A nagyság küszöbén

„… ott lehetünk a magyar irodalom nagy pillanatainak megszületésénél, s olyan közelségből szemlélhetjük, amelyet a »száraz« irodalomtörténet soha nem enged” – summázza véleményét Szilasi László Amíg másokkal voltunk című kisregény-hármasáról Laik Eszter.

„Három költő kisregénye” – mondja a fülszöveg Szilasi László új kötetéről, amely három, önmagában is lenyűgözően míves kidolgozottságú mozaikból illeszti össze a nagy egész koncepcióját. A triptichon-szerkezet könnyen megnyitja az utat a szakrális asszociációkhoz, akár a szárnyas oltárokra, akár a hármas osztatú templomi üvegablakokra gondolunk, ahol a részek teremtik meg a teljesség mítoszát. Szilasi a lélek és a vágyak formálódása által sugallja valamiféle felsőbb akarat működését, ha tetszik, a sors hatalmát, amely így vagy úgy, de érvényre jut hősei életében. Az univerzum kerekségét idézi meg egyébként a remek érzékkel választott borítógrafika is – némi nyomozással sikerült rátalálni Gilbert Austinra, aki a 19. század elején jelentette meg illusztrált retorikai tankönyvét, s a borítóra emelt rajza az emberközpontú világegyetem szimbóluma is lehetne. Ez a perspektíva köszön vissza a kisregényekben, amelyek hősei, Mihály, Móric és György szüntelen önnön helyüket próbálják pozícionálni a világban, hogy a megtalálják a nekik rendelt középpontot.

Kulcsfontosságú, hogy a három kisregényben egyszer sem szerepel Babits, Jókai és Bessenyei vezetékneve: nem életrajzokat olvasunk ugyanis, hanem az életút egy-egy korai szakaszának lecsapódását a lélekben, reflexióit az elmében. Ehhez különleges elbeszélői módot talált a szerző: bár formailag egy narrátor beszéli el az eseményeket, a szövegek mégis belső monológokhoz hasonlóan szólalnak meg, szinte beköltözünk Mihály, Móric és György gondolataiba. Naplószerű bejegyzésekből állnak így össze a történetek, melyekben a kronológia nagyon is fontos szerepet tölt be. Egyfelől időben visszafelé haladunk Babitstól Bessenyeiig, mintegy visszafejtve a magyar irodalomtörténet nagy pillanatait, másrészt az idő léptéke fokozatosan növekszik az egymást követő három kisregényben. Babits korai, szegedi tanárévei a kicsiség-lét talán soha véget nem érő árnyát vetítik a főhős elé, aki vánszorgó percek és napok börtönében tipródik; Jókai tardonai és erdélyi bujdosása során már a jövő felé bukdácsol; Bessenyei, a „bihari remete” bécsi évei és a magyar pusztában megfeneklő mindennapjai között beláthatatlan távolság feszül.

Fejlődéstörténeteket olvasunk, birkózást a történelem kijelölte hellyel és idővel, amelyből végül is győztesen kerülnek ki a szereplők, csak nekik erről akkor még fogalmuk sem lehet. Mi, olvasók viszont nagyon is tudjuk az események kimenetelét: Babits elkészíti a Divina Commedia fordítását, s ezzel megszerzi magának a hőn áhított nevet; Jókai, aki előtt bezárul a közélet, immár teljes egészében az írásnak kénytelen szentelni az idejét; Az Ágis tragédiája, tágabban pedig Bessenyei életműve határköve lesz a magyar felvilágosodás kezdetének. Hogy ezek mennyire nem maguktól értetődő győzelmek, s hány kicsinyes küzdelem, mennyi kudarc és reménytelen óra vezet a halhatatlansághoz, ezt ábrázolja mesterien Szilasi László. Valójában eseménytelenségek láncolata alkotja az eseményeket, mégis azt sugallják, hogy e nagyon is emberi semmiségek, apró impressziók formálják majd esendő hőseinket nagyságokká.

Mihály az órái előtt be-beül a Tisza kávéházba, de kiszorulván a tanári törzsasztal belső köreiből, sértődöttségében kitartóan próbál valamilyen „magaslatot” találni, ahonnan lenézhetné a társaságot. Jókai a szabad ég alatt éjszakázva a Svájcban élő hunok különös legendájáról ábrándozik –„Odamenni közéjük föl a hegyekbe, vissza az időben. (…) És aztán mindörökre ott maradni velük.” György berceli parasztházának ablakán kinézve az út túloldalán kezdődő mocsarat bámulja, ahol a kanászok gyékényt kötnek bocskoruk talpára, és a velencei maskarások jutnak eszébe róluk itáliai hónapjaiból.

A sár, a mocsár, az utcai pocsolyák visszatérő motívumai mindhárom kisregénynek, melyek főhősei a perifériára száműzött lét iszapjából próbálják beverekedni magukat a kultúra centrumába. E tekintetben talán Bessenyeié a legmegrázóbb sors, aki Mária Terézia udvarának szellemi pezsgéséből „vedlik vissza” vidéki gazdává. A csikorgó bécsi parketták után döngölt padlón jár, Grasse bárnóné társasága után faggyús hajú parasztokkal társalog, és míg Bécsben írott művei azonnal nyomdába kerültek, Pesten a pálosokkal őrizteti kéziratait nyomtatás híján. A legkidolgozottabb meghasonlástörténet is a Bessenyeié, minden ízében átélhető dráma.

