem szegült vele szembe. Amíg a Teremtés egyik felét elpusztította, a másik újjáépült, és kezdhette elölről. Mígnem egy napon találkozott Markolábbal, ki fejet hajtott neki, és elsomfordált az útjából.

Ekkor már nem csorgott vér ereiben, csak a búbánat és a keserűség. Régi nevekből kioldott tintával szórta új átkait, melyek ezrek könnyeiből táplálkozva erősebbek voltak az istenek haragjánál. Lába sem volt már, derékig belefolyt a sárkányába, ki már úgy megmerevedett, mint egy cserépedény. Olyan rég elvesztette a reményt, hogy tán már arra sem emlékezett, hogy volt neki. A józanság illanó, hirtelen tisztaságában megrántotta a kantárszárat, és a föld fele kormányozta a sárkányt. Emez boldogan tett eleget az utasításnak, hisz ha szabad akarata nem is volt, lelke igen. A Hargitán zúzták halálra magukat, olyan apró cafatokra, hogy testük szilánkjai még napok multán is hó formájában záporoztak alá a mit sem sejtő, ősi jeleket elfeledett népre.

Azon a télen nem volt vihar s még vagy tíz esztendeig sem azon a tájon.