A piros pulóver – Zentai Péter László novellája

„Szolidaritás-karszalagot viselő, nagydarab szőke önkéntesek terelték a tömeget a Szaniszló templom előtti, fák szegélyezte, hatalmas, téglalap alakú térre, amely zsúfolásig megtelt. A legalább százezres sokaság némaságában is lenyűgöző erőt sugárzott.” – Zentai Péter László prózája

A magyar-orosz szakos egyetemi hallgatóknak az utolsó évben egy szemesztert a Szovjetunióban kellett tanulniuk. Aki a magyart tekintette főszakának, az Kievbe utazott, az orosz irodalomból szakdolgozók szerencsésebbek voltak, ők Leningrádba mehettek, a Lomonoszov Egyetemre. Nekem a több hónapos kinntartózkodástól eleve herótom volt, sorra jártam a család minden orvos ismerősét, azzal házalva, adnának valamilyen igazolást, hogy nem bírom én a nagy orosz telet, gyenge a tüdőm, állandóan megfázom. Egész nyáron próbálkoztam, de senkit sem hatottam meg, egyikőjüktől sem kaptam menlevelet, még csak nem is sajnáltak.

              Már nem emlékszem miért, de Kievtől különösen idegenkedtem. Bár Babits Mihályról írtam a szakdolgozatomat, azon kezdtem ügyködni, hogy az oroszosokkal Leningrádba mehessek. Reményi Jóska barátomnak volt valamilyen ismerőse a kari KISZ Bizottságban, aki végül elintézte, hogy szabályellenesen ugyan, de átkerülhessek az Észak Velencéjébe kiutazók közé.

               1972 szeptemberében elszomorító idő és körülmények fogadtak minket. A külvárosi kollégium, a korpusz szürke, hideg és üres volt, rajtunk, külföldieken kívül nem találtunk egy lelket sem, az összes ottani egyetemi és főiskolai hallgató, oroszok, csecsenek, karéliaiak, észtek, örmények és grúzok krumplit szedtek, távoli kolhozokban. Egy teljes hétig élő oroszt nem láttunk közelről, az egyetemi órákat is csak külföldieknek (cseheknek, lengyeleknek, jugoszlávoknak, bolgároknak, vagyis nekünk, szocialista országbélieknek) tartották. Az egyik nap oktatónkat helyettesítendő egy nagyon helyes, fiúsan rövidre nyírt hajú, huncut mosolyú, még nálunk is fiatalabb lengyel kislány tartotta a falusi orosz irodalomról szóló előadást. A legegyszerűbb hétköznapi beszélgetéshez sem volt elegendő szókincsem, így nagyon izgultam, amikor az óra végén nagy merészen odaléptem ifjú oktatónkhoz, s szörnyű nyelvi hibákat vétve megkérdeztem tőle, eljönne-e velem vacsorázni valami jó helyre, ugyanis születésnapom lesz holnap, október 7-én, s még azt is hozzátettem: magányos vagyok – ogyinókij…

                Legnagyobb meglepetésemre azonnal igent mondott, s másnap egy balti öböl-menti, orosz viszonyokhoz képest hangulatos étteremben igazi pécsi Cirfandlival koccintottunk – nagy nevetések és összemelegedés közepette.

                Lángoló szerelem lett belőle, olyannyira, hogy a korpusz szigorú bolsevik szabályzatát áthágva össze is költöztünk, kilakoltattuk barátnőm észt lakótársát. Nem számított az sem, hogy komoly kockázatot vállalunk, hisz haza is toloncolhattak volna mindkettőnket.

                Néhány boldog hét elteltével Grazyna arra kért, pár napra költöznék vissza az oroszomhoz, mert Varsóból jön a bátyja, Bogdan, hozza az ősi orosz tél ellen az újonnan varrt irhakabátját. Értsem meg, Bogdan nagyon félti, eddig az összes udvarlóját elmarta.         

                Duzzogva vettem a cuccomat, de az elkövetkező napokban végig arrafelé sündörögtem, hátha összeakadok velük. Szerencsém volt. A találkozás egyáltalán nem igazolta Grazyna félelmeit. Bogdan nagyon szimpatikus fiú volt, nyílt tekintetű, nyúlánk, göndör hajú, akkoriban szokatlan rövid körszakállal. Először ugyan gyanakodva méregetett, a kezdeti feszültség azonban gyorsan feloldódott, s jóízű beszélgetésbe bonyolódtunk. Emlékszem, a magunk módján politizáltunk is, kölcsönösen gúnyolódva ecseteltük, milyen is a mi emberarcú szocializmusunk. Búcsúzóul még azt is odavetette: „Ha Varsóban jársz, feltétlenül keress meg.”

                Grazynával a szerelem hamarost véget ért, januárban már egy észt lány emlékével térhettem haza.

*

1985 kora őszén a Könyvvilág főszerkesztőjeként jutottam el Varsóba, a szocialista országok szocialista könyvszakmai lapjainak szocialista konferenciájára. Ezeknek az úgynevezett baráti összejöveteleknek az égvilágon semmi értelmük nem volt. Ugyan miben állapodhattunk volna meg a hithű lipcsei vagy a keményvonalas orosz testvérlappal?

