Folyékony arany
„Teában eloszlatva vagy kenyérre kenve – csakis vajas kenyérre, a késsel gyorsan a vajba keverve, hogy édes elegyet alkosson a kenyér tetején – vagy almaszeletre csorgatva, aztán gyorsan bekapni, mielőtt lecseppen.” – Laik Eszter tárcája.
Valami megkésetten feltolakvó, gyerekkorból visszamaradt ábránd lehetett. Vágyott a méhészkedés után. Nem is álom volt ez, inkább az álmokat megelőző, ébren-alvó állapotban űzött képzeletjáték. Semmi sem volt megnyugtatóbb számára, mint csukott szeme elé képzelni a hömpölyögve alácsorgó mézfolyamot, a pödrődő szélű barack- és körtefaleveleket, melyek dús lombú gyümölcsfák ágain táncolnak, s a gyantás törzsű fák között nyíló ösvényt, mely a magas füvek titokzatos bozótjában a kaptárokhoz vezet. Méhek döngicsélését hallgatni a meg-megrezdülő nyári mozdulatlanságban, figyelni a lepottyanó gyümölcs zajára felcsapó cinkecsapat rebbenését.
Talán a régi, érdi látogatások a barackosban? De ott nem voltak kaptárok. Valami más emlék? Mézszínű a hajad – ezt mondta mindig a nagyanyja, amikor bizonytalan kézzel végigsimította a csillogó hajzuhatagot. A karcos-patinás bevonattól elhomályosult fakeretes tükör előtt fésülte ki mindig az átfoghatatlan hajtömeget, és a nagyanyjának azt is elhitte, amit magának sosem: hogy szép. Akinek mézszínű a haja, az szép.
Ma már az ősz a méz. Sárgán virító levelek csillogása a szeptemberi ragyogásban. Bordós-barnás festékfoltok az élénkzöld füvön. A városi tőzegillat, a korai korhadás savanykás aromája a szélben. A még láthatatlan ködök szaga. A szűrt fény, mint a pislogásra eloszló homály a fáradt szem előtt. Megfakult, sprőd hajszálak a padlón. Ilyenkor jönnek el az esték, amikor először kívánja meg a jó hideg gyümölcslé vagy a tej helyett a teát, de a teánál is fontosabb a selymes folyam, ahogy táncosan csavarodva, mint egy rakoncátlan fonál vagy DNS-spirál aláereszkedik a kiskanál hegyéről a sötétlő bögrébe. Mézízű mámor. Magában csak mértékkel jó, kóstolgatva, belenyalva – ha kanálszám eszi az ember, átüt az enzimek ammóniaszerű szaga és íze. Teában eloszlatva vagy kenyérre kenve – csakis vajas kenyérre, a késsel gyorsan a vajba keverve, hogy édes elegyet alkosson a kenyér tetején – vagy almaszeletre csorgatva, aztán gyorsan bekapni, mielőtt lecseppen.
És ilyenkor jönnek az első nagyobb megfázások, az ágyban végződő, múló tüsszögések. A méz a gyógyszer. Megnyugtató simogatás az izgatott toroknak, amelynek akkor is enyhülés, ha a gyulladás nem nyugszik, és lázra lobbantja az egész testet. Frissen kifőzött teába nem szabad tenni, a forróság megöli a méz értékeit, és „halott” lesz, így mondják a méhészek. Az akác tavasziasan üde, bodzára emlékeztető aromája, a gesztenye kesernyéssége, a napraforgó napsütésíze, a repce kissé csípős ereje vagy a vegyes virágok ismerős elegye akkor érvényesül igazán, ha enyhén citromos közegben keveredik a gyengére főzött teával.
Ha lázas, és nyugtalanul álmatlan pillanataiban maga elé képzeli, hogy kerül az üvegbe a selymes édesség, az is gyógyszer. Illatos füsttel befüstölni a kaptárakba, hogy a nyüzsgő kis jószágok megszívják magukat mézzel, és lecsillapodjanak. Óvatosan kiemelni a kereteket a kaptárból, a kaparóval finoman lehántani a sejtek tetejét, aztán becsúsztatni a keretet a pergetőbe, s a fogantyúval elindítani a nyikorgó kereket, és figyelni, ahogy csorog kifelé a varázslatos termés. Majd megfordítani a keretet, és a maradék kincset is kinyerni. Végül már csak át kell szűrni, és az edényben ott a tisztán csillogó arany. A képzeletnek magasabb foka a lépesméz piramisa, a szép, tiszta, egyenletes sejtekből felépített, fehér viaszú tábla. Ilyet kóstolni talán maga a gyógyulás. Egyszer méhészkedni fog, gondolja félálomban, talán majd egészen ősz fejjel, amikor a testének már minden csepp vitaminra szüksége lesz, és elandalodva hallgatja egy hintaszékben, ahogy a sötétedéssel elcsendesedik a kertben a zsongás.
