Reggelizni egy bőregérrel a válladon – Vörös István versei
Fotó: Vass Tibor
Reggelizni egy bőregérrel a válladon
Vörös István versei
Üvegpadló, spaletta, denevér
Egy titkot cipelek magammal,
amit egész gyerekkoromban
szégyelltem. Úgy rejtegettem,
ahogy csak titkot lehet, hallgatásba
ástam. A tudat alá nem süllyesztettem
ugyan, mert mindig tudtam róla.
A tudat alatt egyébként sincs semmi.
A tudat nem kongó padló, mely
alatt egerek és patkányok
építenek maguknak járatokat.
Nem valami földszint,
ahonnan le lehet menni a pincébe,
és ott a kazánház, a lomtár,
ott a szén, meglehet, hogy penész
lepte borosüvegek is akadnak.
Könnyebb az átjárás. Először is
a padló üvegből van, elég csak
lefelé fordítani a fejünket,
és látjuk a szenet, a bort, a brikettre
emlékeztető, heréit tapogató,
nagydarab szenesembert,
akinek mégis olyan magas
a hangja. Ráadásul minden
szobából vezet le lépcső, a padló
pedig eleve több helyen lyukas,
úgyhogy nyugodtan
fölröpködhetnek a denevérek
lentről. Mi sem kellemesebb,
mint reggelizni egy bőregérrel
a válladon, aki kinézi a szádból
az ételt, éjjel, hiába kapcsolod le
a lámpát, meglesi, mit csinálsz
feleségeddel. Mindent tud
a tudatalatti, és te is mindet tudsz
róla. Amit nem mondasz ki,
nincs a pincében, le-föl járkál a házban,
ám ha az ablak felé megy, talán
csak hogy szellőztessen, de valószínűbb,
hogy ki akar szólni, ki akarja
kiabálni a titkot, ami ő,
akkor a szolgáid, a szégyen és a gyávaság,
akik valójában szégyentelenül bátrak,
visszarángatják, leültetik egy székre,
vizet itatnak vele. Gondold meg,
figyelmeztetik, ha elmondanád, ha kikiabálnád,
akkor nem lenne már titok,
megölnéd magad valami lényegtelen
régi ügy miatt, ami nem is fontos
senkinek, és csak azért nem
felejtették rég el, mert te
emlékeztetsz rá. A pince mélyén
az a jégkamra nem a tudatalatti,
hanem az örökkévalóság.
A búvár elszabadul
Az önmagam iránti végtelen
szeretet úgy hánytorog bennem,
néha szinte ledob
magáról, mint kezdő lovast
a cinikus ló. Vagy égető
kíváncsiság ez? Nem lehet
kibírni, viszket. Belül
a koponyám falán.
Irigységgel keveredik
és rossz érzéssel.
Az önmagam iránt érzett
szeretet felbosszant,
nyilvánvaló, csak egy kis
génen múlt, hogy nem
lett belőle öngyűlölet,
ahogy nem sokon múlik,
nő lesz-e valakiből,
vagy férfi.
Az önmagam iránt
érzett bosszantó szeretet
elringat, magasba emel,
családomból, barátaimból
állok össze, mint egy
mozaik. Az önszeretet
az ő irántuk érzett szeretetem
esszenciája, vagy az ő
szeretetüké irántam?
A szeretetvezetékek
nem a végtelenben keresz-
teződnek, átszövik
az életünket, minket,
az érzéseinket, mint
penészszálak a szatyorban
felejtett kenyeret.
Ezeknek a szálaknak
az anyagszerűsége
tapintható az önszeretetben,
de szövetük nem olyan szikrázó,
csillogó, mint a szerelem,
és mivel jut idő az anyagra
és az anyaghibára figyelni,
az önszeretet felbosszant,
robbanásig feldühít, széttépjük
a magunkkal összekötő
vezetékeinket, aztán tátogunk,
mint a köldökzsinórjáról
elszabadult mélytengeri búvár.
Úgy érezte, már van ereje
hozzá. Hogy megcsinálhatja.
Hogy meg tud élni a nélkül
a hülye vezeték nélkül is.
És igaza van. A vízfenéken,
egy rája hátán áll, óriásteknősök
hajlonganak előtte, ő pedig
hatalmas fémöklét emeli,
mint valami jogart, hogy
kivédje a lázadó cápa
elkeseredett, utolsó támadását.