                A Könyvvilág azidőtájt Magyarország egyik legszabadabb orgánuma volt. A nyolcvanas évek elején a politika igazából még nem figyelt fel rá, pedig havonta több mint 80.000 példányban hagyta el a nyomdát, s eljutott a világ szinte minden hungarikumot gyűjtő könyvtárába, Tokiótól Berlinen át New Yorkig. Azt is csak évtizedekkel később tudtam meg, hogy Erdélyben, a Felvidéken, a Vajdaságban a magyarul olvasók szellemi kincsként, kézről kézre adták a hozzájuk eljutott példányokat. Kezdő lapszerkesztőként hamar rádöbbentem, hogy milyen hihetetlen lehetőségeket kínál egy nem ellenőrzött, kizárólag könyvekről tudósító lap. Ha az ember jól választott recenzenst, a szorgalmasan működő cenzúra mellett is volt lehetőség az igazság kimondására. Olyan szerzők írtak rendszeresen a Könyvvilágba, mint Kiss Gy. Csaba, Balassa Péter, Csengey Dénes vagy Nagy Gáspár. Az orvosi könyvekből egy Antall József nevű múzeumigazgató szemlézett, a műfordítói rovatot Göncz Árpád indította, s a gyakorta szilenciumra ítélt Konrád György, Eörsi István vagy Csurka István is itt kaphatott nyilvánosságot. A Varsóban az asztal körül ülő lapszerkesztők számára nyilvánvaló volt, hogy együttműködésről, pláne cikkek kölcsönös cseréjéről szó sem lehet. Így aztán konferenciánk röpke három óra alatt befejeződött. Ott álltam hát Varsóban minden feladat és cél nélkül, s volt még két teljes napom.

                Az utcán sétálva éppen azon tanakodtam, melyik múzeumot nézzem meg, netán kiránduljak Varsó környékére, amikor is összetalálkoztam korábbi főnöknőmmel, Rózsával. Ő hozzám hasonlóan a szocialista országok szocialista könyvszakmai irányítószervezetei végtelenül szocialista konferenciájáról jött ki. Azt javasolta, tartsak vele, másnap lesz az állami delegációk búcsúfogadása a főváros környéki egyik régi királyi kastélyban. Örömmel mondtam igent.

                Emlékszem, szokatlanul jó idő volt, októberben bőven húsz fok felett, s talán a nagy meleg volt az oka, vagy a „rum és az átkozott likőr”, a hivatalos delegáltak sűrűn emelgetvén a poharakat, úgy berúgtak, mint a tök. Nekem nem akaródzott vizes pohárból vodkát inni, unatkozva bóklásztam a kastély hatalmas parkjában, amikor összeakadtam az orosz delegáció tolmácsával, egy szép, nyúlánk, hosszú szőke hajú lengyel lánnyal. Nem volt dolga, a pártfogoltjai már semmi értelmeset nem tudtak mondani. Beszédbe elegyedtünk, legalább gyakoroltam az oroszt. Azután érdeklődtem, mit tanácsol, hova érdemes elmennem. Épp sorolni kezdte a háborús rombolás után megmaradt emlékhelyeket, amikor hirtelen az az ötletem támadt, felkeresném a mártírhalált halt fiatal pap, Jerzy Popiełuszko sírját. A Könyvvilág főszerkesztőjeként a magyar ellenzék szinte minden tagjával volt kapcsolatom, s a neves lengyel szakértőt, Kiss Gy. Csabát gyakran faggattam, mi is valójában a Szolidaritás. Tőle tudtam, hogy a mozgalmat támogató fiatal varsói lelkészt egy vidéki istentiszteletről hazafelé tartva három lengyel államvédelmis tiszt megtámadta, szinte felfoghatatlan brutalitással félholtra verték, majd egy zsákba kötözve a Visztulába fojtották. A bestiális gyilkosság hatalmas felháborodást keltett egész Lengyelországban, temetése a Szolidaritás-mozgalom legnagyobb kisugárzású rendezvénye lett, a hatalommal való szembenállás szimbóluma. Még Popiełuszko templomának nevére is emlékeztem, s mivel annak kertjében temették el, azt kérdeztem a szép tolmácslánytól, hogy jutok a Koszta Szent Szaniszló templomhoz, mert másnap elmennék oda.

                Ettől a kéréstől a beszélgetés hangulata egycsapásra megváltozott. A kislány megfogta a kezem, s csillogó szemmel villámgyorsan magyarázni kezdte, a szállodámtól hányas számú villamossal hány megállót kell megtennem, s ha leszállok, merre induljak el. Majd magának is ellentmondva, hirtelen azt javasolta, menjünk együtt, az ominózus megállónál szálljak le, s ő ott fog várni rám. Másnap reggel még mindig nagyon jó idő volt, így kabát nélkül indultam el, egy élénkpiros pulóvert vettem magamra. Már a villamoson jutott eszembe, hogy illendő lenne virágot vinnem, így a következő megállónál leszálltam, s vettem egy szép csokrot. Ezzel sok időt veszítettem, két szerelvényre föl sem fértem, s mikor a harmadikra felszálltam, végig azon bosszankodtam, megvárakoztatom a helyes lengyel tolmácslányt. Talán emiatt először föl sem tűnt, hogy a villamoson mindenki virágot szorongatott. Akkor vettem mindezt észre, amikor a nyolcadik megállóhoz közeledve már olyan szorosan álltunk, hogy mindannyiunknak a fejünk fölé kellett tartani a csokrokat, egy virágerdő volt az egész kocsi.

