Demény Péter legújabb, Portrévázlatok a magyar irodalomból című könyvében frappáns, rövid szövegeken keresztül mutatja be kedvelt szerzőit. Az új könyvről, a kortársakról és a több figyelmet érdemlő erdélyi szerzőkről is kérdezte őt Ayhan Gökhan.

 

                             „Az irodalom csalóka”

 

„Tőle tanultam, hogy a magyar irodalom nem a világ közepe, csak a szívünké”– írod a nemrég megjelent, Portrévázlatok a magyar irodalomból című köteted Szerb Antalról szóló szövegében. A könyv is mintha a szívedhez közel álló szerzőket tartalmazná, mert bár szerepel benne kánonszerző, többekre még az újrafelfedezés vár. Ez a Demény-kánon?

 

Kissé nagyképűen hangzana, ha így fogalmaznék, az azonban biztos, hiszen látszik, hogy ezek a portrék nagyon szubjektívek. Olyan értelemben is „Demény-kánon”, hogy azok szerepelnek benne, akiktől sokat vagy éppen mindent olvastam, és akikről azt mondom, amit mondok, és én mondom azt.

Mégsem az én kánonom, hiszen Kardos G. Jutalomjátékát sem én fedeztem fel, sem Szilágyi Domokost vagy Hervayt. Az előbbit árnyékba borította az Avraham Bogatir hét napja, az utóbbiakat pedig az a meglehetősen zárt irodalmi koncepció, mely Magyarországon dúl, nehezen fogadja be. Emlékezetes Kálmán C. György, az amúgy remek irodalomtörténész hüledezése azon, hogy Király László és Farkas Árpád Babérkoszorú-díjat kaphat.

 

Ezt magánemberként hogyan éled meg? Milyen horizonttágító megoldások jöhetnének szóba?

 

Először dühöngök, aztán megírom, mint azt az ügyet is. Tanítok, és olyankor mindenről és mindenkiről beszélek, mert régi és megdönthetetlen mániám, hogy minden mindennel összefügg. És írok szintén mindenről és mindenkiről. Csepp a tengerben, de ha én nem teszem bele, azt képzelem, hiányozni fog belőle.

 

Apró blogbejegyzésekből hogyan lesz könyv? Közkívánatra?

 

Köz-és egyéni kívánatra. Amikor a Facebookon megjelent, sokan lájkolták, több visszajelzés is érkezett, s a kiadótól kapott példányok pillanatok alatt elfogytak. Úgy látszik, izgató és irritáló könyv. Remélem.

 

Főmű?

Ezt döntsék el mások.

 

  Sorbán Attila, Kinde Annamária és Demény Péter Nagyváradon

 

A kortárs szerzők is ennyire izgalmasak, mint a klasszikusok?

 

Számomra feltétlenül. Egyébként ez a „klasszikus” jókora túlzás a kötet fényében, hiszen szó van Baka Istvánról, Orbán Ottóról vagy Tarról, akik azért még nem éppen klasszikusok, ha már meghaltak is. De visszatérve a kérdésedre, hogy csak néhány példát mondjak, Nádas, Spiró, Rakovszky, Háy, Bodor, Tóth Krisztina, Parti Nagy, Máté Angi vagy Rosmer János éppen ilyen izgalmas, igen.

 

Kimaradt, mint te is utaltál rá a fülszövegben, Tersánszky Józsi Jenő, vagy, hogy én is említsek egy nevet: Tamkó Sirató Károly miért maradt ki, netán jön a következő könyv?

 

Olvasnom kell előbb, aztán jöhet. Az irodalom csalóka. Ezerszer olvastam a Tengereckit, de Tamkó Sirató nagy avantgárd vonulatáról mit sem tudok. Érdekel Sarkadi, de még semmit nem olvastam tőle. Szóval, élnem kell még.

 

Humor, irónia, komolyság, minden van ezekben az írásokban, a szerző nagyon közel kerül az olvasóhoz. Az irodalomoktatás gyakorlata sokszor unalmassá, érdektelenné teszi a szerzőt, azt tanítják meg, mikor született, pedig ha azt tanítanák, melyik kocsmába járt, többet érnének el a diákoknál. A te könyved tökéletesen működne irodalmi segédanyagként. Látsz esélyt arra, hogy egyszer a hasonló könyvek bekerülnek az oktatásba?

 

Már volt is rá példa, hogy az Erdélyben szervezett Hermészkedő-tábor egyikén idézték talán a József Attiláról szóló skiccet, és amikor a kötet megjelent, több tanár lelkesen vásárolt és hívogatott. Én azt hiszem, csak idő kérdése, hogy használják.

