Régi idealista mese

Az Ukrán SZSZSZK-hoz tartozó nap sugarai alatt, a kavicsos strandon tobzódtak az üdülőbeli szobatársak dr. Valerij Mihajlovics Carev, Schein ezredes és egy bizonyos Rjabov, nem egészen egyszerű ember.

Bágyadt, hosszúra nyúlt beszélgetés volt. A doktor egy csodálatos tulajdonságú orvosságot ismertetett, amely valami miatt az elég hülyén hangzó „Múmia” nevet kapta. Ezt az orvosságot maga a doktor kereste tavaly egy kutatócsoporttal a priszajánszki tajgán. És megtalálta. Most erről mesélt. Az ezredes ezalatt krákogott és köhécselt. Rjabov pedig mélyen hallgatott elnyújtózva a nyugágyon, még aranyozott szemüvegét sem vette le. Ő maga pedig bátortalan, félénk, csüggedt volt. Nehezen jött ki az emberekkel.

Fokozatosan, ahogy az lenni szokott, a beszélgetés áttért az egyediről az általánosra. Carev szóba hozta mindazokat a csodákat, amelyek a tudománynak fittyet hányva még mindig felbukkannak az életben.

– A tudomány ugyanis minden csoda ellensége – jelentette ki sűrű, erős szakállát simogatva. – Ahol tudomány van, ott nincs helye a csodának, és fordítva!

– Tökéletesen igaz – értett egyet Schein ezredes. Rjabov megint csak hallgatott.

– Például a kutyák! – kiáltotta elnyújtva a doktor. – Nekik nem kell gyógyszer. Maguk keresik meg maguknak a füveket. És a végén az derül ki, hogy a mi összes tudományos kutatóintézetünk semmit sem ér egy átlagos Fifike szaglásához képest.

– Na de kérem...– krákogott az ezredes. – Ez már-már... Hehehe..., a hippokratészi tudomány határozott elutasítása.

Amint látják, a vita érdekes fordulatot vett.

– Nem – szólalt meg hirtelen Rjabov.

A cimborák felé fordultak.

– Hogy érti azt, hogy nem, fiatalember? – feszült meg az ezredes.

– Ön talán nem ért egyet velem? – érdeklődött a doktor.

Ekkor Rjabov zavarba jött. Fogta a szemüvegét, megtörölte, újra felvette, és remegő hangon kijelentette:

– Ugyan! Én önnel értek egyet. De nem vagyok ön ellen – igyekezett megmagyarázni az ezredesnek. – Vagyis mi ketten, doktor, nem utasítunk el minden tudományt. Mi csak hangsúlyozzuk a lét változatosságát, nem igaz? Hiszen az ember a lehetőségeinek csupán 0.000001%-át használja ki. Az ember például mindenre képes. Akár arra is képes, hogy az akaratereje megfeszítésével, mondjuk, a levegőben lebegjen.

– Mi van? – csodálkozott az ezredes.

– Repülni – magyarázta Carev finoman elmosolyodva. – A barátunk azt akarja mondani, hogy az ember magától, minden eszköz nélkül képes repülni, ha a szelleme azt szeretné. De ez csupán...– Kis szünetet tartott. – Ez egy régi idealista mese.

– Ühüm – helyeselt az ezredes.

– Nem repülni – vette magának a bátorságot Rjabov, hogy pontosítsa. – Csak lebegni a levegőben.

A doktor elmosolyodott. Az ezredes e szavak hatására szörnyen megkívánta a sört. Nyelt egyet, a doktor pedig szinte udvariasan fordult Rjabovhoz.

– És ez minden egyszerű embernek megadatott, vagy csak a kiválasztott személyeknek?

– Nem tudom – sütötte le a szemét Rjabov.

– És ön nem tudna demonstrálni nekünk egy ilyen csodás esetet?

– Tudnék – mondta halkan Rjabov.

– De természetesen nem szeretne – nevette el magát a doktor.

– Nem szeretném, de meg tudom csinálni. Egyébként akkor is meg tudom csinálni, ha nem szeretném – mondta egészen zavarban Rjabov.

A doktor előzékenyen tapsolni kezdett.

És akkor Rjabov félig-meddig összehajtotta a nyugágyat, és az asztal felé fordította.

Megfeszült.

És lassan-lassacskán felemelkedett az égbe.

El tudják képzelni azt a döbbent csendet?

