Ne írjunk emlékkönyvirodalmat!

Slam poetry szellemes nyelvjátékkal kombinálva, líra, amely hol szomorújáték, hol bohózat, paródiák mint emlékkönyvirodalom. Gotha Róbert Milán versei olyanok, mint egy szép nő, aki még nem járt kozmetikusnál – hangzott el a legutóbbi Bretter Körön.

A kolozsvári Bulgakov Kávézó utolsó tömény dohányfüstös Bretter Körén jártunk, amelynek vendége, Gotha Róbert Milán nem először ül az irodalmi kör „ítélőbizottsága” előtt, több szerzői estje, irodalmi publikációja az Irodalmi Jelen Debüt rovatában, a Helikonban, a Váradban, a Parnasszusban amellett szól, hogy nem teljesen pályakezdő. Ez a hallgatóságban elvárásként körvonalózik, s olyan versekre várunk, amelyek már kigyógyultak a kezdő költők gyermekbetegségeiből.

Az első körben paródiákat hallgathatunk meg, amelyek érdekessége, hogy a kortárs erdélyi fiatalabb irodalom képviselői mellett helyet kap egy önparódia és a Bretter is.  A szerző Győrfi Kata, André Ferenc, Illyés Zsolt, Horvát Benji verseire írt stílusparódiái frappáns szójátékokkal, humorral tűzdelt lírai játékok. Ez alól csupán a Chaplin a díványon című verse kivétel, amely inkább tragikus hangú vers, mint vidám költemény. Tán ez az egyetlen olyan versdarab, amely anélkül is megáll a lábán, hogy ismerné az olvasó Horváth Benjit, és olvasta volna első kötetét,  A cseplini dívát. A többi verset hallgatva derülünk ugyan, de ez csak amolyan cinkos egymásra nevetés, hiszen ismerjük  a szerzőket, tudjuk, hogy Győrfi slammel és sokat utazik, hogy André szereti a szójátékokat, a  kötött formát, és hogy Illyés ügyvéd, valamint jól ismerjük a Bretterek hangulatát, állandó résztvevőit és alapító tagját, Bréda Ferencet.

Az első versblokk után Illyés Zsolt vitaindítója következik, amely bohózatra és szomorújátékra osztja a meghívott verseit, annak függvényében, hogy éppen Gotha Róbert Milán vagy Gothard Hordóbert Milanovics írja ezeket.

A bohózat rész – amelyet  az est első felében hallhattunk – szerzője Milánovics, aki „keserű szemükbe porcukrot hint, és szófordulataikat táncra kéri föl, hogy aztán lábukra taposhasson, és hasson, mily kellemetlen a táncparkett ördögének hason; stílusjegyeiket fölkerekíti, beírván az örök lógókat a naplopóba; babérleveseket osztogat, ha már belefáradtak dicsőségeikbe, és ügyvád alá helyezi a szavak ügyvédeit: a birsalma bírsága. A Brekker kör című versében, talán előre sejtvén az eljövő kritikát, elénkbe siet és színháziasítja irodalmi körünk formavilágát, ám ahelyett, hogy elsietne, inkább elidőzik, s vágja maga alatt a szomorú fűzfát. Ám a szomorológiái és szomnorológiái nem érnek véget azelőtt, hogy megmutatná nekünk mi is az a “chaplini csitt”,  ki is az a „létsikerült, lélekvarrt chap”, és mennyi egy „vászonbaszásnyi csönd”. S miután mindez megtörtént, mesterien elkészített gyümölcssalátájában, a Mizantrópusi (Ung)Várban a trópus segítségével átalakítja a mizantrópiát azzá a hellyé, hol még vodka, pálinka vagy schnaps után sem értjük meg a civil cirillt.”

A második kör versei, amelyek a vitaindító után hangzottak el, képezik a szomorújátékot. „Itt az elrontott kompaszok kettészakítanak majd minket, hogy valahol a magas és mély magánhangzók között belénk eshessen a kétség, mert a geometriában márcsak ilyetén működik a szerelem. Felülünk a 31-es járatra is, ám hiába a szezonbérlet, ha nincs úti cél. Megtapasztalhatjuk, hogy a tér és idő helyett mindig egy ‘helyettem’ van, ami helyt ad a megbékélésnek, majd az életnek, és azt is, hogy az ellentétek feltételezettek, inkább egymásnak háttal álló hasonmásságok, teszem hozzá, töltött revolverrel. Érzeni fogjuk, hogy a daraboknak csak összetett múlt idejük van, és amikor azt hisszük, új darabot hozunk valakinek, tulajdonképpen csak egy régmúltat transzverselünk a jelenbe”.