 

 Demény Péter Balla Zsófiát méltatja a kolozsvári Minerva-házban

 

A ’bulvár’ sokszor szitokszó, de ha egy kis bulvárral felhívjuk a figyelmet egy-egy íróra, költőre, nem nő-e meg az érdeklődés a szövegei iránt?

 

Nem feltétlenül. Hányszor halljuk, hogy „nem olvasom el azt a könyvet, már láttam a filmet”? Különben Szerb Antal sem bulvár, meg magamat sem tartom annak. Ahhoz én túlságosan míves szövegeket szerettem volna írni, és túlságosan sokfelé „linkeltem”, és főleg: túlságosan óvakodtam az érzelgősségtől.

 

„Annyit azért egyszer elmondott, hogy a munkaszolgálaton Rejtőt olvasott, amit az orrát fennhordó Radnóti lefitymált” – nyilatkozta Bán Zsófia az édesapjáról. Ezt csak mint érdekességet mondom. Nálad a két szerző, Rejtő és Radnóti egymás után következik.  Mi alapján követik egymást a könyvedben?

 

Az utókor bölcsebb, mint a kortársak. Könnyű neki: kikristályosodott dolgokat kell megítélnie. Az orrfennhordás meg olykor tudatalatti félelemből fakad. Alexandru Paleologu, a nagy román esszéíró azt mondta: Strauss is remekmű, Chopin is, ugyanabban a tömbházban laknak, csak más lépcsőházban.

A szerzők hol koncepció szerint követik egymást (Katonánál írom, hogy nehéz barátok nélkül dolgozni, természetesen Mikes következett, akinek mégis sikerült; Békés Pál írt egy bélyeget Kardos G.-ről, miért ne követhette volna az utóbbi), máskor pedig a véletlen dolgozik. Súlyos hiányosságom, hogy ha elkészültem egy szöveggel, nehezen bírok figyelni rá, zord szerkesztőre van szükségem, aki odafordítja a fejemet ismét.

 

Ebben az esetben nálad az írás csapatmunka?

 

Ilyenkor már igen. Mint mondtam, magamtól, magamban már nem is tudom megoldani. Szétszórt leszek, felületes, logikátlan.

Fontos, hogy erkölcsös legyen az író? Az író erkölcse, hogy esztétikailag jó és értékes szöveget írjon. Egy írónak milyen erkölcse lehet még?

 

Szerintem ennyi. Kollégáimmal, a Látó szerkesztőivel, legalábbis néhányukkal gyakran vitatkozom ezen. Van, aki próbálja Villont mentegetni, de miért kellene Villont mentegetni? Villon, a költő a világirodalom egyik legérdekesebb alakja; Villon, az útonálló engem biztosan nem érdekel. Ugyan ki érezné jobban magát, ha szerzetesként rossz verseket írt volna?

 

„Aki nem tudja, mi a humor, mindig is hajlamos lesz a gyilkolásra.” Ezt is a Szerb Antal-szövegedben írod. Mostanság a humor eléggé elveszni látszik, mind a közéletben, mind pedig az irodalmi életben. Szerinted lesz ennek következménye?

 

Azt hiszem, már van. Esterházy tekintetéből kellene több: úgy nézni dolgokra, hogy ne a provincializmust lássuk, hanem a nevetségességet vagy éppen a súlyosság könnyűségét, ne mindig a magunk bánatát. Rejtő, Karinthy, Bajor hiányzik, nagyon.

 

Bajor Andor jelenleg szintén nem része a kánonnak, ráférne egy kis feltámasztás… Jó pár erdélyi szerző elvétve ismert csak Magyarországon, pedig Dsida, Tamási és Kányádi mellett ott van még Ligeti Ernő, Karácsony Benő, Páskándi Géza…

 

Meg Bálint Tibor, Székely János… Páskándi különben legalább a DIÁ-n rajta van. Visszatérve: míg Réz Pál élt, legalább közölt még „régi” erdélyieket is, például éppen Bajort. Ilia mindent tud, és mégis minden iránt érdeklődik. Ilyen ember kellene minél több.

 

Megjelent egy, mondhatni, apakönyved, és a Portrévázlatok, jó pár irodalmi apával. Ennyi apaság után milyen irányba mozdulsz tovább?

 

Nem tudom. Szegény apákat már őröltem eleget. Most egy olyan regényen dolgozom, amelynek a verdeső szerelem a főhőse.