Elmenni Izlandra – Szil Ágnes novellája

„Végiggondolta, mit ehetnek az izlandiak karácsonykor, és arra jutott, hogy inkább hagyjuk, és betolta a hurkát meg a kolbászt a sütőbe.” – Szil Ágnes novellája

Tavalyelőtt jutott először eszébe, hogy el kellene mennie Izlandra. Kicsit meglepte a gondolat, mert eddig mindig déli irányba kívánkozott, akkor is szigorúan csak Európába, hogy ne kelljen úszni, amikor haza kell jönni, ha valami nem sikerül. Szíve legmélyéből gyűlölte a hideget, az évi pár mínusz tíz alatti napot kabátban, bekecsben és szvetterben töltötte, ott didergett az utcán, amíg be nem ért a munkahelyére. Most rákeresett az interneten Izlandra, kiválasztotta a képeket, mert már elég ügyesen használta a Google-t, megtanították a gyerekek, és végignézte a tájat ábrázoló, nagy felbontású és magasfényű képeket.

Novemberben, amikor megvette a férje kedvenc magazinját az újságosnál, amire csak így, karácsony előtt jutott pénz, meglátta, hogy az egyik kézimunka-magazin izlandi mintákat hirdet. Letette, amit még vásárolni akart, és megvette a kiadványt. Nagyon drága volt, de megérte. A képeken idős férfiak és nők pózoltak gyönyörű pulóverekben, némelyik egy pásztorkutyával, és látszott az arcukon, hogy az izlandi szél cserzette az arcukat, de a lelkük, a lelkük boldog és szabad. Minden modellnek külön neve volt, már a pulóvereknek, és az előszó arról beszélt, hogyan mentették meg ezek a holmik meg a kiadványok a helyi gyapjúipart. Régi képek ötéves gyermekeket mutattak, talán a múlt század elejéről, akik három tűvel harisnyát készítettek. Állítólag mindegyiküknek meg kellett tudni kötnie hetente egy pár harisnyát. Icuka behúzta a lábát a fotel alá, mert a zokniján, a talppárna alatt óriási lyuk éktelenkedett, amit hetek óta nem volt képes megvarrni. Most szégyenteljesen elkullogott, előhozta a varródobozt, és nekilátott, a zoknit le se vette, csak úgy saját magán öltögetett. Két dolognak is örült: hogy fel tudja még emelni a lábát, meg hogy micsoda ereje van az izlandi példának: így száz év múltán és ilyen távolságra is hatni tud.

Decemberben nem volt ideje ábrándozni, mert a nyakába zúdult az egész család. Végiggondolta, mit ehetnek az izlandiak karácsonykor, és arra jutott, hogy inkább hagyjuk, és betolta a hurkát meg a kolbászt a sütőbe. Szenteste megkérdezte a férjét, szeretne-e izlandi pulóvert, megmutatta neki, a juhászkutyát is, szemüveges volt a modell a patakban, meg ősz, mint Pali, de hát ez utóbbi egyetlen pulóverrel rendelkezett, nem fázott soha, és megsimogatta a felesége vállát, majd kedvesen azt mondta, hogy hagyd csak, anyu. Icuka végignézte a megköthető darabokat, de egyik se passzolt egyik gyerek méretére se, még a legkisebbre se az a pici-pici sapka, ezért sóhajtozva eltette az újságot.

Márciusban, amikor üzembiztosan hordhatta a vékonyabbik kabátját, beóvakodott a főutcán, a magasföldszinten egy utazási irodába, épp csak köszönt, aztán elvett egy eléggé vastag reklámfüzetet. A kisasszony még utánaszólt a műanyag, felfújható repülőmodell mögül, hogy azt nem lehet elvinni, de Icuka már az ajtóban volt, és azt mondta, hamarosan visszahozza. Otthon, munka után főzött egy jó teát, és nekiült a brosúrának.