A vitaindító, vagyis a szerző ügyvédje a szövegek erényeit emeli ki, a hiányosságok fölött szemet huny, ám a közönség nem ennyire engedékeny. Öt perc szünet után – amelyet a dohányzási törvény életbelépése után bizonyára cigarettaszünetként fognak használni – előkerülnek írószerek, s a tollak sercegése a papíron, a poharak koccanása, a cigaretták parázsló fénye, szemet csípő füstje vihar előtti csöndre emlékeztet. A szerző, mivel már nem az első Bretterén feszeng, látszólag jó hangulatban, sörét kortyolgatva várja a hozzászólásokat verseihez.

Egy fiatal prózaíró, Solymár András – aki  ugyan még nem közölt, de az első körén több pozitív visszajelzést kapott rövidprózái kapcsán – szól  először. Kissé elfogultan beszél, de érdekes szempontokat emel ki. A második rész költeményeinek hangulata számára egyáltalán nem tűnik szomorúnak, úgy véli, a versek egyszerűsége, köznyelvi jellege szélesebb olvasóközönséget szólít meg. A paródiák erénye a nyelvi játék és a humor, amelyet a tragikusabb hangvételű művekbe is belecsempész helyenként a szerző.

A szövegekhez leginkább a fiatal pályatársak szólnak hozzá, meglehetősen parázs vita alakul ki. Gál Hunor a versek hiányosságaira hívja fel a figyelmet, a giccsbe hajló költői képekre, túlburjánzó szókapcsolatokra (remegő hangodban visszhangzott a magány, felvettem csupasz vágyaim ruhadarabját), a fehér és a tiszta túlzásba vitt ismétlését.

A frappáns szójátékokat többen dicsérték, ám ez néha kevés a jó paródiához, kérdés, mennyiben követi a tollhegyre szúrt szerzők stílusjegyeit, közelít-e Karinthy szintjéhez, hiszen az ő irodalmi karikatúrái önmagukban is élvezetes írások. André Ferenc szerint a szerzőnek figyelnie kellene a versek belső ritmikájára is,  például ha sok e betűt használ egy sorban, mekegőssé válhat a költemény.

Problémaként merült föl a köznyelvi kifejezések költészeti alkalmazása is. Bréda a Transverse című költeményt hozta föl példaként, amelyben a köznyelviségen túl az is zavaró, hogy olyan elhasznált fogalmakkal játszik, mint az évszakok, mennyezet, pokol, kétség. Ez a pályakezdő költők gyermekbetegsége, az ilyen kifejezéseket lassan el kell felejteni, vagy olyan kontextusba helyezni, ahol más funkciót tudnak betölteni. Kétségtelen, hogy a szerzőnél mesterségbeli hiányosságok vannak. Költészete slam poetry szójátékkal kombinálva.

A paródia és a másoknak dedikált vers az esztéta szerint a pályakezdő, fiatalabb költők műfaja, ifjúkorában ő is előszeretettel művelte. Az “irodalmi maffiák” vagyis a baráti körök és szekértáborok ilyenkor alakulnak ki, amelyek aztán életünk végéig elkísérnek, érzelmi kötődések, barátságok szövődnek ezek mentén. A paródia egyfajta baráti gesztus a pályatársak felé, de nem több ennél. Az igazi irodalom az, amely ettől függetleníti magát. Nem emlékkönyvirodalmat kell írni, hanem olyan verseket, amelyek az egész emberiségnek szólnak, és idegen nyelvre lefordítva, egy másik kultúrkörnek is mondanak valamit. Összességében megállapítható, hogy Milán tehetséges, művelt költő, ám versein sokat kell még dolgozni, kivágni a közhelyeket, kliséket. Költeményei olyanok, mint a szép nő, aki még nem járt kozmetikusnál.

Illyés Zsolt és André Ferenc a köznyelviséget nem tartották föltétlen hátránynak, szerintük ezt a kortárs lírában sokan művelik, és egyáltalán nem apoetikus. Ez a költészet az egyszerűség szépségéről szól – állapították meg mások, ám kétségtelen, hogy a verseket el kell vinni a lírakozmetikushoz, különben összenő a sorok szemöldöke.

Varga Melinda