A Babits-kisregényben a nehézkesen fejlődésnek induló Szeged díszletei között egy különösebb rokonszenvet nem ébresztő, gőgtől sem mentes figura törekvései bomlanak ki a szemünk előtt. A legsikerültebbek itt a gyerekkorból felvillantott fejezetek – a kamasz Mihály első erotikus élményei, a pécsi népiskolában elszenvedett szigor, a német nevelőnő kiebrudalása –, másrészt ahogy Juhász Gyula és Kosztolányi közvetítésével lassan megnyílnak a fővárosi irodalmi élet kapui a kispap külsejű, lányos, vékony hangú vidéki segédtanár előtt.

A legkevésbé plasztikus a Jókai-kisregény lélektani vonulata, ahol inkább a történelmi háttér dominálja az elbeszélést: elnéptelenedett vagy bujdosókkal teli falvak, fel-felvillanó csataképek, a Petőfi-barátság mozzanatai, a gyász és a siratás visszatérő jelképe. Épp a záró, svábhegyi fejezet csábítaná igazán az olvasót színeivel és ízeivel, ám a kötet koncepciója szerint sajnos épp itt kell véget érnie a történetnek: „Nem várhatott tovább. Bemártotta a tollát, leírta az első mondatot, leírta az első bekezdést.”

A kisregényeken belüli, csipkeszerű aprólékossággal kidolgozott miniatűrökben olykor ismertebb vonásai villannak meg az alkotóknak – a zöldfülű Babits féltékenykedő, tréfás vívódásai Kosztolányival, Jókai vonzódása az ásványokhoz, Bessenyei soha nem tisztázódó viszonya a parasztokhoz; vagy olykor kevésbé ismert mozzanatok: Babits önmaga előtt is megvetett „hajbókolása” az első számú tekintély Kiss József előtt, Jókai festői ambíciói vagy Bessenyei romantikus kapcsolata az ápolására hozzáköltözött unokahúgával. Szilasi keze közül olyan sima folyású próza került ki, amely fel sem veti a hitelesség és fikció elválasztásának szükségességét; minden ízében valóságos történeteket olvasunk, melyekben nem szempont a de facto események számszerűsége.

Az ehhez vezető eszköz a nyelv, amely egyszerre elvarázsolja és megdolgoztatja a befogadót – még a legfelkészültebb olvasónak is célszerű odakészítenie a szótárat, hogy utánanézzen a ballon captifnak, a gaudiumnak, a szertifikálásnak, a kráglinak, a statutumnak és még sorolhatnánk. Szilasi a korral együtt annak nyelvét is éltre kelti, de a szóhasználaton és helyenkénti latinos írásmódokon túl – melancholia, confoederatus, propreator – a lejtését, dallamát is. Külön élvezetes, ahogy az írói hangok is átszüremlenek a kisregényeken: a Babits-fejezet babitsos, Jókaié jókais, Bessenyeié a Kazinczytól megérintett felvilágosodáskori nyelv. Némely bekezdés költészetbe hajlik: „Ha a könyvek közül kinézett az ablakon, szürkék voltak a felhők, egyenkabátosak. Öregnek érezte magát. Öregnek érezte a drága Rózát, a bátor Bénit, és ezt az egész önfeláldozó családot, gyerekestül. Öregek lettek az emberek. Várta, hogy hozzájuk vénüljön Magyarország.”

Mindehhez Szilasi óriási műveltséganyagot mozgat meg. Nem vitás, hogy könyvtárnyi (szak)irodalom és sok ezer oldal eredeti forrásmű esszenciái ezek a kisregények, melyek „töménysége” olykor próbára is teszi az olvasót. A töredezett, vágásokkal szabdalt szerkesztés, a gondolati lírára hajazó csapongás okán a szövegek inkább kis egységekben fogyaszthatók, sokszor kell visszalapozni a kontextus fenntartásához. Megéri azonban a fáradságot. Azok a jelenetek, amikor például György kicipeli „a kék betétes, fehér szalonszekrényt” a falusi udvarra, s ott fejszével veri szét, hogy a jobbágyok majd télen eltüzeljék; vagy amikor a tardonai erdőben egy vadállat csörtetésétől halálra rémült Móricnak átfut az agyán, hogy „a vesztes háború után, sebek nélkül és egyedül” itt fog meghalni, s „a hősiesség után folytatott hosszú kutatásait egy pillanat alatt vitriollal öntötte le az irigy és üres, hétköznapi élet” – nos, ezek a mondatok beleégnek az emlékezetbe.

Nem könnyű olvasmány az Amíg másokkal voltunk, a Szentek hárfájában és A harmadik hídban már megmutatkozó míves nyelvet Szilasi itt száz fokra hevíti, és elhagyja a „regényszerű” regény minden ismérvét. De ott lehetünk a magyar irodalom nagy pillanatainak megszületésénél, s olyan közelségből szemlélhetjük, amelyet a „száraz” irodalomtörténet soha nem enged.

Laik Eszter

Szilasi László: Amíg másokkal voltunk. Magvető, 2016.