Mona Lisa Bíró-Balogh Tamásra mosolyog

Bíró-Balogh Tamás az ország egyik legtermékenyebb és egyre megbecsültebb irodalomtörténésze, aki képes véget nem érő hajszát indítani egy-egy különleges könyvpéldányért. Az irodalom személyessége című kötetét Molnár Dávid értékelte.

Amikor legfrissebb kötetét olvassuk, ő újabbal rukkol elő. Az irodalom személyessége című tanulmánygyűjteményét néhány hónappal később a Radnóti-dedikációkat és azok értelmezését tartalmazó Könyvvel üzenek neked követte. A tempót, amit diktál, nehéz bírni. Ráadásul úgy tűnik, hogy lendülete nem megy a minőség rovására, eredményeit szakmai körökben újra és újra elismerik.

Recenzensének azért is nehéz írni Bíró-Balogh Tamás művéről, mert ő maga a legnagyobb precizitással mutatja be munkáját saját előszavában, olvasója tulajdonképp néhány perc alatt képet formálhat a tartalomról. Így legegyszerűbb, ha saját fegyverét fordítjuk Bíró-Balogh Tamás ellen. Képzeljünk el egy olyan helyzetet, amikor saját művének arra a példányára akad az irodalomtörténész, amely egészen addig a mi tulajdonunkban volt. Következzen egy ehhez kapcsolódó fiktív történet!

Bíró-Balogh Tamás egyik nap észreveszi Szegeden, hogy kötete magára hagyottan fekszik az utcán, kitéve az időjárás viszontagságainak. Kíváncsian odamegy, hogy megbizonyosodjék róla. Kezdetben kellő öniróniával kezeli a helyzetet, még meg is pörgeti az egyáltalán nem természetes közegében heverő művét, aztán kutatási területéből adódóan felcsapja az elején, átlapozza az első néhány oldalt, hátha megtud valamit hanyag olvasójáról. Először azt állapítja meg, hogy nincs dedikáció a könyvben, így az a személy, aki használja a kötetet, valószínűleg nem tőle kapta. Vagy ha mégis, akkor aligha fűzi hozzá mélyebb személyes kapcsolat. Mivel munkáját hivatalosan nem terjesztik (vagy lényegében alig), tulajdonképp néhány hívásába kerül megtudnia, hogy kik kaptak példányt az elmúlt hetekben. Ezt a procedúrát viszont túl komplikáltnak találja, hiszen többeket érhetett az a szerencse, hogy kaptak legújabb kötetéből. Ezért tovább lapoz. A lapszéleken számos jegyzettel találkozik, tehát úgy véli, olvasója valamiféle „literátus” személy lehet, személyazonosságáról azonban nem tud meg semmit. Végül aztán kihullik egy cetli a könyvből, rajta telefonszám. Bíró-Balogh Tamás, akinek kitartó igyekezete nem ismer lehetetlent, bepötyögi a számot saját mobiljába, és tárcsáz. Nem veszi észre, hogy a telefonja felismeri a számot, erősen arra koncentrál, hogy felveszik-e. Néhány csörrenés után megszólal egy hang a vonal túloldalán. Például így: „Mondjad, Tamás!” Bíró-Balogh Tamás ekkor ránéz készüléke kijelzőjére, és a hívott nevét elolvasva rádöbben, hogy ismeri az adott a személyt. Ekkor megkérdezi, hogy a hívott félnek honnan volt kötete, és kinek adott az elmúlt hetekben. Megkapja rá a választ, egy vagy két nevet. Az egyik biztosan ismerős neki, a másik talán nem. Először arra csörög rá, akit ismer. A könyv ekkor megtalálja a gazdáját, Bíró-Balogh Tamás pedig levonja következtetését. A cetli az átadáskor kerülhetett a könyvbe, és a tulajdonosnak az átadás előtt valószínűleg nem volt személyes ismerőse az átadó, hiszen akkor nagy valószínűséggel ismernie kellett volna a telefonszámát, és nem cetlin kellett volna magával vinnie.

Bíró-Balogh Tamás Az irodalom személyessége című kötetében tulajdonképpen ugyanezt „játssza”, csak éppenséggel olyan neves írókkal és művészekkel, mint Juhász Gyula, Weöres Sándor, Kosztolányi Dezső, Radnóti Miklós vagy Tápai Antal. E játéknak nagyon komoly előzményei vannak, hiszen, ha jobban meggondoljuk, Bíró-Balogh Tamásnak fel kellett számolnia a kiadott szövegről való hagyományos fogalmakat, amikor kialakította játékterét, kutatásának módszertanát.