                A következő meglepetés akkor ért, amikor a lépcsőről lelépve partnernőm a nyakamba ugrott, szájon csókolt, s olyan túláradó szeretettel ölelt át, mintha régóta a babája lennék. Hüledezve tapasztaltam azt is, hogy hihetetlenül nagy tömegbe csöppentem. Azt kérdeztem új barátnőmtől, miért vagyunk ilyen sokan? Nagyon furcsán nézett rám, láthatólag nem is értette igazán, mit akarok. Arra gondolhatott, ma reggelre valamiért elment a józan eszem. Válaszából kiderült ugyanis, hogy főhajtásomat Jerzy Popiełuszko halálának pontosan egyéves évfordulójára sikerült időzítenem, teljesen véletlenül.

                Szolidaritás-karszalagot viselő, nagydarab szőke önkéntesek terelték a tömeget a Szaniszló templom előtti, fák szegélyezte, hatalmas, téglalap alakú térre, amely zsúfolásig megtelt. A legalább százezres sokaság némaságában is lenyűgöző erőt sugárzott. Mikor a templomtérre értünk, egészen elöl, a kéttornyú székesegyház ugyancsak dupla torkolatú bejáratával szemben, kéznyújtásnyira a kerítéstől, ha jól emlékszem, a második sorban kaptunk helyet. A templom két tornyát egy hosszú terasz kapcsolta össze. Épphogy körülnézhettem, mikor az erkélyen megjelent a templom plébánosa, fölemelte a kezét, s megáldotta a hallgatóságot. Orosz tudásommal egészen jól megértettem, amit lengyelül mondott. A pap azzal folytatta, mekkora öröm, hogy a Szolidaritás három, még szabadlábon lévő vezetője is el tudott jönni az évfordulóra, majd sorban maga mellé hívta őket. A mögöttem felcsattanó mennydörgés-szerű „vivát” sem nyomta el nevüket. A legutolsó hallatán döbbentem meg igazán: Wałęsa helyettese, a Szolidaritás külpolitikusa nem más volt, mint az én leningrádi lengyel barátnőm bátyja, Bogdan Lis. Ott állt a tömeg fölé magasodva, szakállasan, széles mosollyal, ökölbe szorított kezét a feje fölé lökve…

                A Szent Szaniszló templom lelkésze ekkor közös imára szólított fel minket, s a százezres tömeg nagy robajjal egyszerre borult térdre – kivéve egy, piros pulóvert viselő, kezében virágot szorongató fiatalembert, aki úgy állt látványosan egyedül, élénk színű pulóverében, mint egy lángra lobbant magányos fa a pusztaságban. Térdelő társnőm könyörögve nézett fel rám, rángatta a kezemet, húzott lefelé, térdeljek le én is, de valami megmagyarázhatatlan okból megmakacsoltam magam, dacosan állva maradtam, valami olyasmit motyogtam, hogy nem vagyok hívő – mintha ennek ott és akkor lett volna bármiféle jelentősége. A téren körbepillantva hirtelen tudatosult bennem, Petyuskám, most téged vesz az összes kamera, Európa minden számottevő tv-csatornája, a CBS-től a CNN-ig. Ha valaha feltűnő akartál lenni, most aztán sikerült. Ennél könnyebben beazonosítani valakit, mint téged, nem is lehet, s ha jól belegondolsz, nemhogy haza, de még a szállodáig sem fogsz eljutni…

                Mindeközben elfogott valami különös eufória, megrendülten éltem át, hogy hitetlenként részese vagyok egy fantasztikus, nagy közös imádságnak.

Elöl álltam, ezért a tömegből az elsők között tehettem le a virágot a mártír pap sírjára, amin akkor még nem a mostani, töredezett szélű, hatalmas márványkereszt feküdt, hanem csak egy egyszerű, földbe szúrt fakereszt, s úgy rémlik, köré kövekből Lengyelország körvonala volt kirakva, bár erre már nem mernék megesküdni.

                A szálloda felé tartva arra számítottam, a térbe torkolló két utcát a statáriális lengyel hadsereg vagy a rendőrség le fogja zárni. Megtehették volna. Becserkészhették volna a három körözött Szolidaritás-vezetőt is, de vélhetően megrettentek az összetartó, együtt mozduló, némaságában is hihetetlen erőt és eltökéltséget sugárzó tömegtől. A piros pulóveres hitetlenre sem csapott le a titkosrendőrség, a repülőtéren a bőröndömet sem nyitották ki, pedig a szép tolmácslánytól kaptam néhány szamizdatot, amelyeket baj nélkül hazahoztam a barátaimnak.