Az ezredesnek tátva maradt a szája. A doktor dadogni kezdett:

– És milyen? Mit látni ott?

Fentről Rjabov csüggedt hangja hallatszott:

– A világűrt. Megnyílt a csillagokkal teli mélység. Micsoda tér! Égi fellegek, örökké vándorló nővérek! Filozófia! És ráadásul, azt hiszem, itt valami női napozó van, tele meztelen női testekkel.

– Mármint hogy teljesen meztelenek? – sóhajtott fel az ezredes.

– Anyaszült meztelenek – kiáltotta ugyanolyan csüggedten Rjabov.

– És látni lehet mind a... bájaikat? – élénkült meg a doktor.

– Persze...

– Figyejjé már, te Rjabov! Vigyél minket magaddal – zavarodott össze az ezredes. És a doktorhoz fordult: – Valerij Mihajlovics, te is mondd meg neki, hogy vigyen fel minket!

– Rjabov! – kiáltott a doktor. – Hallasz?

– Nem lehet! – felelte csüggedten, de határozottan Rjabov.

– Na, Rjabov, tudtuk mi, hogy egy ekkora disznó vagy! – szólt keserűen az ezredes.

– De mennyire – helyeselt hűvösen a doktor.

– Ez az igazság, nem lehet – mondta panaszosan Rjabov. De azért mégiscsak lejjebb süllyedt.

A doktor és az ezredes próbáltak felugrálni, felkapaszkodni. De az asztal nem bírta ki a túlsúlyt, és rögtön visszaesett arra a helyre, ahol előtte állt. Leesett, végleg megdöbbentve az összegyűlt tömeget, amely akaratlan csodálattal szemlélte a fent leírtakat.

Rjabov kivételével mindegyik barát végiggurult a kavicsos strandon bizonyos fizikai sérüléseket okozva magának. A doktor keserűen tréfálkozva törölgette magáról a vért:

– Hát íme! Szemtől szemben a tényekkel, ahogy mondják.

Az ezredes szeme alatt kék monokli keletkezett.

Rjabov pedig hallgatott. Csöndesen ült a széken, és már első pillantásra látni lehetett rajta, hogy nem egészen egyszerű ember. Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra, és amint megjelennek bármely közterületen, haladéktalanul igazoltatni kell őket! Az ilyen emberek veszélyesek a társadalomra! Az ilyen embereket egyáltalán jó volna elszigetelni a társadalomtól, valahová jó messzire!

 

A papagáj tanítása (szingaléz mese)

 

A kereskedő kinyitotta a kalitkát, és a tenyerébe vette a madarat. 

– Mondd hát az első aranyigazságot! 

A madár megingatta a fejét, és azt mondta: 

– Ha valamit el kell veszítened az életben, még ha az életeddel egyenértékű is, ne aggódj miatta. 

– Ez a legjobb filozófia – ismerte el a kereskedő. – Felszállhatsz a háztetőre. 

A madár felröppent, és leszállt a háztetőre. 

Újra megszólalt: 

– Ne higgy el semmit, amíg a saját szemeddel nem láttad! 

– Tetszik ez a jó tanács – kommentálta a kereskedő. – Felszállhatsz a fa tetejére. 

A papagáj még magasabbra szállt, és letelepedett a kert legmagasabb fájára, annak is a legtetejére. 

– Óh, kereskedő! Két drágakő van a gyomromban. Ha felvágtad volna a hasamat, most tiéd lenne mindkettő. 

Ennek hallatán a kereskedő szörnyen feldúlt lett. Ha a papagáj elrepül, elveszíti a drágaköveket, de most már lehetetlen elkapni, túl magasan van.

Nagyon ideges volt, durván odavetette: 

– Jól van. Mondd a harmadik tanácsot, és menj, amerre látsz. 

A papagáj felnevetett: 

– Hát nem ostoba vagy? Ha nem vagy képes megfogadni az első két tanácsomat, mi hasznod lehet a harmadikból? Azt mondtam, ne siránkozz, ha elveszítesz valamit, te meg siránkozol két drágakő miatt, amely sosem volt a tiéd. Azt mondtam, ne higgy el semmit, amíg nem láttad a saját szemeddel, te meg itt azt hiszed, hogy két drágakő van a gyomromban. Hogy tudnék élni kövekkel a gyomromban? 

És a papagáj kacagva elrepült.