A képeken főleg a természet látszott, óriási hegyek és vad folyók meg gejzírek, egyszer egy kisebb vulkán kitörése, egy Harley Davidson-dzsekit viselő férfi háta, és persze fókák meg bálnák után kifutó hajók és pónikon vonuló, jókedvű kompániák. A legvégén volt egy szám, amit Icuka nem mert felhívni, mert pontosan tudta, hogy az utazást soha nem fogja tudni kifizetni. Pali két nap múlva felvette a füzetet a padlóról, a hálószobában, és azt mondta: ez egész érdekes, hátha rajta van rendesebben az a motor. Végignézték a katalógust, és Icuka életében először fél órát késett az ebéddel, ráadásul eszébe se jutott a desszert. Az ebéd után leszedte a terítéket, Pali elmosogatott, most csak ketten voltak. Icuka ott ült mellette, a konyhában a széken, kavargatta a tejszínnel felöntött kávét, amelyet a férje főzött, tologatta a karácsonyról maradt gyertyát, amit a szakkörben készítettek, és amikor Pali feltette a kávét, és megfordult, Icuka a talapzatra mutatott, a kis büdös zöld csomóra, és azt mondta: izlandi zuzmó.

Arra a kérdésre, hogy miért akar olyan nagyon oda utazni, nem tudott válaszolni. Pali elmondta: sokba kerül az út, meg aztán öregek, nem akar ő már menni sehova, legfeljebb ha horgászni a közeli tóra. Meg aztán mi lesz a kutyával, a saját kutyájukkal, arra is gondolni kell. Icuka azt gondolta, megkönnyebbülten, hogy Palit akkor mégis rá lehet beszélni, és tervezgetni kezdett. A következő vasárnap, amikor már félig kész volt a jövendő első unoka izlandi sapkája, uniszex, semmi rózsaszín, meg majd belenő, akkor Pali azt mondta, nem megy sehova, hagyja már békén, elege van a vulkánokból meg a földutakból, legfeljebb ha Párizsba, oda se szívesen. Hát eljutottál a horgásztótól Párizsig, mondta Icuka nevetve, ez nagy eredmény, Franciaországhoz már csak egy köpés Izland.

Az asszony később visszavitte az újságot az irodába, csak kétméternyire ment be az ajtón, magasra emelte a brosúrát, felvette a szemkontaktust a kisasszonnyal, visszatette a lapot az állványra, és kisurrant. Nem baj, ha nem is megy el soha oda, gondolta aztán, mert az egész nem érdekes. Csak az érdekes, hogy egyáltalán eszébe jutott az utazás. Amikor egy magyar karnagyról olvasott, aki elköltözött Izlandra, és Bartók segítségével összebékített két halászfalut, már meg se mutatta Palinak.

Aznap délután, a műszak végeztével Icuka eszméletlenül esett össze, furcsamód nem a tűzhelynél, hanem kinn, a szárítókötél mellett. Pali lélekszakadva vitte be az éppen csak lélegző testet a kórházba, előbogarászta az állandóan szedett gyógyszereket a kis fehér nejlonszatyorból, amit sebtiben kapott föl az éjjeliszekrényről. Az asszony már eszméleténél volt, próbált mosolyogni, hogy ne aggódjon a férje, amazok megcsinálták a legszükségesebb vizsgálatokat. Palinak olyan érzése volt, mintha Icukát elrabolták volna az idegenek, ahogy az előtérből látta, amint a feleségét egy gép behúzta egy óriási csőbe. Szerencséjük van, mondta az ápoló, normál esetben hónapokig kell várni. Pali bólogatott, hogy akkor ez a szerencse. Szóval béta-blokkolót szed a bácsi felesége, jelentette ki a fehér köpenyes, és Pali felé fordította a kis piros-fehér dobozt. Egy fél szem volt felírva minden napra, az asszony élete végéig, este vette be fogmosáskor, mint régen a fogamzásgátlót. A férfi átvette csontos kezével a gyógyszert, forgatta a kis hasábot, amíg meg nem találta a feliratot. Alul apró betűkkel az volt írva: Reykjavíkurvegur 76-78, 220 Hafnarfjordur, Izland. Hát igen, béta-blokkolót szed, suttogta a férfi. Meg hogy hazakívánkoznak a molekulák.