Egy bizonyos George Bornstein közvetlenül az ezredforduló után egyik tanulmányát az akkor még megdöbbentő kérdéssel vezette be: ha a Mona Lisa Párizsban van a Louvre-ban, akkor hol van a Lear király? Arra utalt ezzel, hogy teljesen természetes módon fogadjuk el: Leonardo híres képe ott lóg a francia múzeumban, és a reprodukciói olyan másolatok, amelyekből hiányzik az eredeti egy vagy több sajátossága. Az irodalmi művek kapcsán viszont nem rendelkezünk ilyen bizonyossággal, azok egyszerre több helyen képesek létezni. Ez a „több hely” Bíró-Balogh Tamás szerint nem egyszerűen a különböző időpontokban lemásolt vagy kinyomtatott szövegváltozatoknak feleltethető meg, ő továbbmegy: a „több hely” számára a példány. Ő tehát nem elégedne meg a Lear király szövegének vizsgálatakor azzal, hogy minden kiadásból megnéz egy példányt, hanem telhetetlen módon az összeset szemügyre venné. Egészen egyszerűen fogalmazva: nála nem az egyes kiadások alkalmával ugyanolyan formában nyomott kötetek összessége számít egy változatnak, hanem minden kiadás minden egyes példánya. Bíró-Balogh Tamás ezen felfogása a szövegről azért lehetséges, mert a könyvek nemcsak nyomtatott szavakból állnak (nyelvi kód), hanem van egy olyan materiális horizontjuk is, amely sosem eshet áldozatul a sokszorosításnak. Ilyen a dedikáció, az olvasó lapszéli jegyzetei, az alkalmi vers vagy épp a possessor-bejegyzés, ami azt jelenti, hogy a kötet birtokosa gondosan feljegyzi a nevét a könyvbe. Könnyen belátható, hogy ezek mennyire egyedivé tesznek egy tárgyat, hiszen súlyos forintokkal többet ér ugyanannak a kiadásnak egy olyan példánya, amelyet Radnóti valakinek dedikált, mint az, ami „szűzen” maradt az elmúlt évtizedekben valakinek a polcán.

Itt belegondolhatunk abba, hogy mennyire heroikus vállalkozás Bíró-Balogh Tamásé, hiszen csaknem lehetetlen egy-egy kiadás minden példányát számba venni. Segítség nélkül értelmetlen is ilyen kutatásba fogni. Összehasonlításképp csak annyit mondanék, hogy van olyan projekt, amely a régi magyarországi könyvek bizonyos csoportjainak possessor-bejegyzéseit gyűjti egybe. Ebben az esetben a csoport bizonyos darabjai nagyjából egy és körülbelül tudott helyen vannak. Bíró-Balogh Tamásnak azonban fogalma sincs arról, hol vannak a példányok, ő legfeljebb a közgyűjteménybe került vagy valamiképp a hivatalos intézményi keretek (pl. aukció) közé jutott darabokat látja csak.

Érdeklődésének megfelelően alapvetően olyan írókkal, költőkkel foglalkozik, akik valamiképp Szegedhez köthetőek. A város jelentőségét a XX. század irodalmi életében nem túlozza el, szó sincs nála valamiféle Parnasszoszról, Szeged csupán egy „feltételes megállóhely”, ahol megfordultak ugyan az irodalom nagyjai, de igazi teljesítményük nem itt született. Szeged városa egy másik fogalommal találkozik a kötetben, ez az úgynevezett „irodalmi személyesség”. A szerzőt csak az irodalmi jellegű nyomok érdeklik, ezek közül is kitapinthatóan leginkább a dedikációk hozzák izgalomba. Ennek mentén ugyanis kirajzolódhatnak az író személyes kapcsolatai. Erre utal a cím: Az irodalom személyessége.

A kötet tartalmát és eszmei mondanivalóját jól vetíti előre a borítón található és a tankönyvekből is ismerős kép, amelyen Radnóti írásra készülő kezét láthatjuk. Egy balul sikerült fülszöveg és egy tárgyilagos előszó után az irodalom több mint harminc „kis történetét” olvashatjuk a Bíró-Balogh Tamástól megszokott világos, pergő, letisztult stílusban. A tanulmányok többsége egyáltalán nem hosszú, élvezetes betekintést nyújtanak a kulisszák mögé. A kötetről nem nagyon lehet rosszat mondani. Mind stilisztikai, mind helyesírási szempontból kifogástalan, a kíváncsi olvasónak talán akkor támad hiányérzete, amikor olyan példányokról esik szó, amelyek kalapács alá kerültek egy árverésen, de a kikiáltási/vételi áruk nincs közölve. Ez egy rendkívül izgalmas kérdés, s úgy vélem, nemcsak sokakat foglalkoztat, hanem bizonyos esetekben talán elő is ugraszthatja a nyulat a bokorból.

Már a szőrszálhasogatás határát súrolja, de itt kell megjegyezni, hogy olykor felesleges kitérőkre bukkanunk a kötetben, máshol viszont nagyon hiányoljuk a vargabetűt. Egy-egy példa. A Tömörkényt olvasó Fekete István című tanulmányban abból következik, hogy Fekete István 1917-18 körül vásárolta a Népek az ország használatában című kötetét, hogy azt egy trafikban vette, hiszen a könyv 1917-ben jelent meg, a trafikok pedig nem forgalmaznak antikvár könyveket. Az olvasó tehát a tanulmány első lapján tisztában van azzal, amit a szerző két oldallal arrébb egy nagy részletességű bekezdéssel kezd el bizonygatni. Az életrajz releváns eleme jóval előrébb kerülhetett volna, mert így csak a szerző irodalomtörténeti tudását megcsillogtató kitérőnek tűnik. Egy másik – ítéletem szerint a kötet egyik legjobb tanulmányában – Dézsi Lajos szegedi professzor könyvtárteremtő tevékenységéről szólva hiányoljuk annak a kifejtését (vagy legalább utalást arra, miért nem bontotta ki), hogy miért is akartak Szegeden egyetemi könyvtárat létrehozni a két világháború között, miért nem tölthette be ezt a funkciót a Somogyi Könyvtár.

Végül összességében – és a szőrszálhasogatás ellenére – azt mondhatjuk, hogy egy nagyon komoly munka született, s látva Bíró-Balogh Tamás legújabb, Könyvvel üzenek néked, Radnóti Miklós dedikációi című művét, leszögezhetjük, hogy kutatása borzasztóan izgalmas irányba halad tovább.

Molnár Dávid

Bíró-Balogh Tamás: Az irodalom személyessége. Szeged, Tiszatáj, 2016.